Utószó:

Vass Csaba hármaskönyve

Társadalomgazdasági-filozófiai kéziratok 2000-ből

[Rich Text formátumú, tömörített változatban letölthető]



Ha az őszinte és jóakaratú olvasó odüsszeuszi lelkiismereti viszontagságok után végül a könyv végére ér, homokos, szomorú, vizes síkon találja magát, fejével biccent, s talán nem remél. Igen, korunkban az eszmélet kezdődhet így is, moshatja vér is, ilyenek vagyunk. A romantikus ellenállás külsőségei innen nézve protokollárisnak tűnnek, és ha a szövegkönyvekből még mindig nem húzták ki a harsonákat, az derültségre adhat okot a közönség soraiban, amikor pedig épp a kulcsjelenethez érkezünk.

Mert milyen is legyen a lassan kutatóvá érő olvasó első száz levegővétele az ellentmondások könyvének átvirrasztása után? Érkezik valahonnan – nem is igazán ismeretlen helyről – egy idegen, és tudományos tételekre alapozott vallást hirdet, közben szigorú elméleti rendben érvelve reális eljövendőségekről prédikál. Csakis a lét alapjairól szól, ám elsősorban a fonákjáról beszél; látnivalóan a tények és szinte kizárólag az intézmények érdeklik, majd váratlanul kiszögezi a lelkét a templomkapura. Senki sem gondolta, hogy ilyen mélyre juthatunk és ekkora veszedelmek közt élhetünk, mint ahogy önpusztító elemzéseiben megmutatja, aztán ellenségeit hirtelen felkéri a békepartnerségre, mond néhány jó szót mindnyájunkért, és fütyörészve hazamegy. Még nem tudni, hová.

Az igazi ellentmondást azonban a mű jelenti, amint szembenéz az árvizes történelemmel, ahol nem látni, "létezik-e a túlpart", de az akarásban benne foglaltatik az ígéret. Ami az egynyári ígéretekből megvalósult, a lábaink előtt hever, hát ennyi. Kivehetetlenül nagy hatalmak tornyosulnak fölénk, részint bennünk; minden határt átlépve általánosítja magát az erőszak, Barabás szabadságáért indítanak mozgalmakat a Barabástól szenvedők, a hetedik generációs káosz első példányai legördülnek a futószalagról, a közönség egymáson taposva fogad saját bukására a tombolán. Elég nagy elszántságra vall önkénteseket toborozni a történelmi aprómunkához napjaink hirdetései között.

* * *

Az első könyv (A megvalósult metafizika birodalma) a történetfilozófiai alapokat tisztázza, ahol – szokatlan, de az irodalomban nem példátlan módon – a vallási és erkölcsi hagyomány az ontológiai tényezőkről nem leválasztva, sőt éppen a társadalomgazdasági folyamat részeként kerül be látókörünkbe, a közvetlen pillanatnyiságon túlmutató realitásként. A koraember és a létteljesítmények fogalmának meghatározása után a koraemberi alternatívát jellemzi a lehetséges programok közötti választás leírásával. A léterőszak dominánssá válása a létmegértés hiányát jelzi, s a közvetlen antagonizmuson túljutó elnyúló antagonizmus tévedést megvalósító karaktere a titán lesz, amely a jól-ét könnyűségének vonzásában sikeresen és elbizakodottan valósítja meg a maga metafizikai birodalmát. Az európai alkat torzulásával párhuzamban a történelem mégis szolgáltat tényleges példát a létszabadság közösségszervezetének kiépíthetőségére is – az ókori görögöknél.

A második könyv (A globalizációs uralkodó világbirodalom) egységes keretben tárgyalja korunk nagypolitikai, világtársadalmi és világgazdasági fejleményeit: a globalizáció lényegi sajátosságainak leírására vállalkozik. Kimutatja, hogyan változnak át a spontán történelmi csapdahelyzetek korunk technológiai, kulturális, morális és hatalomgazdasági feltételei között önkontroll nélküli, totális veszélyt hordozó szituációkká. Az apokaliptikus lehetőség konkrét valószínűséggel párosul a szerző elemzései nyomán. Az első könyv fogalmi apparátusát és analógiáit használva új értelmezést kapnak a mögöttünk álló század második felének és az ezredfordulónak meghatározó jelenségei. A szerző a zsákutcás globalizációs fejlődés állomásait ismerteti a ciklikus antagonizmusig bezárólag. Ennek során a harmadik nagytörténelmi tett ellentétébe fordul át, és az átalakítás közben létrejön a mágikus valóság. A történések karaktere a fausti ember, úgy is mint eltorzult globalizációs alkat; ezúttal nem a megismerés bátor hőseként, hanem épp a létigazság (és talán a létigazság-szolgáltatás?) elől menekülve: nem haladja meg az elnyúló antagonizmust, hanem átszökik egy másik elnyúló antagonizmusba. Ez azonban egy új mágikus valóság berendezésére ad lehetőséget, s a mai globalizáció valóban minden korábbi intézményt, eszközt, gondolatot képes a sajátjára formálni. A második könyv ennek megfelelően rendszerezi e különös világ társadalomszervezetét, s bevezeti például a nemlegitim világállam, a globalizációs gazdasági bíróság, a tiszta hatalompénz, a puha világháború vagy a szuprasovinizmus (egyébként nagyon gyakorlatias) fogalmát.

A harmadik könyv (Az önkormányzó világtársadalom) felelős csoportok utáni nyomozás helyett a jövőbeli világrendszer- és struktúraváltásra helyezi a súlyt. Bemutatja a modern emberi jogok csoportjogokká torzulását, az emberi jogok feletti globalizációs jogosítványok rendjének kiépülését, mint amely negatív jogrendet hív életre. Kifejti a fölérendelt célokhoz rendelt globalizációs emberi jogok szükségességét, és az alternatív globalizáció részeként meghirdeti a megújított szociális globalizáció – zsákutcából kivezető – elvi programját. Tartalmi-lényegi vonatkozásban az alternatíva kulcskérdése azonban a harmadik nagytörténelmi tett megszervezése, vagyis amikor az ember odáig jut a létmegértésben, hogy a megművelni szándékozott létező belső léttulajdonságait azzal az élőhellyel együtt érti (és műveli) meg, amelyhez az a létező elválaszthatatlanul hozzátartozik. E tekintetben a szükséglet újradefiniálása és a szükségletviszony kategóriájának alkalmazása a legjelentősebb, áttörés értékű elméleti újítás. Már az önkormányzó világközösség formálisat elkerülő ideájának felvázolására is ez ad lehetőséget. A kívánatos intézményrendszerhez szükséges összefogást azonban még jelentős típushibák akadályozzák. A szerző megállapításai szerint: a bizalmatlanság, a hiszékenység és a létkorrupció, voltaképp bibliai érvénnyel. Ezek elhárításával található meg az összefogás módja.

* * *

Az utószó természetszerűleg nem vállalkozhat a Még élők közt leszel élő elemző interpretációjára, az különben is méltó vitapartner vagy munkatárs dolga lehet. Talán feloldhatja viszont a mindenkori tartalomjegyzékek merevségét, éspedig megértő szubjektivitása által: megfogalmazójának elsősorban emberként kell reagálnia az írás emberi minőségére. Ezzel együtt jár a saját felfogás és ennek összehasonlítása mind a leírtakkal, mind a szöveg tárgyi-valóságos és irodalmi környezetével. Méltatás és kritika – vagy még inkább a kritikus méltatás – eszerint műfaji tartozéka az utószónak. A műfajtól való eltérés pedig – tudatosan vagy sem! – mindig saját felelősségre történik.

Bizonyos értelemben a könyv "az emberiség normális gyermekkorától" vezet át a leendő felnőttségbe a jelenlegi pubertáskori életjelenségek megmutatásán keresztül. A mű nem része a hagyományos filozófiai és tudományos irodalomnak, ugyanis többet teljesít ezek követelményeinél. Hiszen megoldásai nem kis részben az esszé és az eszmetörténet más dokumentumainak eszköztárából származnak, meglehetős egyéni felfogásban. A teológiainak tűnő mozzanatok azonban nem a hitvitákat idézik, hanem épp a tudományos előkép élesítését szolgálják, eleven hasonlatai és megszemélyesítései a hipotéziseket teszik életszerűbbé, és érzelmileg feldolgozhatóbbá a legszikárabb tudományossági kritériumoknak is megfelelni kész fejezeteket. Amit ígér, az a folytathatóság, minden vonatkozásban; s Vass Csaba könyvét már emiatt sem szabad megkerülnie a jövőben a téma kutatóinak. (Hogy meg lehet kerülni, arra épp ő hoz rengeteg példát. Hogy nem szabad, az viszont talán épp számára a legnagyobb teher: saját művét ő sem kerülheti meg, s közben valamennyi vendégére mosolyognia kell.)

Mint műfaj, inkább rendkereső, semmint – immár konformis – "rendhagyó". Az csak természetes, hogy semmi sem megszokott a talált rendből. Vélhetnénk a történelem meséjének, Jónás üzenetének, egy régvolt nép verbálisan elrejtett kincsének, az eszmetörténet szintetizált hagyatékának, totálisan ökumenikus zsoltároskönyvnek, egy nagy társadalomelméleti újítás ősnyomtatványának, ám éppúgy lehetne ismeretlen nyelv kísérleti önkifejtése, az emberi eszmélet allegóriája, integrált tudományszervezői projektvázlat is a társadalmi lét értelmező szótárához, vagy vegyes esszé és pamflet-megapróza lírai és drámai betétekkel, többlépcsős és töredékes lábjegyzet-gyűjtemény-lelet a Megismerés Könyvében a világ természetrajzáról, metafenomenális science fiction VÁZ-lat, prológus a soron következő globiátor-lázadáshoz, egyetlen befejez(het)etlen mondat a zsarnokságról stb. Aki olvasta, tudja, hogy így van, és hogy már emiatt is meghatározó élményt mondhat magáénak a könyvbéli jón s rosszon túl.

De hát esetünkben a műfajt még nagyobb képtelenség leválasztani a műről, mint egyébként. Vázlat, vízió, bevezető, leírás? Minek a vázlata, víziója, mihez bevezető és minek a leírása? Ha azt állítom, Vass Csaba írása nyersfogalmazvány a nyersglobalizációról, melyben alapélményünket fogja össze és elemzi, akkor érthető a megközelítés formai sokfélesége, az agresszív-kirekesztő szellemi divatjelenségek hálójából magát kiszabadító gondolat elemi mozgásigénye, olykor indulatossága. Az egypólusú vonzások alterében féloldalas az előre kiosztott igazság, és akinek ez kevés, szót emelhet a pólus centrumában, vagy más altér után néz. Szerzőnk egyszerűen a glóbusz humán irányultságához keresi a transzformáció alapjait. Nagyhatalmi bázisról ajánlott különféle olvasmányokban már sokszor elmondták, hogy mit kell tudni a globalizációról. Nyilván az egyetlenről, az alternatíva nélküliről. Ez a könyv mindenekelőtt a fensőbbséges, illetve felülről várt közelítéssel, az alternatíva nélküli – értsd: sokak számára kilátástalan – jövőkínálattal szakít; belülről éli át és értelmezi a történetet. Egészében igazolja, hogy a globalizáció a mostanihoz képest más minőségű és más kimenetelű lesz, ha a maitól eltérő, az emberi történet meghatározó tanulságaira építő szellemi irányultságot választ magának. Számunkra ez azt is jelenti, hogy többféle globalizáció létezhet a lehetséges értéktartalmaktól függően; mondhatjuk: a világ átfogó berendezkedése a maitól (vagy a gulag-globalizációs kísérletektől) különböző vezető ideológiát elfogadva igencsak más eredményre vezet. Nem véletlen ugyan, hogy mely eszme tör előre épp a slágerlistán és melyik szorul hátrébb, míg a másik el sem jut a nyilvánosságig, vagy meg sem születik. De a "létigazság" felismerése és létszerű alkalmazása sorsfordító folyamat, nem fér bele a heti ciklusok eredményhirdetéseibe, akárcsak a tanulás.

Érdekes, hogy a kötet nem foglalkozik a tulajdon kérdéseivel, nem készíti el a tömegember pszichoanalízisét, nem szól külön az uralkodó – mindent maga alá temető – globálideológiáról, példaként sem említi a "Big Brother" ultrakukkoló tévéshow-t mint a közös identitásvesztés modellértékű nagyüzemét az elsődleges valóságot felváltó virtualitásban. Az írás szinte észrevétlenül hagyja a történelem sokadik civilizációs törekvésének erőltetett jellegét, alig céloz az uniformizálódásra, nem beszél élcsapatszellemről. És nem idézi például Seattle gyakorlatát, amely pedig már eddig sem maradt folytatás nélküli. Mindez és más hasonló tényezők a részletező, majdani fejezetekhez tartoznak, noha tartalmi körülírásuk ezúttal sem maradt el. A mostaniak kifejtéséhez viszont elsősorban a legfontosabb elemek számbavételére, a struktúra leírására volt szükség. Végtére is: a tulajdon akkor meghatározó, ha a jog és a gyakorlat hagyja szentírásként érvényesülni; s ekkor az a kérdés: miért – és miért azoknál, akiknél. Ezek és további kérdések kimerítő megfogalmazása és megválaszolása ilyenformán a későbbiekre marad.

Egyik legkülönlegesebb vonása a műnek a szellemi forrásaival való bánásmód természetessége. A szerző otthont kínál egymással haragban lévő áramlatoknak, nagy tisztelettel építi be jelentős egyéniségek munkájának termékét, még ókori elődeit is kortársának tekintve. Teheti, mert nagytörténelemben méri az időt. S közben mégiscsak a történelmi aprómunkával méri magát.

Nem tiszteli viszont az előítéletek tekintélyelvű rendszerét. Ez a jó megjelenésűnek mondott "piaci" látszatokra ugyanígy érvényes: a történelem és a logika sokszor követelt egysége nála az ökológiai princípium beiktatásával válik lehetségessé. (Valójában az történik, hogy nem iktatja ki az ökológiai tartalmat a gondolkodási folyamatból.) Ehhez meg kellett haladnia a mára szokványossá nyúlott téridő-elemzéseket.

Hibát vagy gyengeséget persze ebben a könyvben is egyszerű találni, súlyos vétket azonban nehéz. A megfejthető és bevallott cél a nagy vonalak felvázolása közben – kellő realitásérzékkel – nem összpontosíthat sokkal többre a legnagyobb vonalaknál. Ennek sikere is hallatlan teljesítmény. És még ezt is lehet úgy látni, hogy "elnagyolt", "nincs kifejtve", másfelől, hogy "túldimenzionál" és "túl sokat akar" (egyszerre megragadni). De a felületesség, az összefüggéstelenség, az elvarratlanság vádja és az "áttekinthetetlen szerkezet" biztosan senkinek sem jut eszébe. Valószínű, hogy a pontosságra törekvés kétségtelen eredményei a megfogalmazásban nem zárnák ki a leleményesebb fogások használatát a közérthetővé tételben. Nekem személy szerint nem tűnik elterjeszthetőnek a "kommunió" mint kifejezés, könyvbéli imponáló karrierje ellenére sem, ugyanis talán valóban túl sok alkalmaztatásnak volt kitéve, a tartalomnak szóló esetleges rokonszenvünket pedig alighanem csírájából visszanyesi a triviális asszociációk kínzó bősége. Ugyancsak nekem kell elnéznie a megbocsátásra hajló nyájas olvasónak, hogy a Diké istennővel kapcsolatos intim szövegösszefüggéseket ritkábbra és rövidebbre hangoltam volna – a galantéria terhére. (Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy ezzel a szerzővel az ízlésről is lehet vitatkozni.) Bizonyos egyenetlenség adódhat az egyes motívumok olykor didaktikusnak ható gyakori felbukkanása és számos meredek ívű gondolatsor tömörségének kontrasztjából. Elő-előfordul, hogy a következtetés következetes végigkövetésében az olvasó elölről kezdi a gyakorlatot, ha kezében akarja tudni a fonalat, és ellenőrizni, mi miből következik, s nem fordítva. Ez a máshonnan jól ismert speciális olvasásélmény esetünkben döntően a tárgyválasztásból adódik, de a formálódó módszer részeredményeiből is.

A potenciálisan súlyosabb vádpontok nagyjából így foglalhatók össze: először is Vass Csaba ötvözi a legmegátalkodottabb őskonzervatív és neonemzeti hagyományokat, midőn röpiratát szerkeszti; másodszor: Vass Csabától nem idegen a vallásalapítói, szektariánus attitűd, amely mindenkor az esélyeiben meggyérült egyéni ambíciók jellemző kísérő tünete; harmadszor: a szerző jóstehetsége elmarad Nostradamusé megett, próféciái azonban a totalitást kívánják bekeríteni; ad 4: a szerzőt nem aggasztja, ami a vallásnélkülieket igen, hogy gátlás nélkül hivatkozik az örökkévalóra; ad 5: a szerző műanyag- és klónozásellenessége hoszszabb megfigyelést igényel avatott szakemberek részéről; ad 6: a kifosztó-elnyomó globalizáció felvázolt képe ugyan összeillik a dekonstruktív-ördögi hatalom erőinek seregszemléjével, amint minden ármány frigyre lép minden ármánnyal, mégis enyhítő körülmény volna, ha a szerző nyíltabban beszélne összeesküvésről, annak immár globalizált, gigalomániás, egyesített változatában; halmazatilag: a szerző filozófiai kategóriák átvezetés nélküli politikai alkalmazásába bocsátkozik, méltón nagy elődeihez, valamint teljes mértékben eltekint a létező globalizáció tényeken alapuló önminősítő elméleteitől. Nos, az imént felsorolt vádak alapján végre megtalálhatnánk azt a tudat alatt mindnyájunk által régóta körözött személyt (V. Cs.), aki a világ megrontója, és magában koncentrálja minden bajunk összes okát, sőt úgy is mondhatnánk, hogy a magányos összeesküvő. A felsorolás nem is mondható abszolút sarkítottnak, csúsztatónak, hangnemében túlzónak és személyeskedőnek, ha összevetjük egy-egy parlamenti vitanap vagy irodalmi hetilap átlagos termésével Magyarországon. (Mert Magyarországon történik, amit hallotok.) Épp az a probléma, hogy a fenti, nem kis energiával összegyűjtött frázisokat teljesen szokványosként asszimilálja a közvélemény, s ugyancsak megszokta, hogy ezeket ugyanúgy nem kell bizonyítani, mint a házmestereknek a feljelentéseket, amikor beköszöntött az ő szezonjuk néha a hosszúra nyúlt század folyamán. Ezt a tünetet még súlyosabbnak látjuk, ha konkrétan nézünk az egyes vádpontok mélyére, és végül a szerző tényleges mondandóját és igazságát, érdemeit is fontolóra vesszük, mert akkor jobban érzékelhető a vádak alaptalansága.

Vass Csaba tehát nem szorul védelmemre. Saját olvasatomat néhány ponton mégis szembesítenem kell saját lelkiismeretemmel, legfőképp azonban a velünk élő történelmi öncenzúrával, mely az aktuális brosúrákkal ma is előttünk jár. Hogy a szerző egyáltalán számon tartja és ötvözi a hagyományokat, ez nemcsak önértékű pozitívum, de a mindenrendű innováció biztosítéka és szerves beépítésének garanciája is – a hagyományok instruált szelekciójának idején. A realizálható ötlet és divaton túlmutató fogadtatása, terjeszthetősége, kultúrává tétele múlik ugyanis a folytonosságon. A vadglobalizáció pedig lassan azzal is lejáratja magát, hogy igazi bunkó garázdához méltóan odaáll a kapuba, szétveti a lábát, és valamilyen nyelven lenacionalistázza az ott élőket. Amivel néha van annyi szerencséje, hogy nem mindig tudván, hol jár éppen, olykor nem is azok élnek ott, mint akiknek leszólásait szánja, a helybeli nacionalisták viszont megtapsolják érte. (Na, ő a globalizátor!) A szerzővel szemben felsorolt más bizseregtető vádpontok figyelmes olvasás ellenében szintén sokat veszítenek hitelükből, nem is számítva az ártatlanság vélelmével kapcsolatos műértői alapállást, valamint a nyitottság követelményét. Szektákat és jóslásokat sohasem lehet például történelmi aprómunkára építeni, pedig a szerző nem mást kér az embertől. Az "örökkévaló" nem feltétlenül jelenti Istent, sőt Isten sem feltétlenül azonos a vallási megszállottság szellemi centrumával a műben. A lét egészével azonban mindenkinek számolnia kell. ("Számolni"? Van-e szavunk a minőség tekintetbe vételére és átélésére a tömeges önagyonmegvalósítás hőskorszakában?) A "műanyag" termelésének bírálata a szerzőnél természetesen nem a vegyipar fejlődésének kíván ezúton gátat vetni. A műanyag a meg nem gondolt átalakítás modellje és szimbóluma, a destruktív konstrukcióé, amely az identitást már a természetes anyagok szintjén kiforgatja magából; olyan társadalmi viszonyokat és létezési módot feltételez, ahol ezen átalakítás minden kellemetlen terhét és negatív következményét nagyon is valóságosan áterőltetik a termelési parancsolatokat betartó többség térfelére, utánadobva a felelősséget, megbélyegzést, mialatt a jól megkülönböztethető lakótömböket előrelátóan becsatornázza a tudatlanság. Innen nézvést elfogulatlanabbul kockáztathatunk meg véleményt alkotni a kifosztás- és elnyomásmentes globalizáció álomvilágáról, anélkül, hogy emiatt minden más lehetőséget is álomvilágnak tartanánk. Hasznos dolog, ha az ember nem cáfol visszakézből valamit, amikor a saját szemével látja. Az illem persze mást diktálna ma. De ki diktálja az illemet? Ennyi tény áttekintése birtokában a legtöbben harsányan kiabálnák az összeesküvést. Igazi bátorság azonban a valós vélemény megformálásához és kimondásához kell. Vass Csaba egyrészt nem személyekben gondolkodik az "ügy" kapcsán, felfedezi, hogy nem személyes az ősbűn, az őspatkánynak nincs emberi arca. Másrészt a nagytörténelmi tettekben megtestesülő tévedéseket ne gáncsoskodásnak, hanem tévedésnek tartja. Harmadrészt nem leüttetni követeli a fejeket, hanem felemelni. A mai keletlen és sületlen állapotban is a "globalizáció legjobbjai"-ról és az összefogásról beszél.

Naivnak mindazonáltal nem született. Kritikája erős, ám nem ellenségkereső vagy haragtartó. Az egyéni, bravúros (bár nemegyszer a célszerűség határán túl is sarkított) kifejezések nyelvújító szándéka érthető az egyetemes (mégis minden anyanyelvre lefordítható!) társadalomelméleti nyelv keresése közben, akárcsak a világnézeti szintézis rejtett kísérlete. A mű végiggondolása közben az ember azt fontolgatja, Vass Csaba minden eddig volt eszme, irányzat és vallás pozitív tételeit képes beépíteni és megújítani, kivéve a fasizmusét és a fasiszta kommunizmusét. (Mert nincs is sajátos pozitív eredményük.) A vállalt feladat súlyához képest még elegáns kísérleti gondolatmenetekre is futja. És mindez a tömérdek stúdiómunka arra való, hogy észrevétlenül megvilágosodjék a globális érdekek eredeti tartalma és az egymástól elváló irányok határa, esetleg közös dolgai. Aki Fenyegetésnek fogja fel a szelíd figyelmeztetést, előbb-utóbb maga mondja fel tárgyalóképességét. Máskülönben eljutottunk a világpolgár-pukkasztás századába is. Éppen időszerű (de azt is mondhatnánk: még nem késett el!), hogy a pöffeszkedés saját bőrén érezze, miként hat őrá saját kedvenc időtöltése, ha nem ő műveli másokkal, hanem fordítva – és adósságszolgálati értelemben. Ez a könyv azért nem példatára ezeknek a gesztusoknak, mert harsányságban nyilván elmarad a "műfaji követelményektől", és mert nem öncélú a szatirikus motívum. Pedig ebből a szempontból is igen merésznek (fétiskísértésnek?) tűnik az olyan kifejezések magától értetődő használata, mint a "középkori egyházi világtársadalom", "a létszabadság megmaradt kiskörei", "eltorzult amerópai alkat", "értékmeghatározó világhivatalok" – vagy csupán egy önmagában is megdöbbentő nagy igazság egy kis mondatban: "A nyugalom lehet: koncentrált mozgás." Nagyon sok szegénylegénynek elégtétele ez.

Hogy kérdéseinkre részben választ kaptunk, ámde azok közben megsokasodtak az ember meséjének végére érve – ezt természetesként fogadjuk el, akkor is, ha most nyugtalanít. Talán legalapvetőbb mind közül: elkerülhetők-e azok a történelmi csapdahelyzetek, amelyeket a létre vonatkozó korszakos tévedések állítottak elő? Megelőzhetők-e a jövő hasonló tévedései? Miért hat, kire hat a dekonstrukció? Mennyiben hasznosulhatnak mégis az előtörténetek technológiai, szociotechnikai tanulságai? Ki ismerheti fel a mértéket, hogyan lehet eljutni a lét nyelvéhez? Mi lehet a maiaknál szuggesztívebb fölérendelt cél? Igazából hogyan lehetséges létfosztott létező, mi marad belőle, hogyan rehabilitálható, s meddig? Voltaképpen mennyire feltétele a globalizációnak az egész földi világ ellenőrzése? Tényleg csak a láncaikat veszíthetik a nemzetgazdaságok a mára kibontakozott világgazdasági rendben? Mi adhatja a kisember napi betevő reményét az alternatív megvalósulásig? S ha az a kérdés indokolatlanul hozna zavarba bárkit is, hogy "mi volt előbb: a tyúk vagy a kakukktojás?", azért jó volna tisztábban érzékelnünk az újabb és újabb kategóriák egymásra épülésének rendjét a kötetben.

Személyes kérdésem ez volna: a ciklikus antagonizmus átvezet-e az identitás antagonizmusába a mindenség relativizálása, a meg-megújuló antagonizmusok állandó külső frusztrációja, a győztesek öncsaló önbizalmának elhatalmasodása és belterjes szellemi fejlődése közepette? Ha igen, hol az irreverzibilitás határa?

Túl az értékelés hálátlan próbálkozásain, minősítenünk is megadatott Vass Csaba könyvét a globalizációról. Minősítenünk vagy inkább azonosítanunk, mások számára is felismerhetőbbé tennünk. Úgy vélem, a mű a létszelídítés legszámottevőbb gondolatkísérlete a mi időnkben. S ekként teljesebb, tudatosabb elődeinél, telítettebb a valóság – vagy csupán a történelem – újabb tényeinek ismeretével Ez azt is jelenti, hogy újszerűen figyel az eddig elhangzottakra: "Kik is vagyunk?", "Mi dolgunk a világon?", és meghatározni igyekszik, mikor mondhatnánk tisztán, hogy előrébb megy a világ. (Tehát hogy merre van előre, ki hogyan venne benne részt, mi volna és hol terem az a bőség, amelyből mindenki egyaránt vehet, végül: mi adhat hitelt és igazat a jóérzésnek?)

Vagy másfelől úgy is fogalmazhatunk, hogy a könyv az egyéni és közösségi megválthatóság prognózisa a maga sajátságos, minőségérzékeny aprómunkájával. (Mint ilyen, békeüzenetet hordoz, a pátosz azonban ma nehezen viselhető, ezért rábízza az olvasóra.) Mellesleg a "teremtés" fordítóprogramjának megfejtése is lehet az ember feladata? – magamat kérdem. Mert mintha erre célozna a szerző. Kifakadva, mert a legkörmönfontabb tiltás időszaka után másképp nemigen lehet. A szólás szabadsága nehezen születik meg a stigmák sorozatvetőinek kérlelésére, ahol árnyékból lesik elszólásodat. De hát az a vélemény a tiéd, amit el tudtál mondani. Az ám, a fasizmus végső értékelése is itt van e kötetben, hiszen semmi sem nyilvánvalóbb kimenetelű a náci dekoncentrációnál! Tehát létezhet a fasizmus ciklikus antagonizmusa is a globalizációban. A figyelmeztetés egyetemes: ugyanúgy szól a fenyegetőknek is, mint a fenyegetetteknek.

Optimistábban átélve az olvasmányt, a tudomány legújabb eredményei mintájára az írás szerkezetileg a globalizáció géntérképét vetíti előre. Vagy még inkább az emberi társadalom ontogenetikai térképét. Azt is az idő hivatott eldönteni, hogy a könyv csupán előkészíti a leendő globalizációs kiáltványt – vagy ez maga a kiáltvány.

Vass Csaba – meglehet, öntudatlanul – szinte az oroszlán szájából (vagy már egyenesen belülről...) bírálja az oroszlánt. Az egzisztenciális fenyegetettséget eddig is vállalta a szerző, a lét szintjén való fenyegetettséget azonban senki nevében sem vállalhatja, elmondja hát mindenkinek. Az a szerkezet, melyet összeácsolt, nem könnyű anyagokból készült. Mégis mozog. Jár. Akárcsak a jóakaratú teremtmények.

Eff Lajos

vissza