Wendell Berry

LÓ ÉS EKE


[Rich Text formátumú, tömörített változatban letölthető]


Öt évvel ezelőtt, amikor 12 acre-ről körülbelül 50 acre-re bővítettük farmunkat, rájöttünk, hogy eljutottunk addig a határig, amit a rendelkezésünkre álló felszereléssel még meg lehet művelni. Felszerelésünk lényegében egy kerekes talajművelő gép és egy Gravely kerti traktor volt; kölcsönöztünk egy traktort és egy kaszálógépet, hogy lenyírjuk néhány acre-nyi legelőnket. Úgy gondoltuk, hogy lesz 25 acre legelőnk, 3 acre takarmányföldünk, egy darabon irtással megtisztítjuk a földet, a kivágott fát pedig elvisszük tűzifának. Egy ideig arra gondoltam, hogy veszek egy használt 8N-es Ford traktort, de végül is egy pár ló mellett döntöttem.

Több okom van rá, hogy örüljek ennek a döntésnek. Az egyik: ez indított arra, hogy a mezőgazdasági technika fejlődését részletesebben és figyelmesebben gondoljam át, mint eddig. Kamaszkaromban megtanultam, hogyan kell lófogattal dolgozni, azután megtanultam, hogyan kell használni a traktorral vontatott felszereléseket, amelyek lényegében az összes ló- és öszvérfogatot felváltották a II. világháború után az országnak ebben a részében. Most - saját történelmemnek mintegy a felénél - megfordultam, és visszatértem a régi úthoz.

Vásárlással és kölcsönzéssel összeszedtem azt a felszerelést, amelyre az induláshoz szükségem volt: kocsit, trágyaszóró gépet, kaszálógépet, tárcsát, egy egysoros kultivátort a kerthez, összeillő egyes és kettős hámfákat, hámokat stb. E gépek többsége már évek óta ott hevert, használatlanul. Rendbe hoztam és elkezdtem használni őket. Mindez 1973-ban történt. Az azóta eltelt évek folyamán jó néhány más, lóvontatású szerszámot vettem, magamnak és másoknak is. Jelenlegi gépparkom tartalmaz egy ekét, egy két ló vontatta kultivátort és egy sorvetőgépet, amelynek átalakításán éppen most dolgozom.

Miután megjavítottam és használni kezdtem ezeket az öreg masinákat, lassanként rájöttem, milyen jó tervezésűek, milyen tartósak, és milyen jól lehet velük dolgozni. Amikor a gyártó vállalatok módosították, hogy traktorral lehessen használni őket, nem tették sokkal tökéletesebbé sem a gépeket, sem az általuk végzett munka minőségét. (Valójában a traktor vontatta kultivátor sokkal kevésbé rugalmas és érzékeny eszköz, mint lóvontatású elődje). Fejlődésük csúcspontján kitűnőek voltak az öreg, lóvontatású szerszámok. A traktor megjelenése lehetővé tette a gazdának, hogy több munkát végezzen, de nem jobbat. És - amint tudjuk - van egy pont, amelyen túl a több kezd rosszabb lenni. A mezőgazdaság gépesítése réges-rég túljutott ezen a ponton - véleményem szerint valószínűleg akkor, amikor a ló erejét a traktor erejével váltotta fel. Az energia megnövekedése lehetővé tette, hogy egy munkás hatalmas földterületet tudjon megművelni, de az ország igen nagy árat fizetett a "hatékonyság" növekedéséért. 1946-tól 1976-ig 30 millióról 9 millióra csökkent a mezőgazdasági népesség, mivel kevesebb emberre volt szükség; e milliók gyors beáramlása a városokba rendkívül súlyossá tette a jelenleg "urbanizációs válságnak" nevezett problémakomplexumot, a föld pedig attól szenved, hogy nélkülözi az eltávozott családok gondoskodását. Egy új eszköz megjelenése tehát nagy jelentőségű és súlyú kulturális esemény lehet. Ha egyszer megértettük ezt, nem lehetnek többé naiv illúzióink a technikai haladásról. Hogy "milyen a jó szerszám?", azt nem kérdezhetjük meg többé anélkül, hogy egyidejűleg ne tudakolnánk azt is: "Milyen jól működik?" és "Mi a hatása?"

  A JÓ SZERSZÁM GYORSABB ÉS JOBBÁ TESZI A MUNKÁT


Alapszabályként azt mondhatnánk, hogy az a jó szerszám, amely lehetővé teszi, hogy gyorsabban és jobban dolgozzunk, mint azelőtt. A lóvontatású szerszámok mindkét követelménynek eleget tettek akkorra, mikor a gépgyárak abbahagyták gyártásukat. Nézzük például az International High Gear No. 9. típusú kaszálógépet. Ez a lóvontatású kaszálógép kétségtelenül jobb, mint bármelyik korábbi, hasonló rendeltetésű eszköz, a kaszától kezdve bármely más gépig, amit az International gyártott. Eddig a pontig gyorsan vágni és jól vágni - két oldala volt ugyanannak az éremnek. Ezen a ponton túl lehetett ugyan növelni a munka gyorsaságát, de nem lehetett javítani a minőségét.

Nekem is van egy ilyen kaszálógépem. Egy alkalommal ugyanakkor kaszáltam vele a legelőmön, amikor az egyik szomszédom is dolgozott a traktoros kaszálógépével; frissen vágott rétemről átmentem a másik rétre, amelyet éppen akkor kaszáltak le traktorral; és habozás nélkül kijelenthetem, hogy a traktor gyorsabban végzi ugyan el a munkát, de nem végzi el jobban. Úgy vélem, ugyanezt mondhatjuk el voltaképpen az összes többi gépről: az ekékről, a kultivátorokról, a boronákról, a sorvetőgépekről, a szedőgépekről, a szórógépekről stb. A szabványos lóvontatású szerszámok kifejlődésével a minőség is javult és a gyorsaság is növekedett; utána viszont csak a gyorsaság nőtt.

Ráadásul a gyorsaság növekedése a gondosság csökkenéséhez vezetett. Erről könnyen meggyőződhetünk a saját szemünkkel. De bizonyítja ezt maguknak a mezőgazdasági gépeket gyártó vállalatoknak a tanúsága is. Íme, idézet az egyik legnagyobb vállalat reklámkiadványából: "Ma már többsoros ültetőgépeink vannak, amelyek gyorsan levágnak egy-egy növényfajtát, és egyetlen nagy suhintással leszórják a magot, a trágyát, a rovar- és a gyomirtó szert."

Ám jó munkát nem lehet végezni "bevágásokkal" és "nagy suhintásokkal". Ez a nyelvezet és ez a viselkedés a westernfilmek kelléktárából származik, de semmi köze sincs a jó földművesség ismert elveihez. Milyen a nyelvezete egy olyan embernek, aki jól ért a mezőgazdasági munkához? Íme, a régi idők angol gazdájának és lovasának, Harry Groomnak a szavai, ahogyan George Ewart Evans The Horse in the Furrow (Ló a barázdában) című könyvében olvashatjuk: "Ma mindenütt nagy a kapkodás. A kocsmában hallani, hogy egy fiatal kölyök azt mondja: »Ma 30 acre-t csináltam.« De össze sem túrta, nemhogy megcsinálta volna. Vegyük például a hengerlést. Két mérföld egy óra alatt épp elég egy hengernek vagy egy boronának. Minél lassabb a hengerlés, annál jobb. Ha gyorsan hengerel valaki, a rögök nem törnek szét, hanem csak jobban benyomódnak. Ma minden a gyorsaság: ugrás föl a traktorra, és keresztül a földön, mintha valami terepverseny-pálya volna. Ezt látjuk, amikor egy gazda átvesz egy új birtokot: nekimegy és rögtön vetni kezd, egyenest a könyv után. Ha viszont egy régi gazda vett új birtokot, és valaki körbesétálta vele a földet és megkérdezte: »Mit fog vetni itt és itt?«, akkor kissé furcsán nézett az emberre, mert eleinte semmit sem készült vetni. Egy darabig csak várt, és figyelte, milyen a föld; először kipróbálta a földet. A jó gyakorlati ember várt egy pár hétig, kóstolgatta a földet a lába alatt. Járkált rajta, a cipőjén keresztül érzékelte, és mielőtt bármit vetett volna bele, megnézte, jó állapotban van-e; csak akkor fogott neki a vetésnek, amikor már tudta, mire alkalmas a föld."

Elismerjük, hogy a földművelés módszereiről mindig sokat lehet vitatkozni, az azonban tagadhatatlan, hogy az első idézet a gondatlan földművelésről szól, a második pedig a földművelésnek olyan módjáról, amely gondossággal - tudással, hozzáértéssel és szeretettel - párosul. A kettő közti különbség egyszerűen annyi, hogy a második azt nézi, hol és hogyan használják a gépet, míg az első csak a gépet nézi. Az első annak az embernek a szempontja, aki légkondicionált kabinban ül magasan fenn a traktoron, amit egy hirdetés "hektár-faló állatnak" becéz. A második azé az emberé, aki a szabad levegőn dolgozott, a határban, közel a földhöz, aki a föld állapotát figyelte, miközben keresztüllovagolt rajta, aki törődött vele és gondolkodott róla.

  A MODERN TECHNIKA NEM MEGTAKARÍTJA A MUNKÁT, HANEM HELYETTESÍTI


Ha harmincöt évvel ezelőtt voltak olyan szerszámaink, amelyek lehetővé tették, hogy gyorsabban és jobban végezzük el a mezőgazdasági munkát, mint azelőtt, akkor miért választottuk azt, hogy tovább menjünk és többé ne javítsuk, hanem csak egyre nagyobbakká és egyre gyorsabbakká tegyük őket? Úgy vélem, azért történt ez, mert már akkor megengedtük, hogy nem megfelelő emberek nem megfelelő válaszokat adjanak azokra a kérdésekre, amelyeket a tökéletesített lóvontatású gépek vetettek fel. Ezek a gépek - akárcsak az utánuk következők - munkamegtakarító gépek voltak. A mai "hektár-falókhoz" képest ódivatúnak látszanak, de mikor megjelentek a piacon, nagyon megnövelték annak a munkának a mennyiségét, amelyet egy munkás egy nap alatt el tudott végezni. És így az elé a döntő kérdés elé állítottak minket: mit nevezzünk munkamegtakarításnak?

Úgy neveztük meg - illetve hagytuk, hogy úgy nevezzék meg helyettünk -, mintha semmi köze sem volna az emberi meggondolásokhoz, mintha a "megtakarítandó" munka nem emberi munka volna. Bizonyos mezőgazdasági szakemberek kifejezésével, úgy döntöttünk, hogy a technikát "a munka helyettesítőjének" tekintjük. Ami azt jelenti, hogy egyáltalán nem "megtakarítani" akartuk a munkát, hanem helyettesíteni, az embereket pedig, akik egykor végezték, a ki akartuk szorítani. Sohasem kérdeztük meg, mi történjék a "megtakarított" munkával; hagytuk, hogy a "munkaerőpiac" gondoskodjék róla. Nem tettük fel azokat a súlyosabb kérdéseket sem, hogy milyen értéket tulajdonítsunk az embereknek, a munkájuknak és a földnek. Úgy tetszik, hogy ráhagyatkoztunk egy olyan technikai fejlődés menetére, amely látszólag éppoly megfellebbezhetetlen, mint a természeti törvény, és amely messze többre értékeli a gépek fejlődését az emberek fejlődésénél.

És így nyilvánvalóvá válik, hogy az a "hüvelykujj-szabály", amelyet fent adtam a jó szerszámról, önmagában nem elég. Ha nem emberséges és egészséges társadalmi cél irányítja használatát, akkor még az olyan szerszám is járhat rossz következményekkel, amellyel gyorsabban és jobban lehet dolgozni. Egy szerszám megjelenése tehát nem csupán kulturális esemény; történelmi válaszút is egyben - olyan pont, amelynél két lehetőség közül kell választaniuk az embereknek: extenzívebbé vagy intenzívebbé váljanak-e, a mennyiség vagy a minőség, a sebesség vagy a gondoskodás érdekében használják-e a szerszámot.

Választásról beszélve nyilvánvalóan feltételezem, hogy a technika fejlődése nem megfellebbezhetetlen és irányíthatatlan; hogy a "haladás" és a "munkaerőpiac" nem olyan megváltoztathatatlan, mint a természeti törvény, hanem egy gazdaságnak a mozzanatai; és hogy egy gazdaság bizonyos értelemben mindig "irányított" gazdaság, amelyet a munkából, a földből és a nyersanyagokból származó javak bizonyos fajta elosztását célzó szándék irányít. Ha helyesek ezek a feltevések, akkor szabadságunkban áll egyfajta történelmi feltételezéssel élni, aminek a célja természetesen nem a "történelem megváltoztatása" vagy "újraírása", hanem a technikák közti választás kérdésének bizonyos fokú tisztázása.

  HA MEGBECSÜLTÜK VOLNA A HAGYOMÁNYOS ÉRTÉKEKET


Tegyük fel tehát, hogy 1945-ben egy százalékkal többre értékeljük a farmokon és farmközösségeiken folyó emberi életet, mint a "gazdasági növekedést" és a technikai haladást. És tegyük fel, hogy a családok, a farmok, a kis- és nagyvárosok egészségét ahhoz hasonló elszántsággal és erőbedobással karoljuk fel, mint amivel a "katonai és ipari komplexumot" építettük ki. Tegyük fel más szóval, hogy valóban komolyan gondoljuk, amit mi magunk és legtöbb vezetőnk mindig is mondott, és megpróbáljuk az életünket valóban azokhoz a hagyományos értékekhez igazítani, amelyeket szavakban mindig is vallottunk.

Ebben az esetben, úgy vélem, elfogadhattunk volna bizonyos gépesítési és gazdasági korlátokat. Megtehettük volna, hogy a javított lóvontatású eszközöket vagy akár az utánuk következő traktorral használható kisebb berendezéseket ne a munkások helyettesítésére, a gondosság és a hozzáértés csökkentésére, hanem a termelés intenzívebbé tételére, a gondosság, a hozzáértés és a szabad idő növelésére, valamint a kedvtelések és a közösségi élet lehetőségeinek bővítésére használjuk. Más szóval: a technikának emberi vagy demokratikus méretre korlátozásával megtehettük volna, hogy a megtakarított munkát ugyanazokon a helyeken használjuk fel, ahol megtakarítottuk.

Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a "munka" (labour) nagyon nyers, ipari kifejezés, amely a hatalmas gazdasági intézményekhez, az embertelenné tett technikához és a városi-ipari társadalom elvont társadalmi viszonyaihoz illik. Ilyen körülmények között a "munka" alig jelent többet két emberi mennyiség összegénél: a munka - emberi energia plusz emberi idő, s ezt nevezzük "munkaórának". De minél inkább közelítjük ezt a "munkát" (labour) a munkához mint művet létrehozó tevékenységhez (work), s minél kisebbé és meghittebbé tesszük a munkakörülményeket, annál tágabbá, bonyolultabbá és gazdagabbá tesszük a munka jelentését. A gyári munkánál a munkások csak munkások, emberi energia egységei, amelyek "munkaórákat" fejtenek ki egy, idegenek által kijelölt feladat elvégzésével. Ha viszont a saját háztartásukban vagy műhelyükben dolgoznak, akkor a munkások sohasem csak munkások, hanem inkább emberek, rokonok és szomszédok. Azoknak dolgoznak, akik között vagy akikkel dolgoznak. Ezenkívül egyre inkább bebizonyosodik, hogy a munkások függetlensége fordított arányban van azoknak a körülményeknek a méretével, amelyek között dolgoznak. Azaz: a gyári munkások munkáját a gyár szabja meg, míg a háziasszonyok, kisiparosok vagy kisgazdák munkáját saját erkölcsiségük és intelligenciájuk irányítja. Lehet, hogy a társadalom egésze a szervezeti hatékonyságot és a nagy méret gazdaságosságát tekintve veszít valamit, ha a munkások függetlenül és otthon dolgoznak. De nyereségre tesz szert bizonyos nehezen kvantifikálható értékek tekintetében azoknak a munkásoknak a beteljesedett embersége révén, akik most már nem csupán a "munkaórák" szerződésben kikötött mennyiségét adják bele a munkájukba, hanem olyan minőségeket is, mint a függetlenség, az intelligencia, a józan ész, a büszkeség, a becsvágy, a megfontoltság, a szeretet, a tisztelet.

A lehető legkonkrétabban mondva ki a dolgot: ha a falusi közösségek képesek lettek volna rá, hogy a szó igazi értelmében munka megtakarítására használják a legjobb lóvontatású szerszámokat, akkor a megtakarított időt és energiát először is arra használhatták volna, hogy azt biztosítsák maguknak, amit a technikai haladás sohasem adott meg nekik: szabad időt. Másodszor, felhasználhatták volna gazdaságaik fejlesztésére: a talaj dúsítására, az erózió megakadályozására, a víz megtartására, jobb és tartósabb kerítések és épületek létesítésére; felhasználhatták volna arra, hogy erdészettel és a rajta alapuló mesterségekkel foglalkozzanak; hogy gyümölcsösöket, szőlőket, gyümölcstermő cserjéket telepítsenek; hogy zöldségtermelő kertészeteket létesítsenek; hogy javítsák a legelőket, az állattenyésztést, az állatgondozást, és fejlesszék a helyi állattenyésztésen alapuló üzemeket; hogy kibővítsék, változatosabbá tegyék és elmélyítsék a családi gazdaságokat. Harmadsorban, felhasználhatták volna arra, hogy kiterjesszék és tökéletesítsék a közösségek egészségéhez és szépségéhez szükséges specializált mesterségeket: az ácsmesterséget, a kőművességet, a bőrmegmunkálást, az asztalos mesterséget, a fémművességet, a fazekasságot stb. Negyedszer, felhasználhatták volna a családi élet és a gyermekek otthoni oktatásának javítására, és így elejét lehetett volna venni az óriási nehézségeknek és kiadásoknak.

Ha ezt az utat kővettük volna, akkor valószínűleg elháríthattuk vagy jelentékenyen enyhíthettük volna a jelenlegi energiahiányt és munkanélküliséget is. A városok nem volnának túlzsúfoltak; kisebb volna a bűnözési arány, és kevesebben azok, akik szociális juttatásokból élnek; az ipari termelés minőségi színvonala pedig valószínűleg magasabb volna.

Tudatában vagyok annak, hogy éppen ez az a gondolkodásmód, amelyet a technikai evolucionisták "nosztalgikus vágyálomnak" minősítenek és elutasítanak. E gondolatokkal azonban nem azt akarom ajánlani, hogy "térjünk vissza a múltba", hanem egyszerűen a múlt bírálatának szánom őket. Bírálatom pedig azon a feltételezésen alapul, hogy a múltban volt és most is van választási lehetőségünk arra nézve, hogy hogyan és mire használjuk a technikát. Véleményem szerint ez a választás teljes egészében attól függ, hogy hajlandók vagyunk-e korlátozni a kívánságainkat, valamint a kielégítésükre szolgáló technika fajtáját és méreteit. Ha nem vagyunk hajlandók rá, akkor választásunk sincs: egyszerűen el kell viselnünk mindent, aminek a megvalósítható voltát a technika szakemberei felfedezik.

A technikai evolucionisták természetesen nem ismerik el, hogy van ilyen választási lehetőség - kétségtelenül azért nem, mert viszolyognak munkájuk erkölcsi korlátozásától, márpedig e választásból éppen az következne. Romantikus hangvétellel beszélnek arról, hogy az ember rendeltetése az, hogy egyre nagyobb és nagyobb, s egyre bonyolultabb és bonyolultabb gépeket használjon. Vagy az ellenkező utat választják, és a darwinizmus "fog-és-karom"-nyelvén beszélnek. "Az én életelvem - mondja Earl Butz volt mezőgazdasági miniszter: alkalmazkodni vagy meghalni".

Ami engem illet, ugyanannyira lelkesedem az alkalmazkodás elvéért, mint Butz. Csupán ott tér el a véleményünk, hogy minek kell alkalmazkodnia. Ő úgy véli, hogy nekünk kell alkalmazkodnunk a gépekhez, hogy az embereket kell rákényszeríteni arra, hogy megfeleljenek a technikai követelményeknek. Én viszont úgy vélem, hogy a gépeknek kell alkalmazkodniuk hozzánk - hogy szolgálják emberi szükségleteinket, ahogyan azokat történelmünk, örökségünk és legnemesebb reményeink formálták.