Fritz Schumacher

BÉKE ÉS ÁLLANDÓSÁG

[Rich Text formátumú, tömörített változatban letölthető]


A modern kor uralkodó meggyőződése hogy a béke legbiztosabb alapja az egyetemes jólét lehetne. Arra ugyan hiába keresnénk történeti bizonyítékokat, hogy a gazdagok békeszeretőbbek lennének, mint a szegények, de hát erre azt lehetne mondani, hogy sohasem érezték biztonságban magukat a szegényekkel szemben; hogy erőszakosságuk félelemből táplálkozott; és hogy a helyzet meglehetősen másként alakulna, ha mindenki gazdag lenne. Miért is menne háborúba a gazdag ember? - hiszen semmit sem nyerhet. Nem a szegények, a kizsákmányoltak, az elnyomottak azok, akik nyerhetnek, hiszen ők csak a láncaikat veszíthetik? Ha valaki a béke útját akarja járni, szól az érvelés, annak a gazdagságra kell törekednie.

Ennek a napjainkban uralkodó hitnek szinte ellenállhatatlan a vonzereje. Azt sugallja ugyanis, hogy minél gyorsabban jut hozzá az ember egy áhított dologhoz, annál biztosabb, hogy valami mást is megszerez vele. Ez kétszeresen vonzó, hiszen teljesen megkerüli az egész etikai kérdést: nincs szükség lemondásra vagy áldozatra, épp ellenkezőleg! A béke és a bőség útjára a tudomány és a technika vezet bennünket, csak arra van szükség, hogy ne viselkedjünk ostobán, irracionálisan, ne vágjunk a saját húsunkba. A szegényeknek és elégedetleneknek így szól az üzenet. ne zavarjátok el, ne vágjátok le türelmetlenül a tyúkot, amely a megfelelő időben minden bizonnyal aranytojást tojik a ti számotokra is! A gazdagoknak pedig így: legyetek okosak, s olykor támogassátok a szegényeket, mert ezen a módon lehettek még gazdagabbak!

Gandhi megvetéssel emlegette a "tökéletes rendszer álomképét, ahol majd senkinek sem kell jónak lennie". De nem épp ezt az álmot válthatjuk-e valóra a tudomány és a technika csodálatos vívmányaival? Miért keresünk olyan erényeket, melyek talán örökre elérhetetlenek az ember számára, amikor mindössze tudományos racionalitásra és technikai ismeretekre van szükségünk?

Gandhi helyett nem inkább századunk egyik legnagyobb hatású közgazdászára, a nagy lord Keynesre figyelünk-e? 1930-ban, az egész világ gazdasági válsága közepette ő indíttatva érezte magát, hogy elgondolkodjon "unokáink gazdasági kilátásain", és arra a következtetésre jutott, hogy talán nincs is messze az az idő, amikor mindenki gazdag lehet. Akkor majd "ismét többre tartjuk a célokat az eszközöknél, és a jóságot a hasznosság elébe helyezzük".

"De vigyázat!" - folytatja Keynes. "Mindennek még nincs itt az ideje. Még legalább száz évig el kell hitetnünk magunkkal és mindenki mással, hogy a becsületes becstelen, és a becstelen becsületes, mivel a becstelenség hasznos, a becsületesség pedig nem. Még egy ideig a kapzsiság, az uzsora és az óvatosság lesznek legfőbb isteneink, mert csak ők vezethetnek ki bennünket a gazdasági szükségszerűség alagútjából a napvilágra."

Ezt negyven éve írta le Keynes, és azóta persze meglehetősen felgyorsultak az események. Talán még hatvan évet sem kell várnunk az egyetemes jólét eléréséig. Mindenesetre Keynes üzenete elég világos: Vigyázat! Az etikai megfontolások nemcsak hogy lényegtelenek, de igazából akadályok is, mivel "a becstelenség hasznos, a becsületesség pedig nem." Még nincs itt a becsületesség ideje. A mennybe vezető út rossz szándékkal van kikövezve.

Vizsgáljuk meg ezt az állítást! Az állítás három részre bontható.

Egy: az egyetemes jólét lehetséges;
Kettő: az egyetemes jólét a "Gazdagodjatok!" anyagias világképe révén érhető el;
Három: ez egyben a békéhez vezető út is.

Vizsgálatomat nyilvánvalóan ezzel a kérdéssel kell kezdenem: jut-e elegendő mindenkinek? Itt rögtön komoly nehézséggel kell megbirkóznunk: mi az, hogy "elég"? Ki mondja meg? Bizonyára nem a közgazdász, aki a "gazdasági növekedést" tartja a legfőbb értéknek, és így nincs fogalma az "elég"-ről. Vannak szegény társadalmak, amelyek nélkülöznek; de hol az a gazdag ország, amelyik azt mondja: "Álljunk meg! Már elég gazdagok vagyunk". Nincs ilyen.

De tegyük félre az "elegendő" fogalmát, és inkább elégedjünk meg annyival, hogy feltárjuk, hogyan növekszik a Föld természeti erőforrásai iránt a kereslet, miközben mindenki csak arra törekszik, hogy többet birtokoljon belőlük. Minthogy nem foglalkozhatunk az összes erőforrással, azt javaslom, hogy figyelmünket összpontosítsuk a központi szerepet játszó tüzelőanyagokra. A nagyobb jólét magasabb tüzelőanyag-fogyasztást jelent - efelől nem lehetnek kétségeink. Jelenleg igen nagyok a fejlettségbeli különbségek a világ szegény és gazdag országai között, és ez világosan kimutatható a tüzelőanyag-fogyasztásban is. "Gazdagnak" tekintjük mindazon országok népességét, ahol az egy főre jutó átlagos tüzelőanyag-fogyasztás szénegyenértékben mérve 1966-ban meghaladta az egy tonnát; "szegénynek" pedig azokat az országokat, ahol a fogyasztás ennél alacsonyabb (mindvégig az ENSZ-adatok szerint):

1. táblázat (1966)

 
Gazdag országok
%
Szegény országok
%
Világ
%
             
Népesség (millió fő)
1 060
31
2 284
69
3 384
100
Tüzelőanyag-fogyasztás
(millió tonna szénegyenérték)
4 788
87
   721
13
5 509
100
Egy főre jutó tüzelőanyag-fogyasztás (tonna, szénegyenérték)
4,52
 
0,32
 
1,65
 


A "szegény országok" egy főre jutó átlagos tüzelőanyag-fogyasztása mindössze 0,32 tonna - a "gazdagoké" ennél körülbelül tizennégyszer nagyobb -, és nagyon sok "szegény" van a világon: e szerint a definíció szerint "szegény" a Föld lakosságának csaknem hetven százaléka. Ha a "szegények" egyszer csak ugyanannyi tüzelőanyagot használnak fel, mint a "gazdagok", a világ tüzelőanyag-fogyasztása egy csapásra megháromszorozódna.

Ez persze nem fordulhat elő, minthogy mindenhez idő kell. És az idő múlásával mind a "gazdagok", mind a "szegények" igényei nőnek, és közben a számuk is növekszik. Csináljunk csak egy gyors becslést. Ha a "gazdag" országok népessége 1,25, a "szegényeké" pedig 2,5 százalékos ütemben növekszik évente, akkor 2000-re a világ népessége 6,9 milliárdra nő - ez a szám nem különbözik jelentősen a mérvadó előrejelzésektől. Ha mindezzel párhuzamosan az egy főre jutó tüzelőanyag-fogyasztás a "gazdag" országokban évi 2,25 százalékkal, a "szegényekben" pedig évi 4,5 százalékkal nő, a következő számokat érjük el 2000-re.

2. táblázat (2000)

 
Gazdag országok
%
Szegény országok
%
Világ
%
             
Népesség (millió fő)
1 617
23
5 292
77
6 909
100
Tüzelőanyag-fogyasztás
(millió tonna szénegyenérték)
15 588
67
7 568
33
23 156
100
Egy főre jutó tüzelőanyag-fogyasztás
(tonna, szénegyenérték)
9,64
 
1,43
 
3,35
 


A világ összes tüzelőanyag-fogyasztása az 1966. évi 5,5 milliárd tonna szénegyenértékről a 2000. évre 23,2 milliárd tonnára emelkedik - ez több mint négyszeres növekedés, aminek a felét a népességnövekedés, a másik felét az egy főre jutó fogyasztás emelkedése váltaná ki.

Ez a fele-fele megoszlás elég érdekes. De a "gazdagok" és "szegények" közötti megoszlás még érdekesebb. A világ tüzelőanyag-fogyasztásának teljes növekedése 5,5 milliárdról 23,2 milliárd tonna szénegyenértékre - azaz 17,7 milliárdos növekedése - úgy oszlik meg, hogy közel kétharmad rész jut a "gazdagokra", és csak alig több, mint egyharmad a "szegényekre". A harmincnégy éves időszak alatt a világ 425 milliárd tonna szénegyenértéket használ fel, melyből a "gazdagokra" 321 milliárd - vagyis 75 százalék -, a "szegényekre" pedig 104 milliárd.

Vajon nem helyezi-e mindez igen érdekes megvilágításba a helyzetet? Ezek a számok természetesen nem jóslatok: talán "feltételes előrejelzéseknek" nevezhetnénk őket. Nagyon visszafogott népességgyarapodást feltételeznek a "gazdagok", és ennél kétszer nagyobbat a "szegények" esetében. Itt a "gazdagok" és nem a "szegények" teszik a nagyobb rombolást - ha egyáltalán "rombolásnak" nevezhetjük ezt. Ha a "szegények" kategóriájába sorolt népesség csak olyan ütemben növekedne, mint azt a "gazdagoknál" feltételeztük, ez alig hatna a világ teljes tüzelőanyag-szükségletére: valamivel több, mint 10 százalékos csökkenést okozna. Ha viszont a "gazdagok" úgy döntenek - amit nem tartok valószínűnek -, hogy az egy főre jutó jelenlegi tüzelőanyag-fogyasztásuk már épp elég magas, és gátat vetnek a további növekedésnek, tekintve, hogy fogyasztásuk már így is tizennégyszer nagyobb, mint a "szegényeké" - ez valóban jelentős változást hozna. A 2000. év teljes tüzelőanyag-szükséglete - a "gazdag" népesség feltételezett növekedése mellett is - több, mint egyharmaddal csökkenne.

De a legfontosabb észrevételünk egy kérdés: jogos-e az a feltételezés, mely szerint a világ tüzelőanyag-fogyasztása képes elérni 2000-ben az évi 23 milliárd tonnás szénegyenérték-szintet, ami a közbeeső harmincnégy évre mintegy 425 milliárd tonnányi szénegyenérték felhasználást jelent? A jelenleg ismert szilárd tüzelőanyag-készletek ismeretében ez elég valószínűtlennek tűnik, még akkor is, ha feltesszük, hogy a világ összfogyasztásának egynegyedét vagy egyharmadát a jövőben atomerőművek biztosítják.

Világos, hogy a "gazdag" országok rablógazdálkodást folytatnak a Föld viszonylag olcsó, könnyen elérhető és korlátos tüzelőanyag-készleteivel. Folyamatos gazdasági növekedésük egyre mértéktelenebb keresletet támaszt, s ez könnyen azzal az eredménnyel járhat, hogy az olcsó és könnyen elérhető tüzelőanyag drágává és szűkössé válik, még mielőtt a szegény országok elérnék a jólétnek, a műveltségnek, az ipari fejlődésnek és a tőkefelhalmozásnak azt a szintjét, amely lehetővé teszi számukra, hogy a hagyományos tüzelőanyagokat jelentősebb mértékben más energiaforrásokkal helyettesítsék.

A feltételes előrejelzések természetesen nem bizonyítanak semmit. A jövőbeli dolgok kipróbálása semmiképp sem lehetséges, és bölcs az a megállapítás, hogy a jóslatok - különösen a jövőre vonatkozó jóslatok - eléggé megbízhatatlanok. Józan megítélésre van szükség. Feltételes előrejelzéseink végül is ehhez adnak információkat. Mindenesetre számításaink egy nagyon fontos tekintetben alábecsülik a probléma nagyságát. Nem felel meg a valóságnak az, hogy a világot egyetlen egységként kezeljük. A tüzelőanyag-források nagyon egyenlőtlenül oszlanak el, és a kínálat csökkenése - bármilyen csekély legyen is - azonnal, teljesen új vonalak mentén osztja meg a világot, azokra, akiknek van és azokra, akiknek nincs. A különösen előnyös helyzetben levő területek, mint a Közel-Kelet és Észak-Afrika ma még alig elképzelhető mérvű irigységet fognak kiváltani, míg más, nagy tüzelőanyag-fogyasztó területek - Nyugat-Európa és Japán - az általános örökös nem túlságosan irigylésre méltó helyzetébe kerülnek. Ez aztán az igazi konfliktusforrás!

Minthogy semmi sem bizonyítható be a jövőről - még olyan közeli jövőről sem, mint a következő harminc év -, bármikor előfordulhat, hogy elhessegetünk igazán vészjósló problémákat azzal a megfontolással, hogy majd csak történik valami. Lehetséges, hogy mérhetetlen, soha nem hallott nagyságú olaj-, gáz- vagy széntartalékokat fedeznek fel. Az sem törvényszerű, hogy az atomenergia felhasználásának az összes szükséglet egynegyedére vagy egyharmadára kell korlátozódnia. A probléma így áthárítható egy másik szintre; de ekkor sem fog megszűnni. A tüzelőanyagok jelenlegi mértékű felhasználása - feltéve, hogy nincsenek leküzdhetetlen akadályai a szükségletek kielégítésének - példátlan mértékű veszélyt jelentene a környezetre nézve.

Vegyük az atomenergia kérdését. Egyesek szerint a világ viszonylag koncentrált urániumkészlete nem elégséges egy valóban jelentős nukleáris programhoz - olyan méretű programhoz, amely jelentősen befolyásolná a világ tüzelőanyag-helyzetét, s amelyben nem milliós, hanem milliárdos nagyságrendű szénegyenérték-tonnákkal kell számolnunk. De tegyük fel, hogy ezek az emberek tévednek. Elég urániumot fedeznek majd fel; ezt összegyűjtik a világ legtávolabbi részeiről, elviszik a legnépesebb területekre, és erősen radioaktívvá teszik. Nehéz elképzelni ennél nagyobb biológiai veszélyt, nem beszélve arról a politikai veszélyről, hogy ennek a szörnyű anyagnak egy egészen kis részét valaki felhasználhatja nem teljesen békés célokra is.

Másfelől, ha fantasztikus, új kőszénlelőhelyeket fedeznének fel, ami szükségtelenné tenné az atomenergia-termelés fokozását, ott lenne a minden eddigi mértéket meghaladó hőszennyezés problémája.

Bármi is legyen a tüzelőanyag, amennyiben a fogyasztás négyszeres, majd ötszörös, sőt hatszoros lesz - nem tudunk elfogadható választ adni a környezetszennyezés kérdésére.

A tüzelőanyagok kérdését csak példaként hoztam fel egy nagyon egyszerű állítás szemléltetésére: míg a közgazdászok, fizikusok, vegyészek és mérnökök szempontjából a gazdasági növekedésnek nincsenek világos korlátai, addig a környezettel foglalkozó tudományágak szemszögéből a növekedés szükségképpen akadályokba ütközik. Az az életfelfogás, amely a jólét egyoldalú hajszolásában látja beteljesedését - egyszóval: az anyagiasság -, nem illik ebbe a világba, mivel teljesen idegen tőle az önmérséklet elve, holott az őt körülvevő környezet szigorúan korlátos. Környezetünk máris figyelmeztetni igyekszik bennünket, hogy bizonyos feszültségek tűrhetetlenek. Egy problémát "megoldunk", s a megoldás tíz másik problémát szül. Mint Barry Commoner professzor hangsúlyozza: az újabb problémák nem véletlen baklövések, hanem a technikai siker velejárói.

Egyesek itt majd megint ragaszkodni akarnak ahhoz, hogy ezeket a kérdéseket kizárólag az optimizmus és pesszimizmus kettőssége szerint vitassuk meg, és hivalkodnak optimizmusukkal, miszerint "a tudomány meg fogja találni a kiutat". Szerintem ebben csak akkor bízhatunk, ha tudatos és alapvető irányváltozás következik be a tudományos erőfeszítések terén. A tudomány és technika az elmúlt száz évben úgy fejlődött, hogy a veszélyek gyorsabban nőnek, mint a lehetőségek. Erről még lesz mondandóm később.

Számtalan tény bizonyítja már, hogy a természet nagy önszabályozó rendszere bizonyos szempontból és meghatározott pontokon egyre inkább elveszíti egyensúlyát. Túl messzire vezetne, ha most megpróbálnám összegyűjteni ennek a bizonyítékait. Az Erie-tó állapota - amire többek között Barry Commoner professzor is felhívta a figyelmet - épp elegendő lehet figyelmeztetésnek. Egy-két évtized, és az Egyesült Államok többi belső vízrendszere is mind hasonló állapotba kerülhet. Más szavakkal az egyensúly felbomlása akkor már nemcsak bizonyos területeket fog érinteni, hanem általánossá válik. Minél tovább engedjük ezt a folyamatot, annál nehezebb lesz visszafordítani, ha ugyan el nem hagytuk már azt a pontot, ahonnan már nincs visszatérés.

Úgy véljük tehát, hogy a korlátlan gazdasági növekedés eszméje, amely szerint mind többet kell termelni mindaddig, amíg mindenki el nem jut az áhított gazdagságig, legalább két ponton megkérdőjelezhető: hogy elegendőek-e hozzá a legfontosabb természeti erőforrások; és hogy a környezet emellett, vagy ezzel együtt, meg tud-e birkózni a várható emberi beavatkozás következményeivel? Ennyit a dolog fizikai és anyagi részéről. Nézzünk most néhány nem anyagi szempontot!

Kétségtelen, hogy az emberi természethez szorosan hozzátartozik a személyes gyarapodás vágya. Keynes a már idézett tanulmányában azt mondja, hogy még nincs itt az ideje, hogy "visszatérjünk a vallás és a hagyományos erkölcs biztonságos alapelveihez, mely szerint a fösvénység bűn, az uzsora vétség, a pénzimádat pedig megvetésre méltó dolog."

Keynes szerint a gazdasági haladás csak úgy valósulhat meg, ha az ember felhasználja az önzés erős ösztönét, amelynek a vallás és a hagyományos bölcsesség szerint ellent kellene állnunk. A modern gazdaságot a pénzimádat őrült szenvedélye hajtja előre, szabadjára engedi az ember tobzódó irigységét - és ezek nem mellékes vonások, sikeres terjeszkedésének ezek az igazi forrásai. Csak az a kérdés. hogy ezek a tényezők hosszú távon is hatékonyak-e, vagy önmagukban hordják a pusztulás csíráit? Amikor Keynes azt mondja, hogy "a becstelenség hasznos, a becsületesség nem", ez olyan ténymegállapítás, ami lehet, hogy igaz, lehet, hogy nem; rövid távon elfogadhatónak tetszhet, és kiderülhet, hogy hosszabb távra már nem igaz. Mi is az igazság?

Úgy vélem, elég bizonyítékunk van már, hogy kimutassuk: ez a megállapítás nagyon közvetlen, gyakorlati értelemben hamis. Ha rendszeresen kiművelünk olyan emberi hibákat, mint a kapzsiság vagy az irigység, ez óhatatlanul az emberi értelem bukásához vezet. Ha egy embert a pénzéhség és az irigység vezérel, elveszíti a tisztánlátás képességét - azt, hogy a dolgokat annak lássa, amik, a maguk valóságában és teljességében -, és így sikerei kudarcokká válnak. Ha az egész társadalmat megfertőzik ezek a hibák, esetleg bámulatba ejtő dolgokat érünk el, de egyre inkább képtelenek leszünk a mindennapi lét legelemibb problémáinak a megoldására. A bruttó nemzeti jövedelem gyors növekedését csak a statisztikusok mérik; az ember maga azonban nem ezt tapasztalja, őt nyomasztja a növekvő frusztráció, elidegenedés, a bizonytalanság stb. Hamarosan a bruttó nemzeti jövedelem sem emelkedik már, és nem a tudomány vagy a technika hibájából, hanem azért, mert a társadalmi együttműködés hiánya bénítólag hat - ami kifejezésre jut az emberek kiábrándulásában, nemcsak az elnyomott, kizsákmányolt, hanem a különösen kivételezett rétegekben is.

Még sokáig sopánkodhatnánk a magasabb vagy alacsonyabb társadalmi rangú emberek irracionalitásán és ostobaságán: "Bárcsak az emberek észrevennék, mik is a valóságos érdekeik!" De vajon miért nem veszik észre? Talán azért, mert értelmüket elhomályosítja a kapzsiság és az irigység, vagy inkább azért, mert szívük mélyén tudják, hogy nem ezek az igazi érdekeik. Van erre egy forradalmi mondás: "Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem Isten igéivel".

Ezen a téren megint nem "bizonyíthatunk" semmit. De elképzelhető-e, hogy a gazdag társadalmak súlyos társadalmi betegségei merőben átmeneti jelenségek, melyeket egy erős kormány - ha képesek vagyunk egyáltalán összehozni egy valóban erős kormányt - gyökerestől kiirthat akár a tudomány és technika erőteljes bevonásával, akár a büntetőrendszer radikálisabb igénybevételével?

Én úgy gondolom, hogy a béke alapja nem lehet a mai értelemben vett egyetemes jólét, mert ez a jólét csak az emberi természet olyan ösztöneinek segítségével érhető el - ha egyáltalán elérhető-, mint a kapzsiság és az irigység, ami lerombolja az értelmet, a boldogságot és a derűt, vagyis az emberi békességet. Meglehet, a gazdagok jobban őrzik a békét, mint a szegények, de csak akkor, ha tökéletesen biztonságban érzik magukat - és ez önellentmondás! A jólét nem független attól a rendkívül nagy kereslettől, ami a világ korlátozott nyersanyagforrásai iránt mutatkozik; s ez óhatatlanul szembeállítja a gazdagokat - nem elsősorban a (gyenge és védtelen) szegényekkel, hanem a többi gazdaggal.

Röviden azt mondhatjuk: az ember ma túlságosan okos ahhoz, hogy képes legyen bölcsesség nélkül életben maradni. Senki nem munkálkodik igazán a békéért, amíg nem kezd azon munkálkodni, hogy visszaállítsa jogaiba a bölcsességet. Az az állítás, hogy "a becstelenség hasznos, a becsületesség pedig nem", szöges ellentétben áll a bölcsességgel. Az a remény, hogy a jóságra és erényre való törekvést elhalaszthatjuk arra az időkre, mikor már elértük az általános jólétet, és hogy a jólét egyoldalú hajszolásával - anélkül, hogy lelkiismereti és erkölcsi kérdésekkel foglalkoznánk - elérhetjük, hogy béke legyen a Földön: ez a remény valótlan, tudománytalan és irreális. A bölcsességnek a közgazdaságból, a tudományból és a technikából való kizárása olyan dolog volt, amit egy rövid időre talán megengedhettünk magunknak, mindaddig, míg viszonylag sikertelenek voltunk; most azonban, mikor kezdünk nagyon eredményessé válni, központi helyre lépnek a szellemi és erkölcsi igazság kérdései.

Közgazdasági szempontból a bölcsesség központi fogalma az állandóság. Tanulmányoznunk kell az állandóság gazdaságtanát. Közgazdasági szempontból minden dolog értelmetlenné válik, ha nem számíthatunk arra, hogy ezek a dolgok - anélkül, hogy abszurd következményekhez vezetnének - hosszú távon fennmaradhatnak. A "növekedésnek" lehetnek korlátozott céljai, határtalan, általános növekedés azonban nem lehetséges. Több mint valószínű, hogy - mint Gandhi megmondta - "a Föld javai elegendőek ahhoz, hogy minden ember szükségleteit kielégítsék, de arra már nem, hogy mindenkinek a kapzsiságát kiszolgálják". Az állandóságnak nincs sok köze ahhoz a mohó beállítottsághoz, mely azon lelkendezik, hogy "ami apáink idején luxus volt, ma már természetes szükségletté vált".

A szükségletek szaporítása és bővítése ellentmond a bölcsességnek. És ellentétben áll a szabadsággal és a békével is. A szükségletek mindenfajta növekedése azzal jár, hogy az ember növekvő mértékben kiszolgáltatottá válik számára ellenőrizhetetlen, s ezért növekvő egzisztenciális félelmet keltő külső erőknek. Csak a szükségletek visszafogása gyengítheti igazán a feszültségeket, amelyek végső soron viszályt és a háborút hoznak.

Az állandóság gazdaságtana megköveteli a tudomány és a technika orientációjának alapvető megváltozását; ki kell nyitniuk kapuikat a bölcsesség előtt, vagyis be kell azt építeniük saját struktúrájukba. Az olyan tudományos vagy technikai "megoldások", melyek mérgezik a környezetet, rombolják a társadalom struktúráját és lealacsonyítják magát az embert is - ezek a megoldások lehetnek akármilyen kifinomultak vagy első pillantásra bármennyire vonzóak, nem hasznosak. A minden eddiginél nagyobb gépek, a gazdasági hatalom ezzel együtt járó, minden eddiginél nagyobb koncentrációja és a környezettel szembeni, minden eddigit meghaladó mértékű erőszak nem a haladást képviseli, hanem a bölcsesség megtagadása. A bölcsesség új igényeket támaszt a tudománnyal és a technikával szemben: legyen szerves, szelíd, erőszaktól tartózkodó, elegáns és szép. A béke, ahogy mondani szokták, egy és oszthatatlan - hogyan lehetne hát felépíteni a gátlástalan tudomány és az erőszakos technika alapjain? Magát a technikát kell forradalmasítanunk, hogy olyan újításokhoz és gépekhez jussunk, melyekkel visszafordíthatók lesznek a mindannyiunkat fenyegető, pusztító erők.

Mit is kívánunk igazából a tudósoktól és a mérnököktől? Olyan módszereket és eszközöket, amelyek:
  • elég olcsók ahhoz, hogy gyakorlatilag mindenki számára hozzáférhetőek;
  • alkalmasak kis méretekben történő használatra; és
  • összeegyeztethetők az ember kreativitás-igényével.
E három feltétel teljesülése erőszakmentes világot teremt és olyan viszonyt ember és természet között, amely garantálja az állandóságot. Ha közülük egyet is elhanyagolunk, a dolgok szükségképpen rosszra fordulnak. Vegyük őket sorra. Olyan módszerekre és eszközökre van szükségünk, amelyek elég olcsók ahhoz, hogy gyakorlatilag mindenki számára hozzáférhetők legyenek. Miért feltételeznénk, hogy tudósaink és mérnökeink nem képesek ilyeneket kifejleszteni? Ez volt Gandhi legfőbb gondja: "Szeretném, ha országunk néma milliói egészségesek és boldogok lennének, és lélekben nagyra nőnének. ... Ha szükségünk van gépekre, biztosan lesznek gépeink. Minden olyan gépre szükség van, ami megkönnyíti minden ember munkáját, de nem lehet helyük olyan gépeknek, amelyek egy maroknyi csoport kezében összpontosítják a hatalmat, és a tömegeket egyszerű gépkezelőkké változtatják, ha éppen nem teszik munkanélkülivé őket."

Tegyük fel, hogy az lesz az újítók és a mérnökök elismert feladata, amit Aldous Huxley feltételezett: olyan eszközökhöz juttatják az egyszerű embereket, amelyekkel "hasznos és jelentőségteljes munkát végezhetnek, függetlenné válhatnak főnökeiktől, és így saját maguk lesznek önmaguk munkaadói, vagy önkormányzattal rendelkező szövetkezeti munkaközösségek tagjaiként saját szükségletükre vagy a helyi piacra termelhetnek. ... Ez új irányt szab a technikai haladásnak, melynek következtében egyenletesebb lesz a lakosság területi eloszlása, decentralizálódik a földtulajdon és a termelési eszközök tulajdona, valamint a politikai és gazdasági hatalom." Huxley szerint azonban ennek további előnyei is lennének: "az emberek élete humánusabbá válhatna, megvalósulna a valódi önkormányzati demokrácia magasabb foka, és megszabadulnánk végre a felnőttoktatásnak attól az ostoba és ártalmas formájától, melyet a tömegfogyasztási cikkek termelői a hirdetéseken keresztül valósítanak meg".[1]

Ha a módszerek és a gépek olyan olcsók, hogy bárki számára elérhetők, ez azt is jelenti, hogy költségeik meghatározott arányban kell hogy álljanak azon közösség jövedelmi színvonalával, amelyben felhasználják őket. Arra a következtetésre jutottam, hogy az egy munkahelyre jutó átlagos tőkebefektetés felső határát egy képességei teljében levő, ambiciózus ipari munkás évi keresete szabja meg. Ez azt jelenti, hogy ha egy ilyen munkás évi átlagban mondjuk 5000 dollárt keres, akkor munkahelyének létrehozása nem kerülhet többe 5000 dollárnál. Amennyiben a ráfordítás ennél lényegesen magasabb, a szóban forgó társadalom komoly nehézségekbe sodródhat: ilyen a gazdaság és a hatalom indokolatlan összpontosulása egy kiváltságos kisebbség kezében; ilyen a társadalom perifériájára szorult és beilleszkedni nem képes emberek növekvő és egyre veszedelmesebbé váló problémája; ilyen a "strukturális" munkanélküliség, a túlságosan gyors urbanizáció következtében létrejövő torz népességeloszlás, az általános frusztráció, az elidegenedés, az egyre nagyobb méreteket öltő bűnözés és így tovább.

A második követelmény a kismértékben való alkalmazhatóság. A "méret" problémájáról Leopold Kohr professzor írt csillogóan és meggyőzően. Nyilvánvaló, hogy ez a probléma szorosan összefügg az állandóság gazdaságtanával. A kisméretű műveletek - számuktól függetlenül - általában kevésbé károsak a természeti környezetre, egyszerűen azért, mert a természet regeneráló erőihez képest viszonylag kicsi a hatásuk. Ebben rejlik a kis méretek ésszerűsége, ha mást nem is nézünk, csak az emberi tudás szűkös és hiányos voltát, amely sokkal inkább támaszkodik a kísérletezésre, mint a megértésre. A legnagyobb veszély változatlanul a részleges tudás könyörtelen nagybani alkalmazásából fakad. Ezt napjainkban az atomenergia, az új agrokémia, a közlekedési technika és számtalan más dolog alkalmazásaiban látjuk.

Igaz, néha a kis közösségek is komoly eróziós pusztulást okozhatnak - általában tudatlanságból -, de ez szinte elhanyagolható mértékű a kapzsiságtól, irigységtől és hatalomvágytól vezérelt hatalmas vállalkozások pusztító hatásához képest. Nyilvánvaló, hogy a kisebb egységekbe szerveződött emberek több figyelmet fordítanak saját kis területükre vagy a természeti kincsekre, mint az arc nélküli vállalatok vagy a megalomániás kormányok, amelyek azzal áltatják magukat, hogy az egész világegyetem az ő kincsesbányájuk.

Talán a harmadik követelmény a legfontosabb: a módszerek és eszközök hagyjanak tág teret az emberi alkotókészségnek. Az utóbbi száz évben senki nem beszélt erről a témáról olyan kitartóan és figyelmeztetőleg, mint a római pápák. Mivé lesz az ember, ha a termelési folyamat "száműzi a munkából emberi mivoltunknak még a nyomait is, és teljesen mechanikus tevékenységgé alakítja azt?" A munkás a szabad lény torzképévé válik.

"A fizikai munka - mondotta XI. Pius -, melyet a Gondviselés a bűnbeesés után a test és lélek épülésére rendelt, sok tekintetben az eltévelyedés eszközévé vált; míg az élettelen anyag értékesebbé válva kerül ki a gyárból, az emberek ott lezüllenek és lealacsonyodnak."

Ez a téma megint oly nagy, hogy éppen csak érinthetem. Mindenekelőtt a munka valódi filozófiájára van szükség, amely nem embertelen robotként fogja fel a munkát - amilyenné valójában vált, s amit minél hamarabb töröljön el az automatizáció -, hanem valami olyannak, amit "a test és a lélek épülésére rendelt a Gondviselés". A család után a munka és a munka révén létrejövő emberi kapcsolatok alkotják a társadalom igazi alapjait. Ha az alapok egészségtelenek, hogyan lehetne egészséges a társadalom? És ha a társadalom beteg, hogyan tudja elhárítani a békét fenyegető veszélyt?

"A háború ítélet - ahogy Dorothy L. Sayers mondta -, mely akkor éri a társadalmakat, mikor huzamosabb ideig olyan elvek irányítják életüket, amelyek túl hevesen ütköznek össze a mindenséget igazgató törvényekkel..." [2] Ne gondoljuk, hogy a háború irracionális katasztrófa! Háború akkor tör ki, mikor a hibás gondolkodás és életvezetés elviselhetetlen helyzetet teremt. Gazdasági szempontból életmódunk legfőbb hibája, hogy rendszeresen teret engedünk a pénzsóvárságnak és az irigységnek, és ezzel a teljesen tarthatatlan vágyak hosszú sorát hívjuk életre. A kapzsiság bűne szolgáltat ki minket a gépek hatalmának. Ha nem a kapzsiság - melyet még az irigység is erősít - lenne a modern ember tanítómestere, hogyan fordulhatna elő, hogy az anyagiasság szenvedélye a már elért magas életszínvonal mellett sem mérséklődik, sőt épp a leggazdagabb társadalmak törekednek a legkíméletlenebb módon gazdasági előnyök szerzésére? Mivel magyarázhatnánk akkor, hogy a világon mindenütt a gazdag társadalmak vezetői azok - akár magánvállalkozások, akár kollektív vállalatok rendszerébe szerveződnek ezek a társadalmak - , akik semmit sem hajlandók tenni a munka humanizálásért? Elég annyit mondani, hogy ezáltal az "életszínvonal" csökkenhet, máris elzárkóznak minden vita elől. Hogy a lélekölő, értelmetlen, gépies, monoton és ostoba munka olyan támadás az emberi természet ellen, ami szükségképpen ábrándokba menekülést vagy agressziót eredményez és hogy nincs az a "kenyér és cirkusz", ami ezt a veszteséget ellensúlyozná - ezeket a tényeket senki sem cáfolja és senki sem ismeri el, inkább a hallgatás megtörhetetlen összeesküvése veszi őket körül, mivel tagadni nyilvánvalóan értelmetlen lenne őket, a beismerésük viszont azt jelentené, hogy a modern társadalmak legfőbb tevékenységét az emberiség elleni bűntettnek nyilvánítjuk.

A bölcsességet olyannyira figyelmen kívül hagytuk - valójában elvetettük -, hogy az értelmiségiek nagy részének halvány fogalma sincs e szó értelméről. Ennek köszönhető, hogy úgy próbálják a betegségeket gyógyítani, hogy a kiváltó okokat erősítik. Azt a betegséget, melyet a bölcsességnek az okosságra való felcserélése okozott, valószínűleg a legokosabb kutatás sem fogja meggyógyítani. De mi is valójában a bölcsesség? Hol található? És ez a bökkenő: olvasni olvashatunk a bölcsességről számos helyen, de igazából csak magunkban találhatunk rá! Hogy fellelhessük, először önmagunkat kell megszabadítanunk az olyan tanítómesterektől, mint a kapzsiság és az irigység. A felszabadulást követő nyugalom - még ha csak pillanatokra is - olyan felismerésekhez juttat a bölcsességről, amelyek semmilyen más módon nem szerezhetők meg.

Ez a megvilágosodás észrevéteti velünk, mennyire üres és milyen mélységesen elfogadhatatlan az az élet, melyet elsősorban az anyagi jólét hajszolásának áldoznak, a lelki javakat figyelemre sem méltatva. Ez az életforma szükségképpen egymás ellen uszítja az embereket és a népeket, mivel az emberi igények végtelenek, a végtelen pedig csak a lélek birodalmában elérhető, az anyagi világban nem. Az embernek kétségkívül fölül kell emelkednie ezen az egyhangú "világon"; a bölcsesség ebben mutat utat számára; bölcsesség nélkül az ember egy szörnyeteg gazdaságot épít, amely lerombolja a világot, és olyan fantasztikus kielégülést keres, mint a Holdra szállás. Ahelyett, hogy életszentségével győzné le a világot, felsőbbrendűségét jólétével, hatalmával, tudományával és minden elképzelhető "hivalkodásával" igyekszik bizonyítani.

Ezek a háborúhoz vezető igazi okok. A béke alapjait letenni mindaddig illúzió marad, amíg ezeken a dolgokon nem változtatunk. Kétszeresen bizonytalan a béke, ha olyan gazdasági alapokra helyezzük, melyek a kapzsiság és fösvénység módszeres gyakorlására támaszkodnak, mert ezek azok az erők, amelyek igazán konfliktusokba sodorják az embereket.

Hogyan foghatnánk egyáltalán hozzá hogy lefegyverezzük a kapzsiságot és az irigységet? Talán úgy, hogy mi magunk leszünk kevésbé pénzsóvárak és irigyek, talán úgy, hogy ellenállunk a kísértésnek és nem hagyjuk, hogy a fényűzés megszokott szükségletünkké váljon; talán azzal, hogy felülvizsgáljuk igényeinket, nem egyszerűsíthetők, nem csökkenthetők-e. De ha nincs erőnk mindehhez, legalább annyit tehetnénk, hogy nem örvendezünk az olyan gazdasági "fejlődésnek", amely nyilvánvalóan nem az állandóság alapjaira épül, és legalább valamelyest támogathatnánk azokat, akik - nem félve attól, hogy sarlatánnak bélyegzik őket - az erőszakmentességért küzdenek: a természetvédőket, a környezetvédőket, a vadállomány védőit, a szerves mezőgazdaság szószólóit, a kistermelőket és hasonlókat. A tetteknek egy morzsája is többet ér, mint egy szakajtóra való elmélet.

Ahhoz persze igen sok tettre van szükség, hogy lerakjuk a béke gazdasági alapjait. De honnan gyűjtsünk erőt, hogy folytatni tudjuk a küzdelmet az ijesztő egyenlőtlenségek ellen? Vagy még inkább: honnan legyen erőnk, hogy legyőzzük saját magunkban a kapzsiság, az irigység, a gyűlölködés és az élvhajhászás kísérteteit?

Azt hiszem, Gandhi megadta a választ: "El kell ismernünk a testtől különböző lélek létezését és változtathatatlan természetét; s nem elég, ha elismerjük, fel kell emelkednünk az eleven hit magasságáig. Az erőszakmentesség végső soron csak azoknak jut ki, akik élő hittel hisznek a Szeretet Istenében."

Jegyzetek

[1] Pyarelal, Towards New Horizons (Új horizontok felé). Novajivan Publishing House, Ahmedabad, 1959.
[2] Dorothy L. Sayers, Creed or Chaos (Hit vagy káosz). Methuen, London, 1947.