Karl Hess

KÖZÖSSÉGI TECHNIKA
Szemelvények

[Rich Text formátumú, tömörített változatban letölthető]


Egyetlen nagy intézmény vagy szervezet sincs ma a világon amely kielégítően betöltené mindazokat a feladatokat, amelyeket várnak tőlük. Recsegnek-ropognak, sőt, összeroskadnak a saját súlyuk alatt. Mindenütt érezhető, hogy zűrzavar kezd úrrá lenni mindenen. De maguk az emberek kitartanak, megpróbálnak segíteni magukon, sőt, javítani a helyzetükön, s közben egyre kevesebbet törődnek a nagy intézményekkel.

Az emberek erre haladnak, az intézmények amarra.

A legnagyobb intézmény, a nemzetállam, a világ túlnyomó részén puszta erőszakkal tartja fenn magát. Még ahol állítólag támogatja a lakosság, ott is eltűnőben van a régi lelkesedés. Amerikában a szavazásra jogosult állampolgároknak kevesebb, mint egyharmada választotta meg a legutolsó elnököt. Amerika legutóbbi háborúja - bár a háború a nemzetállamnak rendszerint legdicsőbb ténykedése - zűrzavaros összevisszaság volt. Egyre többen vannak, akik a kormányuktól főleg azt várják, hogy tűnjön el - természetesen azután, hogy megadta nekik azt a különleges kedvezményt, amely létének egyetlen mentsége!

Az egyházak betegek az intézmény szintjén, és helyi szinten élednek újjá: új szektákban, közösségekben és kultikus csoportokban. A legnagyobb, szigorúan szervezett egyház, a római katolikus, töredezik-repedezik, s valóságos földcsuszamlás megy végbe benne: más úton járnak a hívők, és megint más úton a pápai hatalom.

Jóformán valamennyi város elérte már fejlődésének azon határát, amely a méretétől és e méret fenntartásának költségeitől függ. New York továbbra is a legnagyobb város - és egyben a legbizonytalanabb, a legkétesebb és a legveszedelmesebb is. A nagysága nem mentette meg. Ellenkezőleg, alighanem a nagysága tette tönkre. Azokban a városokban, ahol újjászületni látszik az emberek önbizalma és új lehetőségek nyílnak előttük, ott újjászületik az élet a polgári egységek legkisebbikében, a szomszédságban, a helyi közösségben is.

Az iskolák, amelyek mindenütt kudarcot vallottak, mindenütt növekedésnek is indultak: az egytantermes iskolák átadták helyüket a városi iskoláknak, ezeket pedig újabban felváltották az összevont iskolák. De mit eredményeztek a ragyogó új épületek és a szakosított osztályok: az írni-olvasni tudás válságát és néhány győztes rögbicsapatot. Az új iskolai részvénykötvényekre ma mindenütt nehéz idők járnak.

A rendőrség tankokat, helikoptereket és golyóálló ruhákat kap, a rablók viszont egyre bátrabbak lesznek, egyre több a nemi erőszak, mivel senki sem törődött azzal, hogy legyenek rendőrök, akik figyelik is a bűnözőket.

A kórházak úgy csillognak, mint az űrhajók irányítóegységei. Ritka és csodálatos műtéteket hajtanak végre bennük, az újságok nagybetűs címekkel adnak hírt a orvosi szenzációkról - és közben szokványos betegségek teszik tönkre az embereket. ...

... Az iparban és az üzleti életben, ahol szintén törekszenek a nagy méret állítólagos hatékonyságának kihasználására, annyira előrehaladt a tulajdon központosítása, hogy a 200 000 amerikai iparvállalat közül ma 2000 (1 százalék) szerzi meg az évi profitmennyiség mintegy 90 százalékát, és ez az 1 százalék ugyanilyen arányban részesedik a teljes tőkeállományból is. A termékek viszont egyre silányabbak, és a reklámnak a legalantasabb motívumokhoz kell folyamodnia, hogy el lehessen adni ezeket a termékeket. Tervezőik és készítőik pedig egyre jobban unják, amit csinálnak, és egyre elégedetlenebbek vele. Ahogy gyorsul a termelés üteme, úgy növekszik az alkoholizmus, a kábítószer-fogyasztás, az öngyilkosságok, a válások és a szándékos munkahelyi szabotázscselekmények száma.

A televízió - amelynek birtoklásán három kommerciális és egy politikailag irányított állami társaság osztozik - a középszerűség és a szenzációhajhászás között ingadozik, miközben a szórakoztató ipar emberi annyit keresnek egy év alatt, mint költők, tudósok és farmerek egész életükben.

A családi gazdaságokat mezőgazdasági nagyüzemek váltják fel, ugyanazt a terményt hatalmas, egész vidékekre kiterjedő földterületeken vagy éppen külön országokban termesztik (a paradicsomot a Bahama-szigeteken, a spárgát Mexikóban), a Földön pedig éhínség söpör végig, a hatalmas gazdaságokat járványok pusztítják, és a gépek, amelyek felváltották a gazdákat, minden gondosság és érzékenység nélkül működnek.

A kis vállalatok tönkremennek, s velük együtt hanyatlik a vállalkozás szabadsága, ahogyan az egyesített vállalatok igazgatóságai és a köztük kötött megállapodások váltják fel a régimódi alkudozást. A tényleges újítást a választék bővítése váltja fel, és a stílus uralkodik a hasznosság vagy a szükségesség felett.

A növekedés jelenségei még a szomszédi és baráti kapcsolatokra is rányomják bélyegüket, úgyannyira, hogy az egymás iránti természetes érzelmet kiszorítják a helyéről az önmegfigyelés és a meditáció új iparágai, a divathóbortok, a "magányosok bárjai", a partnerközvetítő irodák és a "gyönyörszerzési" tanácsadók.

Végül, a hely, ahol lakunk, egyszerűen ingatlanná válik, melynek elsődleges rendeltetése, hogy spekulálni lehessen vele. A megfelelő város a növekvő város, noha a növekedés kimozdítja helyükről a lakosokat, szétszórja őket; s bár előbb keresnek azzal, hogy kiköltöznek az ingatlanukból, azután egyre többe kerül nekik, hogy újat szerezzenek. Ma már a legtöbb ember számára elérhetetlen - s ez a végső csapás az Amerikai Álomra -, hogy saját háza legyen, ahol lakjon. Haladás. Növekedés. Odébbállás. Emelkedés, egyre feljebb és feljebb.

A patológiában a korlátlan növekedés egyik formáját ráknak nevezik. A Kereskedelmi Kamara sok tagja számára a korlátlan növekedés még mindig "haladást" jelent.

De az emberek - önmagukban és nem mint az intézmények tagjai - kezdenek más irányba tartani.

A városlakók közül némelyek egyszerűen becsukják az ajtót. Nem kell több növekedés.

A fiatalok közül egyesek kijelentik, hogy a közösség a céljuk és nem a siker. Egyik napról a másikra a kisvállalat lett az ellenkultúra egyik jelensége. Az "új úttörők" ismertetőjele a családi farm.

Mindez jól látható a hétköznapi életben. Nem szükségesek tudományos vizsgálatok ahhoz, hogy legalább a körvonalakat lássuk. Az emberek hétköznapi beszélgetésekben fogalmazzák meg elégedetlenségük okait. Valamint reményeik körvonalait, felsejlő álmaikat és az óhajtott változásokat.

Ha az egésznek a gyökerét keressük, véleményem szerint erre a kikerülhetetlen megállapításra jutunk: az embereket bántja az, és elégedetlenek akkor, ha úgy látják, hogy a munkájuknak nincs értelme, vagy a munkájuk csupán kicserélhető része egy érthetetlen gépezetnek; ha életük egyetlen ház vagy lakás területére zsugorodik össze; ha megszűnnek a jószomszédi viszonyok; ha részekre szabdalják, előre csomagolják és iparilag állítják elő az egész életet; ha mindenütt személytelenség uralkodik, és az ember nevéből szám lesz.

Az éppoly kikerülhetetlen alternatíva a közösség, az érthető munka, a barátság, egy hely, ahol megvethetjük a lábunkat, egy igazság, amely értelmet ad az életünknek, és amelyért kiállhatunk, és annak a bizonyossága, hogy számítunk, hogy hallgatnak ránk, hogy felismerhető, nem pedig arctalan része vagyunk az egésznek.

Nem látszik nagy igénynek, hogy egész világban akarunk egész emberek lenni. De a világnak mégis meg kell változnia ahhoz, hogy ez lehetséges legyen. Lehetséges ez egyáltalán? Meg vagyok róla győződve. Lehetséges és praktikus. Nem a jövő zenéje, hanem olyasmi, ami itt és most megvalósítható.

A két döntő mozzanat a közösség és a technika. Egy hely, ahol, és egy mód, ahogyan emberek békességben, egymással együttműködve társas életet élhetnek; továbbá eszközök és technikák, amelyek biztosítják ennek az életmódnak a szükséges anyagi alapját.

Egy közösség természetesen mindig emberek műve; közösségek emberi döntésekből és cselekedetekből születnek. De hogy jön ide a technika, a szakismeret, a dolgok készítésének tudása? Annyira elterjedt az a felfogás, mely szerint ezek az intézmények hatáskörébe tartoznak, hogy egészen újfajta gondolkodásmód kell ahhoz, hogy közösségi vállalkozásnak tekinthessük őket. Könyvem azoknak szól, akik hajlandók legalább fontolóra venni ezt az új gondolkodásmódot. Biztatásul szolgálhat számukra az a gondolat, hogy ők, mi, nem vagyunk egyedül. A Földön mindenütt egyre többen lesznek azok - ha egyelőre nincsenek is többségben -, akik közösségeken és a közösségeknek megfelelő technikákon törik a fejüket.

A legtöbbjüket nem ideológiai rögeszmék mozgatják. Egy egyszerű és nagyon tisztességes, nagyon emberi indíték alapján csinálják a dolgukat: úgy látszik, hogy napjainkban valóban nincs más járható út. Kipróbáltuk már a központi irányítás, a hatalmi piramisok, az ideológiai tisztogatások, a növekedés, a nagyság és a haladás összes nagy elméletét. És látjuk, hogy a dolgok egyszerűen nem mennek. ...

... A technikát legtöbben valami távoli dolognak tekintjük: terméknek, amelyet valahol egy gyárban csinálnak, és amelyet megvásárolhatunk. Mint az élelmiszereket. Mint az örömöt. Mint a megbecsülést.

Meg vagyok győződve róla, hogy vannak más lehetőségek is. Eleget foglalkoztam e lehetőségek gyakorlati kidolgozásával és alkalmazásával ahhoz, hogy lássam: teljességgel megvalósítható alternatívák ezek, itt és most.

Lehetséges az, hogy pontosan azzal töltsük az időnket, amivel akarjuk, s az igényeinknek megfelelően különböző nagyságú közösségekben dolgozzunk együtt. Azok a szabályok és felszólítások, amelyeket a közfelfogás erőltet ránk, csak annyira köteleznek bennünket, amennyire engedjük.

Technikák, munkamódok, eszközfajták kidolgozhatók, alkalmazhatók és fenntarthatók közösségi szinten.

Azok a közösségek, amelyek a közösséget alkotó emberek értékeinek és céljainak megfelelő életmódon alapulnak, nagy lépéseket tehetnek az önellátás ama mértékének megvalósítása felé, amely legjobban szolgálja a közösség céljait. A közösségek - bonyolult társadalmi szabályozás nélkül - együttműködhetnek más közösségekkel, hogy hozzájussanak a helyileg nem beszerezhető dolgokhoz, hogy gazdagítsák kultúrájukat, s hogy megvalósítsák mindazt, ami gyarapítja a közösséget anélkül, hogy kárára lenne. ...

... Napjainkban a közgondolkodás sajátos tudathasadással viszonyul a tudományhoz és a technikához, s ez a közösségi tudathasadás éppoly káros, mint az egyéni. Egyrészt a politikusok és a gazdasági élet irányítói - a Rockefellerek, a Morganok, a Du Pont-ok és a Fordok - szinte kivétel nélkül mindnyájan olyan iker-istenségeknek tekintik a tudományt és a technikát, amelyek a tőkeexpanzió és az üzleti világ nagyobb dicsőségére ragyogják be az eget az egész világon. Szocialista politikusok és üzletemberek - vagy miniszterek, ahogyan ők magukat nevezik - ugyanilyen tiszteletet tanúsítanak a tudomány és a technika iránt, mégpedig ugyanezeknél az okoknál fogva a különbség csak annyi, hogy ez utóbbiak más címkéket használnak.

Így például, kapitalisták és szocialisták egyaránt úgy érzik, hogy egy ország ereje egyszerűen haderejének függvénye, amely viszont a maga részéről az ország technikai állapotától függ. Továbbá úgy vélik, hogy bármi legyen is a probléma - mondjuk, környezetszennyezés -, előbb-utóbb meg fog születni a baj technikai ellenszere; ezért voltaképpen nem is léteznek problémák, csak politikai prioritások.

Mindezzel szemben állnak azok, akik gyűlölik a tudományt és a technikát. Ezek úgy gondolják, hogy a tudomány és a technika hozta ránk az összes bajt, amelyek most sújtanak minket, s mivel a tudomány és a technika csak növelni tudják a bajokat, fel kell váltanunk őket másfajta gondolkodási és cselekvési módokkal, ha meg akarjuk menteni lelkünket és életünket. A tudománynak olyan gondolkodásmódot tulajdonítanak, amely semmibe veszi az emberi szempontokat. A technikának pedig olyan működési módot tulajdonítanak, amely semmibe veszi a természetet.

Könyvünk alapgondolata az, hogy szembe kell szállni mindkét felfogással: a kapitalista-szocialista felfogással, valamint a tudomány- és technikaellenes felfogással is.

Semmi sincs a természetben, a szervezetben, a tudományban vagy a technikában, ami arra kényszerítené az embereket, hogy másodosztályú közösségekben, másodrangú pártok uralma alatt másodkézből vett életet éljenek. Ellenkezőleg: minden amellett szól, hogy az emberek - ha ezt választják - vegyenek részt az életüket érintő döntésekben, vállaljanak felelősséget az életükért, és más emberekkel együtt éppen olyan közösségekben éljenek, amelyek megfelelnek képességeiknek és igényeiknek, ahelyett, hogy a másoktól megszabott keretek között, másoktól kihasználva élnének.

Ez semmiképpen sem jelent korlátlan választási szabadságot, amely csakis a vágyainkon alapul. Azt sem jelenti, hogy a kívánságok uralma alatt álló gondolkodás lesz a társadalom alapja, hanem azt jelenti, hogy a felelős cselekvésre való képesség az alap. Az így értelmezett választási szabadság azt jelenti, hogy ha egy bizonyos formájú közösséget választanak az emberek, akkor képesnek is kell lenniük rá, hogy kialakítsák az ilyen formájú közösséget. Máskülönben a szabadság halálává lesz a választási szabadság. Ha a választási szabadság abban áll - és ma valóban ebben áll -, hogy szabadon választhatunk adott szituációk között, amelyeknek a kialakításában közvetlenül semmi részünk nem volt, akkor az nem egy szabad, hanem egy diktatórikus társadalomnak a kifejeződése.

Egy szabad társadalom számára, úgy vélem, jobb követelmény az alkotásra való szabadság, sőt, az alkotás szükségessége, annak szükségessége, hogy döntéseket hozzunk, hogy tényleg cselekedjünk, s ne csupán vásároljunk "termékeket", legyenek azok akár konkrét dolgok, akár társadalmi szolgáltatások.

Technikai szempontból Amerika ma elmaradott ország. Amerikában sok a technika, de ez a technika frivol technika, mely a nagyvállalatok szeszélyeihez igazodik.

A technika nagyon hasonló lett a politikához. Nagyon sok van mind a kettőből - mindenütt ott van a technika és a politika, életünk minden zugában és minden pillanatában velük találkozunk. De frivol a politika is. A politika a két nagy politikai pártnak van alárendelve, a politikusok becsvágyát és azoknak a nagykapitalistáknak az érdekeit szolgálja, akik az egészet fizetik abból a profitból, amelyre a technika alkalmazása által tesznek szert!

Valójában szorosan összefüggenek a helyzetek. A technikának az a fajtája, amely lehetséges és amely megfelelne az Amerikai Álomnak, pontosan az volna, amelyik aláásná a mostani politikai játékot, amelyben az emberek csak nézők és szurkolók lehetünk. Ennek a technikának a közember aktív részese lenne. Ez a technika olyan eszköz lenne, amely az emberek céljait szolgálná, és olyan életet tenne lehetővé, amilyet az ember valóban élni akarnak. Ha egyszer szerepet játszanának a technika kialakításában, alkalmazásában és fenntartásában, nem igényelnének-e vajon az emberek nagyobb szerepet a politikában is? Vajon ahelyett a politika helyett, amely nem a politikának, hanem a politikusoknak rendeli alá az életet, nem inkább olyan politikát kívánnának-e, amely demokratikus életet tesz lehetővé?

Ami a politikát illeti, az ember nem állampolgár akkor, ha egyetlen funkciója az, hogy leadja a szavazatát. A választók megválasztják azokat, akik azután állampolgárokként cselekszenek. Ezek vitatkoznak. Ezek szabják meg azokat a formákat, amelyek között az emberek az élik az életüket. Ezek csinálják a politikát. Akik csak szavaznak rájuk, azok csak politikusokat csinálnak. Akik viszont egy városi tanácskozáson érvekkel támasztják alá az álláspontjukat, azok állampolgárokként cselekszenek. Ha valaki egyszerűen papírdarabokat dob be egy ládába vagy meghúz egy fogantyút, akkor nem állampolgárként, hanem fogyasztóként viselkedik, aki előre csomagolt politikai árucikkeket vesz meg. Az ilyen embernek semmi köze sincs a politikához. Csupán annyit tehet, hogy megveszi, amit elébe tesznek. Nem vehet cselekvően részt annak kialakításában, hogy mi történjen.

Ugyanez vonatkozik a technikára is. Ha valaki csupán fogyasztója a technikának, akkor mindig csak azt kapja és fogadja el, ami van, és sohasem ő alakítja ki azt, ami lehetne.

A feltalálás, a tudomány, a művészetek, a közösségi élet: mindezek a társadalmi élet kisebb egységeiben, közösségi szinten élvezhetők. Mindezeken a területeken az emberiség legszebb alkotásainak nagy része nem az óriási intézményektől, hanem a munka, a kutatás, a nevelés és a társadalom kicsiny szervezeteitől származik. ...

... Mindezek tekintetében, úgy vélem, a méret kérdésének van döntő jelentősége. Egy szabad társadalom számára az az elfogadható és kedvező méret, amelynél az emberek részt tudnak venni az őket érintő döntésekben. Az ennél nagyobb lépték természetszerűleg vezet a képviseleti formák kialakulásához, s ekkor az ember legfeljebb abban reménykedhet, hogy talál valakit, aki majd meghozza a döntéseket. Rosszabb esetben az ember természetesen még ettől a választástól is meg van fosztva. De a döntések mindkét esetben "fönt" születnek, távol azoktól, akiket érintenek. ...

... Ám közösségek nem létezhetnek a természettől függetlenül. Mindig részét alkotják a természetnek, habár ezt a tényt olykor eltakarja az a körülmény, hogy bizonyos közösségek városok kellős közepén helyezkednek el. Az emberek a természeti világgal elsősorban épp a technika által érintkeznek: azáltal, hogy eszközöket alkotnak és használnak fel, melyekkel emberi célok szolgálatába állítják a természeti erőforrásokat. A helyi közösségnek éppen olyan technikára van szüksége, amely méretének és céljának megfelel. Ha technikáját tekintve a helyi közösség teljes egészében külső intézményektől függ, akkor arculatát nem annyira a közösséget alkotó állampolgárok céljai, mint inkább ezeknek a külső intézményeknek a céljai fogják meghatározni.

Egy szomszédság lakosainak ugyanazért kell törődniük a technikával, amiért részt kell venniük a társadalmi és politikai cselekvésben. Az első lépés a titokzatosság látszatának megszűntetése. A politikában ez azt jelenti: le kell leplezni azt a gondolatot, hogy mindent "nekik" kell csinálniuk. Valójában "nekünk" kell csinálnunk mindent. A technikában ez azt jelenti: le kell leplezni azt , a gondolatot, hogy a technika felülmúlja a közönséges értelmet, és hogy az egyszerű embereknek minden további nélkül el kell fogadniuk, amit "ők" adnak nekünk. Hozzá kell látnunk, hogy magunk állítsuk elő, amire szükségünk van. Ez vonatkozik még a tudományra is.

A legfontosabb dolog, amit a közösségi technika megteremtésére irányuló törekvésekkel kapcsolatban hangsúlyozni kell, a következő: ha az emberek saját céljaikat követve ismét a kezükbe veszik életük bármely területét, akkor a helyi szinten megvalósuló szabadság ügyét segítik, márpedig ez a szabadság a legszilárdabb alap, amelyen felépíthető egy tisztességes kultúra, melyben az emberek kölcsönösen segítenek egymáson, és emberi célokat valósítanak meg. Egy ilyen forradalmi változásnál, amely egy önkéntes egyesülésekből álló, szabad társadalom megteremtésére irányul, a szabadságot helyi szinten, a közösségekben kell definiálni, és megvalósítani. Mert az emberek ezekben élnek. ...

... A helyi szinten megvalósuló szabadságot főleg politikai indokok alapján szokták támadni. A helyi érdekek állítólag túl szűkek a nemzeti célokhoz képest. A helyi életmódok túlságosan eltérőek ahhoz, hogy egységes nemzet létezhessék: A helyi erőforrások túl egyenlőtlenek ahhoz, hogy a társadalmi "igazságosság" megvalósulhasson. A lakóhelyükön az emberek megbízhatatlanok. Így a politika annak a világnak a politikája lesz, ahol az emberek nincsenek jelen: a nemzetközi vállalatoknak, a növekedésnek és az elvont nemzeti céloknak a politikája.

Mivel a fenti nézet olyan politikai előítéleten alapul, melynek gyökere a létező nemzetállam politikai hatalma, ezért e nézet csak vélemény, amelyet felül lehet vizsgálni, meg lehet változtatni, vagy egyszerűen el lehet felejteni. A helyi szinten megvalósuló szabadság, ami egykor vonzó gondolat volt, ismét vonzó gondolattá válhat - legalábbis addig, amíg más politikai véleményekhez hasonlóan csupán felfogás dolgának tekintjük.

De van-e a kérdésnek olyan vonatkozása, amely nem felfogás dolga? Vannak-e a helyi szintű szabadságnak olyan feltételei, amelyek nem a társadalmi és politikai szférában, hanem a természeti és fizikai világban gyökereznek?

Igen. A helyi szinten megvalósuló szabadság kérdését nem tekinthetjük a természeti világtól függetlenül. Ha nincs anyagi alapja a helyi szinten megvalósuló szabadságnak, akkor végső soron semmiféle alapja sincs. Az országos szinten megvalósuló politikai szabadságnak - az országos politikai vezetők cselekvési szabadságának - van ilyen anyagi alapja. A tábornokok számára ez az anyagi alap az államilag finanszírozott fegyvergyártás, mert ténylegesen ez ruházza fel őket fizikai hatalommal a politikai döntések megvédésére és megvalósítására. A multinacionális vállalatok számára ez az alap azoknak a nyersanyagoknak a folyamatos bányászata, amelyek a termeléshez szükségesek.

Ha a helyi közösségeknek nincsen megfelelő alapjuk az anyagi világban - olyan alapjuk, amely a szó szoros értelmében hordozója lehet a helyi lakosság szabadságának, annak a lehetőségének, hogy az életüket érintő kérdésekben politikai döntéseket hozzon -, akkor a helyi szintű szabadság pusztán adminisztratív javaslat marad, és csak annyi valósul meg belőle, amennyit azok engedélyeznek a helyi lakosságnak, akik a hatalom gyakorlásához tényleg rendelkeznek alappal az anyagi világban.

Első pillantásra teljesen kilátástalannak látszik, hogy a helyi szinten megvalósuló szabadságnak lehetne anyagi alapja, és ezért érthető, hogy a róla folyó vitákban rendszerint csak politikai érvek hangzanak el, mint például az, hogy a felsőbb hatalom számára kényelmes bizonyos hatalmat "meghagyni" helyi szinten.

Az a feltételezés, hogy a helyi szinten megvalósuló szabadságnak nincs alapja az anyagi világban, oly szilárd meggyőződéssé vált, hogy a politikai intézmények fejlődése a helyi szinten megvalósuló szabadságtól a hatalomnak egyre nagyobb fokú központosítása felé haladt, dacára annak hogy a távoli és központosított politikai intézmények újból és újból kudarcot vallottak. Ha a nagy intézmények csődöt mondtak, a kiutat egyszerűen abban látták hogy még nagyobb intézményeket kell létrehozni. Egyik fontos oka ennek, úgy vélem, az a feltételezés, hogy a helyi szinten megvalósuló szabadság nem praktikus és politikailag nem kívánatos. Röviden: minek kísérletezzünk vele, ha úgyis irreális? Hogyan tudnák egy környék lakosai megcsinálni azt amire egy város nem képes?

Ez a feltételezés elhamarkodott és tájékozatlanságon alapul. És sok más politikai döntéshez hasonlóan ellentétes a tudományos megismeréssel és a technikai fejlődéssel is.

Az élelmiszer kérdése azonban mintha szilárd alapot kölcsönözne ennek a feltételezésnek. Egy városi lakónegyed betongettója aligha lehet alkalmas mezőgazdasági termelésre: Való igaz. A mezőgazdaság szemmel láthatóan összeegyeztethetetlen a várossal. De nem összeegyeztethetetlen a város és a kertészet. Vajon lehet-e kertészkedéssel elég élelmiszert termelni egy lakónegyed számára?

Hidropóniás kertészetek (ezekben a növények nem hagyományos termőföldben, hanem vékony homok- vagy finom kavicsrétegbe eresztik a gyökerük, s vízben oldva kapják tápanyagaikat - a szerk. megjegyzése) kis üvegházakban sokszorta több zöldséget termesztenek, mint a rendes mezőgazdaság. Nevezetes példa volt erre az, amikor tíz acre-nyi területű üvegházakban évente kilencszáz tonna zöldséget termesztettek kilogrammonként 50 cent költséggel, amiben benne volt az üvegházak amortizációja, a tengervíz sótlanítása és az adminisztráció is (ez egy tengerparti kísérlet Abu Dhabiban, a Perzsa-öbölben). A legérdekesebb tulajdonsága ennek a technikának az, hogy könnyen kicsinyíthető, s háztető nagyságú üvegházakkal is nagy terméshozamokat lehet elérni a felhasznált területhez képest. Városokban hasznosítani lehet a háztetőket, az üres telkeket, sőt. még az utcák középső részét is, és bőségesen el lehet látni zöldséget a helyi lakosságot. Jó példát mutat erre Washingtonban az Institute for Local Self-Reliance (Helyi Önellátással Foglalkozó Intézet). Ez nem jelenti azt, hogy egy lakónegyed ne egészíthetné ki a helyben termesztett zöldségeket olyanokkal, amelyeket más, távolabbi közösségek termesztenek. Feltétlenül megteheti ezt. Ez viszont azt jelenti, hogy egy-egy környék lakosainak természet adta lehetőségük van arra, hogy "külkereskedelemmel" foglalkozzanak.

Marhacsordák nyilvánvalóan nem tarthatók városi lakónegyedben sem. De csirkét és halat tenyészteni nagyon jól lehet városban is. Házak alagsorában nagy mennyiségű, kiváló minőségű fehérjét lehet előállítani akvakultúra, vagyis mesterséges körülmények között folyó haltenyésztés segítségével. A szerző és munkatársai egy kísérlet során egy belvárosi ház alagsorában, harmincszor ötven lábnyi területen tartályokat állítottak fel, amelyekben pisztrángot tenyésztettek kilónként kevesebb, mint két és fél dollár költséggel. Becslésünk szerint egy ilyen berendezéssel - szabályos üzemeltetés esetén - évente öt tonna halat lehetne termelni.

A helyi szinten megvalósuló szabadság anyagi vonatkozásainak tárgyalásánál készségesen elismerjük, hogy egy technikai lehetőség megvalósítása nem teszi elkerülhetetlenné azt a társadalmi döntést, hogy el is fogadják azt. Ez továbbra is politikai és kulturális vita tárgya lehet. De az a döntés, hogy elutasítjuk vagy elfogadjuk-e a helyi szintű szabadságot, kétségtelenül döntés. Nem természeti szükségszerűség. A helyi szinten megvalósuló szabadság anyagi alapja kétségtelenül létezik.

A hulladék eltávolításával kapcsolatos problémák szintén hozzájárultak ahhoz a feltételezéshez, hogy a szabadság megvalósítása helyi szinten lehetetlenség. Egy városi szennycsatorna-rendszer valóban meghaladni látszik egyetlen lakónegyed lehetőségeit. Legalábbis annyi feltételezhető - és úgy vélem, joggal -, hogy egy lakónegyednek egyesülnie kell az összes szomszédos lakónegyedekkel, avégett, hogy létrehozzanak vagy akár csak fenntartsanak egy hagyományos városi szennycsatorna-rendszert. És ha ezt már megtették, miért ne engednének szabad utat a "természetnek", és miért ne maradnának együtt az összes többi cél kedvéért is? Minek akadékoskodni a szabadság miatt?

A városi szennycsatorna-rendszerek erőforrásokat pazarolnak el, fölöslegesek, gyakran veszélyesek, és határozottan elavult technikát képviselnek. A lakónegyedek nem valamilyen jelenlegi szükségszerűség következtében, hanem történeti okoknál fogva vannak beléjük kötve. Először is, a hulladék nem probléma, hanem erőforrás. A városi szennycsatornarendszerek ezt egyszerűen nem veszik tudomásul. Elpazarolják a hulladékot. Azok a lakásban felállítható hulladékfeldolgozó-rendszerek, amelyek jelenleg már kereskedelmi forgalomban vannak és nem kerülnek többe ezer dollárnál, szagtalan trágyává alakítanak át minden emberi és konyhai hulladékot. Bizonyos típusok közben még némi gázt is termelnek. (Egy átlagos család a saját hulladékából megtermelhetné azt az egész gázmennyiséget, amelyre a főzéshez szüksége van.) Az egyes lakásokra kidolgozott hulladékfeldolgozó-rendszerek bizonyos változatai között vannak olyan feldolgozó üzemek is, amelyek egy egész környéket ki tudnának szolgálni, és amelyeket egy üres lakásban vagy egy háznak az alagsorában lehetne felállítani. Azt a pénzt, amit jelenleg a meglevő rendszerek fenntartására, pótlására és bővítésére költenek, közvetlenül annak a végleges megoldásnak a finanszírozására lehetne fordítani, amelyet a zárt hulladékfeldolgozó-rendszerek képviselnek. (Az esővizet például, amelyet jelenleg hatalmas csöveken a közeli folyókba vezetnek, tárolni lehetne egy-egy lakónegyed alatt vagy egy mesterséges "tóban".)

A tulajdon összpontosításának szószólói hatalmas, nagy méretű rendszernek képzelik el az iparcikkek gyártását is.

Ez a rendszer véleményem szerint csak a szükségleteinkre vonatkozó sajátos feltételezések következtében látszik megfelelőnek, melyek szerint gyorsan elavuló termékekre, és a különböző divatmániák termékeire van szükségünk.

Valójában az iparcikkek gyártása századunkban ugyanazon a technikai változáson ment keresztül, mint az összes, tudományos alapon nyugvó tevékenység, s e változás jellemzője a decentralizáció és a kis méretű egységek előtérbe kerülése. Például egy igazán modern, automatikus vezérlésű üzem, amely gépalkatrészek hatalmas választékát állítja elő, könnyen elhelyezhető egy városi lakónegyedben, hagyományos hivatali épületben. Az ilyen üzem számítógépeket használ gépeinek vezérlésére, és megfelelően irányíthatják olyan munkások, akiket ott a szomszédban képeztek ki. A tranzisztortechnika - az elektronika lelke - kiváló minőségű anyagokat és speciális berendezéseket igényel, ennek ellenére bevezethető kis méretekben folyó, helyi termelése. A műanyagok között - bár ezekre most általában rossz szemmel néznek eldobható csomagolóanyagként való felhasználásuk miatt - egészen kiváló építőanyagok, az acélnál erősebb szerkezeti anyagok is vannak, s ezeket is elő lehet állítani kis méretek között. Még az acélgyártásban is határozottan megfigyelhető az a tendencia, hogy kezdenek áttérni kisebb méretű berendezésekre.

Természetesen nyersanyagokat rendszerint nem lehet lakónegyedekben - városi lakónegyedekben - előállítani. De a legtöbb nyersanyagot mégis annyira helyhez kötött körülmények között termelik (például a bányában vagy olajkutak csoportjai jóvoltából), hogy azt mondhatjuk: ezek is kisközösség méretű tevékenységek, csak éppen nagy távolságra vannak.

Ha a nyersanyagokat örökre központi felvásárlóknak és központi kormányzatoknak adják át, akkor örökre távoli lehetőség marad az, hogy helyi közösségek használják fel saját erőforrásaik gyanánt. Technikailag azonban semmi akadálya sincs annak, hogy a nyersanyagokat előállító közösségek közvetlenül azokkal a feldolgozó üzemekkel kereskedjenek, amelyeket helyi közösségek vagy ilyen közösségek csoportjai tartanak fenn.

Az energiatermelés nagyon jól adaptálható a helyi közösségek méreteihez. Bármely belvárosi lakónegyed fűtési és hűtési energiaszükségletének legalább a felét szolgáltathatja a napenergia, amelyet hő alakjában gazdaságosan össze lehet gyűjteni. A napenergiát közvetlenül elektromossággá átalakító fényelektromos elemek gyártása terén pedig várhatóan olyan technikai forradalom fog bekövetkezni, amely az eddigi legolcsóbb és legdecentralizáltabb energiaforrássá fogja tenni ezeket.

A lakónegyedeken belüli közlekedést általában úgy fogják fel, mint ami csupán a nagyvállalatok - és nem a lakosok - közlekedési igényeinek kiterjesztése. Ám e két fajta igény különböző. Nem szükségszerű azonban, hogy egy helyi közösség teljes közlekedési terét a nagyvállalatok közlekedése foglalja el. A lakosok legtöbb útja rövid ideig tart, és eszményien alkalmas arra, hogy elektromos járművekkel bonyolítsák le. Ezek a járművek a maguk részéről egyszerű szerkezetűek, és jól adaptálhatók a helyi gyártási lehetőségekhez. A General Motors azzal dicsekszik, hogy az általa tervezett úgynevezett Basic Transportation Vehicle (alapközlekedési jármű) összeszerelhető egy istálló nagyságú helyen, és a szükséges teljes tőkebefektetés 50 000 dollár. A BTV, amelyet nem belső égésű, hanem elektromos motor hajt, vagy más hasonló jármű, kielégíthetné bármely amerikai helyi közösség legtöbb közlekedési és szállítási igényét. És helyben elő is lehetne állítani. ...

... Az egészségügy terén jelenleg érvényesülő irányzat - amely lerombolja a kis méretek között történő helyi betegellátást és hatalmas klinikarendszerekben összpontosítja a gyógyítást - azt a látszatot kelti, hogy a helyi szinten megvalósított egészségügyi ellátás lehetőségén még gondolkodni sem érdemes. Viszont az a józan észből táplálkozó felismerés, hogy egészségügyi középkádereknek kellene ellátni a közönséges egészségügyi problémák többségét, és hogy döntő fontossága van az emberek egészségügyi tudatosságának, azt mutatja, hogy újabban az egészségügy decentralizálásának tendenciája legalább olyan erős, mint az egészségügyi óriásközpontok kialakításának tendenciája. A ritka betegségeket valóban nem lehet megfelelően kezelni a helyi egészségügyi intézményekben, de az is igaz, hogy a legtöbb ember nem igényel ilyen szolgáltatást, és ugyancsak kétes értékű gyakorlat az, ha kevesek igényeiért feláldozzák a többség igényeit.

A mai központosított egészségügyi intézmények nagy részét már az is feleslegessé tenné, ha egyszerűen ismét bevezetnék azt, hogy hívásra az orvos kimegy a beteghez.

A kommunikációs és információs rendszerek már olyan technikákat képviselnek, amelyek vitathatatlanul alkalmasak a lehető legdecentralizáltabb felhasználásra. Amerikában szinte mindenütt vannak megfelelően magas képzettségű amatőr hírközlési szakembereket. A CB-rádiók még demokratikusabbá teszik a rádiós hírközlést. Továbbá, egy kis közösséget maga a mérete teszi alkalmassá az érintkezés leghagyományosabb módjainak alkalmazására, amilyenek a hirdetőtáblák, falragaszok, sőt városi kikiáltók és hangszórós autók. Egy közösség számára egyszerű körülmények között is lehet újságot készíteni, az anyagokat okos újra felhasználásával vagy éppen helyettesítésével (például olyan anyag felhasználásával, amelyet könnyen lehet törölni és újra felhasználni), vagy lehet elektronikus újságot csinálni. A helyi közösség nagyjából önellátó lehet még a nyomtatott sajtótermékek nyersanyagai tekintetében is. Nem azt akarjuk ezzel mondani, hogy egy közösség vágja el magát ily módon az érintkezésnek minden más formájától, hanem csak azt állítjuk, hogy egy helyi közösségben kialakítható a belső hírközlés olyan rendszere, amely elégséges a belső szabadság célját szolgáló politika megvalósításához, és ezenfelül a közösség olyan hírösszeköttetést tarthat fenn más közösségek világával, amilyet akar.

Az információk tárolása és a tárolt információkhoz való hozzájutás a számítógépek jóvoltából ma már egészen kis fizikai méretet kíván. A számítógépeket helyben is elő lehet állítani, és tökéletesen alkalmasak arra, hogy helyi közösségek használják fel őket. S ha a helyi közösségek bensőségesen ismerik és kezükben tartják a számítógépeket, akkor a számítógép inkább eszköz, mint fegyver.

A hagyományos információk - amelyeket például egy könyvtár könyvállománya tartalmaz - szintén tárolhatók oly módon, hogy a megoldás teljességgel összhangban van egy helyi közösség méretével. Hála a rendkívül fejlett - de szerencsére elég egyszerűen és kis méretben előállítható - mikrofilm-olvasóknak, a Kongresszusi Könyvtár egész tartalmát el lehet raktározni egy akkora hivatali helyiségben, amely nem nagyobb, mint a kutya- és macskaételek részlege egy nagy élelmiszer-áruházban.

Mivel az anyagi világban kell keresni a helyi szinten megvalósuló szabadság anyagi alapját, ez a szabadság feltétlenül összefügg a tudománnyal és a technikával. Szerencsére a legtöbb helyi közösségben vannak már olyan lakosok, akiknek tudományos észjárásuk van, és több technikában is járatosak. Az viszont megint csak puszta vélemény, hogy azok a készségek, amelyekre egy helyi közösségben szükség van, inkább adminisztratív, mint gyakorlati készségek. Oly sokáig tekintettük a gyakorlati készségeket a nagyvállalatok és az állam megvásárolt tulajdonának, hogy sokan egészen újnak, sőt, nyugtalanítónak találják azt a gondolatot, hogy ezek valójában a hétköznapi emberek hétköznapi képességei, amelyeket a hétköznapi életben is hasznosíthatnak.

De a legtöbb helyi közösségben vannak mesteremberek, műszaki emberek és tudományos képzettséggel rendelkező személyek. Sok mindent elárulna és biztató eredményre vezetne, ha leltárt készítenénk azokról az eszközökről és gyakorlati készségekről, amelyek egy helyi közösségben rendelkezésre állnak. A helyi iskolákban természetesen vannak tudományokat és gyakorlati ismereteket tanító tanárok. De egy helyi közösség életében mindenütt jelen vannak a gyakorlati készségek - az emberek együtt javítanak, szerelnek dolgokat és így tovább.

Továbbá, oktalanság feltételezni, hogy a tényleges tudományos kutatás (amelyhez elsősorban, mint Albert Einstein mondta, "a végletekig vitt józan ész" szükségeltetik) felülmúlja egy helyi közösség lakosainak képességeit. Ha a tudomány "magas" nekik - vagy nekünk -, akkor mi tartozik ránk? Csak mások véleménye? Vagy csak a dal és tánc? Mindenesetre, a helyi szabadság anyagi alapjának tárgyalásakor nem feltételezhetjük, hogy a tudományos megismerést egyszerűen az a hely teszi lehetetlenné az emberek számára, ahol laknak! Ha a helyi közösség egyetem, akkor senki sem lepődik meg azon, hogy vannak olyanok a környéken, akik értenek a plazmafizikához. De azon sem kell meglepődni, hogy tíz háztömbbel arrébb is van valaki, aki meg akarja érteni a plazmafizikát. Nem az agyak változnak meg, míg átmegyünk az egyik városrészből a másikba, hanem a lehetőségek. És ha egy helyi közösség tudatára ébred annak, hogy szabadsága jórészt az anyagi és természeti világgal kialakított célszerű kapcsolataitól függ, és azt is megérti, hogy tudományos ismeretek valamint politikai döntések közvetítik ezeket a kapcsolatokat, akkor az embereknek nem fog nagy nehézséget okozni, hogy meg is szerezzék azokat az ismereteket, amelyekre szükségük van.

Összefoglalva: a helyi szinten megvalósuló szabadság anyagi alapja megvan. A döntés, hogy legyen-e szabadságunk helyi szinten vagy se, egyszerűen csak döntés, amely az emberi akarattól függ. A természet nem irtózik a szabadságtól. E tekintetben inkább semleges, s az élet legtöbb formáját az ösztönök és reflexek olyan diktatúrájában fogja össze, ahol nincs helye a szabadságnak. Az embereknek azonban van választásuk. Az emberek gondolkodnak, spekulálnak és szándékosan megváltoztatják környezetüket. Az emberek választhatnak e változtatások között. S a természetben az egyik választási lehetőség a helyi szabadság.