IV. rész

ÖSSZEFOGÁST A GLOBALIZÁCIÓ ALTERNATÍVÁJÁÉRT


I. AZ ALTERNATÍVA SZÉTSZÓRTSÁGA
ÉS AZ ÖSSZEFOGÁS SZÜKSÉGESSÉGE

[Rich Text formátumú, tömörített változatban letölthető]



Ha elfogadjuk is, hogy a szükségletviszonyon alapuló lét-esítés az a tevékenység, amely a folytatható életet az emberiség számára biztosítani képes, még mindig kérdéses, hogy kik is azok a létkarakterek és az azokat "szocializáló", pontosabban "kommunionáló" társadalmi csoportok, amelyek az alternatív planetáris szervezet megvalósításáért képesek és hajlandók is tenni, akik a globalokrácia partnerei lehetnek egy planetáris méretű emberijogalkotó folyamatban. Ebből a szempontból azonban nem áll jól az emberiség, aminek két oka is van. Egyrészt nem jutott sem ideje, sem lehetősége arra, hogy az alternatíva kidolgozásához szükséges történelmi aprómunkát elvégezze. Másrészt még azok is, akik az alternatíva szétszórt valóságának egy-egy egységét alkotják, annak ellenére, hogy létszerűen rokonságban vannak, a titáni fortély által becsapva nagyobb - esetleg politikai - ellenségei egymásnak, mint a mindőjüket legyőző és veszélyeztető titánoknak.


1. A történelmi aprómunka globalizációs karaktereinek kifejletlensége

Az istenek megbüntetik az idő előtti növekedést - idéztük Hölderlintől, s ennek az igazságnak az élet elpusztulásának fenyegető veszélyén túl van egy másik összetevője is. S ez a másik összetevő nagymértékben közrejátszik abban, hogy a titáni globalizáció a vajban sikló forró késénél is kisebb ellenállással találkozik korunkban. Hogy a globalizáció túlerejével szemben nincs szervezett erő ma a világban, csupán következmény, mégpedig a titán idő előtti rohamainak a következménye.

A nagytörténelmi tettek a történelmi aprómunka következményei szoktak lenni: a lét mélyebb és mélyebb rétegeit csak aprólékos közösségi munkával lehet elérni, s csak akkor válik működtethetővé egy-egy újabb réteg, ha a közösség úgy szervezi át magát, hogy alkalmassá váljon e mélyrétegben való létezésre. A nagytörténelmi tettek történelmi aprómunkája így nemcsak a lét mélyebb rétegeinek keletkezni engedését, hanem az ezen keletkező közösségek létesítését is jelenti. A modern, majd a globalizációs titán azonban feltalálta azokat a hatalmi módszereket, amelyekkel az odüsszeuszi ember által megnyitott létből kiragadhatta a világot, és amelyekkel e kiragadott világ szervezetét is hamari módon, forradalmak erőszakos módszereivel kényszeríthette rá a világra. A titán találmánya is kettőssé vált ennek következtében: a létfeledés egyre felszínibb sikereihez a létfeledtséget társadalmasító szervezetek idő előtti kikényszerítését is társította. Ez a kényszer máig nem aratott mindent elsöprő győzelmet; máig megtalálhatók még a létszabadság szervezetei a globalizáció birodalmában is. Arra azonban nem volt alkalom, hogy a lét-esítés történelmi aprómunkájának elkötelezettei kifejlődjenek. Ez nem azt jelenti, hogy ne jelentek volna meg a globalizációkori odüsszeuszi karakterek. Ellenkezőleg, itt vannak közöttünk. Gondoljunk például azokra a "biokertészekre", vagy "biotermelőkre", akik az ökológiai veszélyeztetéssel szembeni eljárások kidolgozására vállalkoztak. Tevékenységüket a folytathatósági szabadság vezérli, amelynek néhány lényeges pontját az előző fejezetben vázoltuk fel, ezért most elegendő annyit felidézni, hogy a biotermelés, amely egymagában egyesíti a "régi tapasztalatokat" és az új, nem a lételbizakodott rációra, hanem a létmegértésre támaszkodó tudományt, ilyen, a folytathatóság által vezérelt tevékenység.

Ebben a könyvben, terjedelmi okokból is, csak elszórt megjegyzésekkel térhettünk ki a füzisz másik összetevőjét, a logoszt alkotó lét-esítő tevékenységre, a szubjektumalkotás kérdésére. Látni való azonban, hogy a modern "embertermelő gazdaság" és a globalizációs "hatalomegyed-termelő megaszervezetek" mellett, azok árnyékában elindult a "személyiség-alkotás" történelmi aprómunkáján fáradozó szerveződésekkel és az azokban kialakítható "személyiségekkel" való kísérletezés is. Ezek egy része a nyugati civilizációt a keleti kultúrák segítségével kívánja meghaladni, ami azért is figyelemre méltó, mert a globalizációs világbirodalom szupranációi közötti ellentétek kiélezésével szemben az interkulturális szolidaritásnak lehetnek a segítői a személyiség-alkotás terepein.[130] A biokertészek, a személyiség-alkotók mellett a kommunió korszerű formáival kísérletezőket említjük másodikként. Számtalan kisközösségi forma jelent meg a globalizáció korában, amelyek a modern és globalizált megaszervezetek alternatívájaként, emberileg élhető közösségek és a közösségek közösségeinek megalkotásával töltik idejüket. Ezek a kommunió-kísérletezők is merítenek a keleti társadalomszervezési eljárásokból.[131] Végül a sok említhető közül itt most utolsóként azokról szóljunk, akik a globalizációkori megahatalmi szerveződések alternatívájaként az önkormányzatokkal kísérleteznek. E kísérletezések egy része csak az egyesületi önkormányzatokig merészkedik, mondván, hogy az azok felett álló szerveződéseket a megahatalmi intézmények képesek felfalni, az egyesületekkel ellenben nem tudnak mihez kezdeni. Vannak olyanok is, akik ennél nagyobb szervezeteket is az önkormányzati típusú politizáció irányába akarnak terelni.

Akármelyiket említjük is azonban a globalizáció alternatíváját kereső karakterek közül, azt látjuk, hogy ezek még kifejletlen állapotban vannak. Kifejletlenségük egyrészt annak a következménye, hogy nehéz átjutni a globalizációs megaszervezetek által emelt falakon, hogy a globalizáció mindennapjainak kérdéseitől nehezen lehet visszanyúlni a nagytörténelmi kérdésekhez, hogy nehéz áthatolni a megvalósíthatóság, a tulajdonság-kiragadás és az átalakíthatóság "szabadságnak" hitt önkényeinek rétegein. Másrészt kifejletlenségük annak is köszönhető, hogy mint jeleztük, még nem volt elegendő idejük arra, hogy a létrontás rétegeiből kikerülve kellően belemélyüljenek a saját alternatíván való munkálkodásba. És végül kifejletlenségük egyfelől oka, másfelől következménye annak, hogy az egymással való összefüggéseiken is dolgozniuk kell, hogy megtalálják összeillesztésüknek, a létharmóniába illeszkedést megvalósító összeillesztésüknek a módjait; mert ma még a szétszórt valóság állapotában vannak.


2. A lét-esítő történelmi aprómunka szétszórtsága

A szükséglet-létesítő aprómunkának néhány olyan összetevőjét soroltuk fel az előző pontban, amelyek mindegyike a globalizáció alternatíváját alkotó kommuniónak alkotja részét. A felsorolásból is kitűnik azonban az, hogy bár ezek mindegyike a kommunió irányában tájékozódik és a szükségletteljesítő-szükségletalkotó kommunió felé törekszik, e törekvéseikben nem sikerült még egymással a kapcsolatfelvétel. Elszórt kísérletek történtek ugyan a közös platform kidolgozására, mint például a Rio de Janeiróban az ökológusok és a humanisták által közösen tartott és a Bush-kormányzat ellenállásán megbukott világkonferencia, azonban ezek mára már lekerültek napirendről. S ennek az is az okai között szerepel - a globalizáció ellenállásán kívül -, hogy nincs még meg az a kidolgozott közös alap, amely ezeket a szükségletalkotó kommunió felé tapogatózó mozgalmakat a történelmi aprómunka világméretű szervezőivé tehetné. Ezeknek az alternatív mozgalmaknak a helyzetét nevezte a valóságszerveződés első nagy teoretikusa, a modern világrend máig legnagyobb hatású gondolkodója, G. F. W. Hegel a "szétszórt valóság" állapotának.

A szétszórt valóság uralkodó valósággá válásának két fő útja ismeretes eddig a történelemben: a történelmi aprómunka szabadságán és szabad szerveződésén alapuló út, amelyet a szerves fejlődés útjának nevezhetünk, és a modernizációban egyedül népszerűsített út: a felülről szervezett "forradalmak" útja. A forradalmak "felülről" akarták az előző uralkodó valóságot megrokkantani, majd megtörni, s ugyancsak felülről, a központosítás módszerével akarták a szétszórt valóság állapotáig jutott intézményeiket új uralkodó valósággá szervezni. Így történt ez a gazdaságosított tőke oldalán - gondoljunk csak az angol és a francia polgári forradalomra - és a politikásított tőke oldalán - aminek szemléltetésére elég felidézni a szovjet forradalmat - egyaránt. A szétszórt valóságból felülről csinált új uralkodó valóság azonban megrekedt a hatalom megtartásának programjánál, s a létrontás történelmi zsákutcáihoz, Diké szakadékához vezetett.

A létharmónia megalkotásának módja ezzel ellentétben mindig a történelmi aprómunka és annak szerveződése szabadságának a biztosítása volt. Amíg létezett, az üldözött szétszórtságból induló középkori egyházi világtársadalom is erre a "kondícióban" intézményesített szabadságra épült, s ennek a szabadságnak a továbbvitelére való képtelensége idézte elő azt, hogy meg kellett hajolnia a kereskedelmi világtársadalom támadásai előtt. A kereskedelmi világtársadalom utódja, a modern birodalom ideológusai által piaci "szabadságnak" nevezett intézmény azonban, amellyel a felülről való kikényszerítés forradalmi módszerét kívánták ellensúlyozni, voltaképpen nem volt szabadság. Nem, mert nem a személyes, hanem a magántulajdon függvénye volt, s mint ilyen a létrontás intézményesítésének a formája. Az azonban, hogy volt már az európai történelemben az üldözöttségből a szétszórt valóság létszabadságát világközösséggé fejlesztő szerveződés, azt bizonyítja, hogy ez az út járható. Annak azonban, hogy ez az út valóban megnyíljon, s hogy valóban járhatóvá váljon, az alternatíva képviselőinek - a globalokrácia legjobbjainak, Paulusainak és Ferenceinek - és az alternatív aprómunka hivatásviselőinek egyaránt túl kell tenniük magukat kétféle nehézségen is. Egyfelől azon a nehézségen, amely a szükségletalkotó történelmi aprómunka kifejletlenségéből és alapozottság-hiányból eredő szervezetlenségéből fakad. Másfelől pedig az abból adódó nehézségen, hogy a globalokráciának a létrontás iránt elkötelezett erőszakcsoportjai részint mesterséges ellentéteket keltenek a szükségletalkotás különböző részfeladataival foglalkozó csoportok között, részint pedig, hogy ezek közé a csoportok közé beépítik a maguk hangzatos nevű, de manipulatívan működő csoportjait.


3. Az összefogás szükségessége

A globalizáció kártételeivel szemben ma azok védekeznek leginkább, akik a szociális állam leépítéséből származó szociális konfliktusoknak a kárvallottai. Miközben állíthatjuk, hogy a puszta megélhetésért súlyos áldozatokat kívánó megélhetési háborúk aktivistáit minden tisztelet megilleti, azonközben azt is látnunk kell, hogy hasonlóan nagy figyelmet kellene fordítanunk a nagytörténelmi kérdésünk megoldására is: ebben a konfliktusban sem forog kisebb tét kockán, mint a hideg szociális háborúkban.


3.1. A kor nagy baja: a bizalmatlanság

A bizalmatlanság az a szociális métely, amely nemhogy a kommuniót, de még a szocialitás elérését is lehetetlenné teszi. A bizalmatlanság lehetetlenné teszi ugyanis a kölcsönös megértést, de még a kölcsönös megértésre való törekvést is. A bizalmatlanság mindig valamely hátsó szándékot gyanít a legőszintébb és legnyíltabb szándékok mögött is, s nem a másik megértését és önmaga megértetését szervezi, hanem azt vizslatja, hogy milyen mögöttes szándék lehet a másik bármilyen akciója mögött, legyen az bár a kölcsönös megértésre való őszinte törekvés is. A bizalmatlanság mindig titkot szimatol, s a titok mögött az ellene irányuló szándékot feltételezi. A titok feltételezése pedig a stigmáknak nyújt kitűnő táptalajt: a titok mögé valamilyen beteges vagy a normalitástól valamilyen módon eltérő szándékot, tulajdonságot lehet tapasztani. Titok, stigma, mögöttes szándék képezik a bizalmatlanság szerkezetét. Annak, aki bizalmatlanságot akar szítani, nem is kell mást tennie, mint titkokat kreálnia, stigmákat rásütnie, mögöttes szándékokat ráfognia azokra, akik valamilyen alternatív valóság szétszórt állapotban lévő, ámde szerves kapcsolódásra alkalmas részeit képezik. Titok, stigma és hátsó szándék tulajdonítása azután megteszik a magukét: a kifejlettségük teljében lévők szerves egységre lépése ezzel hosszú időre - míg a szereplők át nem látnak a szitán - megakad a fortélyos félelemkeltésen. Rosszabb esetben a félelemkeltők minden elközelgő idejére szembefordíthatják egymással az alternatíva szétszórt valóság állapotában lévő szerves erőit. Így állt elő az a helyzet, hogy a globalizáció fortélyos szociomechanistáinak a működése következtében most hívők, parasztok, iparosok, biokertészek, ökológusok egymást nézik bizalmatlanul, s a közeledés, a közös alap és cél - a szükségletalkotó kommunió - kidolgozásán való együttműködés helyett távolságot tartanak egymástól. S mivel a bizalmatlanságtól csak karnyújtásnyira van a gyűlölködés, az a szokásos menet, hogy az egymásra utaltak összefogás helyett egymás torkát szorongatják.[132] A szétszórt valóság állapotából a szerves és uralkodó valóság helyzetébe jutáshoz ezt a bizalmatlanságot kell legyőzni - mert ez az, ami az összetartozókat távol tartja egymástól.


3.2. A kor másik nagy hibája: a hiszékenység

Amikor a bizalmatlanság a testvérek gyűlölködéséhez vezet, akkor az alávetett összezavarodik, talajt veszít, és kapkodni kezd: keres magának valamit, akármit, amibe belekapaszkodhat, valakit, akiben hihet. Erre az időre vannak időzítve a globalizáció zsákutcájának elkötelezettjei által felállított manipulatív intézmények: a mintha intézményei. Amelyek olyanok, mintha az alávetettek érdekeit képviselnék, s meglehet, hogy lényegtelen dolgokban ezt még harciasan, mindenki másnál radikálisabban teszik is. Csak amikor a lényeges kérdésekben való döntések kerülnek sorra, akkor fordulnak szembe a talajt veszítettekkel, s szavaznak ellenük - és a globalokraták érdekei szerint. Az összezavart alávetett, aki testvérében látja ellenségét, a hiszékenység foglya lesz, a hiszékenység pedig lehetővé teszi a kakukkfiókák bepottyantását az énekesmadarak közé. A kakukkfiókáknak hisz ettől fogva, elhiszi a "szennyeződés" ellen ágálók, a hatalomszolga "civil szervezetek" (köztük a nőellenes "feminista" szervezetek, a gyermekeket szüleik ellen uszító "gyermekjogi szervezetek", a szülők terheit az amúgy is kifosztottakra hárító "sérült személyek érdekszervezetei", a "segélyezést" politikai célokra felhasználó karitatív szervezetek) állításait önmagukról. Elhiszi, hogy azok céljai az övéivel egyeznek meg, s összeköti sorsát ezekkel a hatalomtámogató intézményekkel.

A testvérektől távol tartó, bizalmatlanságot ellensúlyozó hiszékenység az ellenség támogatásához vezet. Következménye: a hiszékeny letér a jó útról.


3. 3. A harmadik és egyben legnagyobb hiba: a létkorrupció

Az alternatívának a kezdeteket jellemző szétszórtságában élő képviselői között mesterségesen szított bizalmatlanságot az éppoly megalapozatlan és éppoly mesterségesen irányított hiszékenység teszi elviselhetővé. Ezt az egyensúlyigényt lovagolják meg az evolúciós zsákutcában való megragadás hívei, hogy a globalizáció alternatívájának a szétszórtságból a kifejlett valóságba való elérkezését meghiúsítsák. És mindazoknál, akikben az erkölcs szikrája még fel-fellobban, de arra már nem jutott erejük, hogy azt élő tűzzé szítsák, ennek a hamis egyensúlynak a felkínálása megnyugváshoz, az alternatíva lassú feladásához vezet. Így támadnak a mintha-intézményeket hitelesítő "majdnem-karakterek", az alternatíváig majdnem eljutottak. Vannak azonban olyanok is, akiket nem lehet a majdnemkaraktereknek kikészített csapdába, a hamis egyensúly csapdájába csalogatni, mert átlátnak a mintha-szervezetek és a bizalmatlanság-szítás szitáján, s megkísérelnek kitörni a csapdából. Azok útja is kétfelé ágazik azonban, akik ezt a kitörést megkísérlik. Az alternatíva elkötelezettei lobognak tovább, s megtéveszthetetlenül a kiteljesedés, az alternatív valóság létesítése iránt veszik útjukat. Vannak azonban olyanok is, akik a hamis egyensúlyt körkörös támadásként határozzák meg, s ezért a kitörést eleve reménytelennek ítélik. Ezen a ponton lép működésbe az evolúciós zsákutca haszonélvezői által a hamis egyensúly csapdájából kiesettek számára kikészített újabb csapda: a korrupció.

A kiváló francia szociológus, Pierre Bourdieu fogalmaz úgy, hogy aki teheti, kiárusítja országa - vagy éppen szűkebb környezete - szegénységét. A szegénység kiárusítása jó üzlet azoknak, akik az eladó pozíciójába verekszik magukat. Igaz, a valódi értéknek csak a morzsáit kapják, de a felélésre eladott, a történelemből kitaszított szegényekhez képest jól élnek. A szegénység - és a szegények - kiárusításában mégsem ez a legnagyobb probléma. A pénzügyi-gazdasági korrupció önmagában is elfogadhatatlan, mert a demokratikus intézmények háta mögött, a polgári szabadság rovására megy végbe. A szegénység kiárusítása azonban ennél is nagyobb vétek: ezzel a kiárusítással ugyanis az evolúciós zsákutca alternatívájának a kiteljesedését számolják fel azok, akiket ezzel a felszámolással senki sem bízott meg. Ennek a korrupciónak a legnagyobb vétke, hogy "létkorrupció"[133]: a létalternatíva kiárusítása és a létrontás szolgálatába állás.

A testvérek iránti bizalmatlanság és az ellenség iránti hiszékenység a szegénység kiárusításával együtt: a létkorrupció. A létkorrupció a zsákutcából kivezető út feladása, a létalternatíva elvesztegetése.


4. Az összefogás módja

A létkorrupció már nem a titán és nem is a szirén vétke. A titán és a szirén ugyan vétkes a létkorrupcióban, de ők eleve aktív ágensei a létrontásnak. A létkorrupció azok vétke, akik még vétkezni is csak kisstílűen tudnak: a létrontásba is csak belesomfordálni képesek. Az aktív létrontás azonban nem is igazán történhet meg a kisstílű somfordálók nélkül. Ők azok, akik a titán és a szirén számára előkészítik a talajt: a földet talajjá az ő létrontó aprómunkájuk teszi. A létrontó aprómunka cinkossá tesz, a cinkosokat pedig, ha láthatatlan is, de eltéphetetlen kötelék láncolja egymáshoz: a létrontás hálózatává csomósodnak, s így szívják el az életet a többi alávetett elől.

A létkorrupcióban cinkosok hálózata erős kötelék. Mégsem mintája az evolúciós zsákutca alternatíváján munkálkodóknak. E zsákutcából csak a fölérendelt cél magasabb emberi minőségbe emelő közösségi kötelékeihez, a kommunió elmélyültebb szintjeihez érve van esély kijutni.

A globalizációkori emberi jogok viszont éppen ehhez az összefogáshoz: a globalokrácia és a létalternatíva hordozói közötti kommunió megalkotásához szavatolhatják a feltételeket. E kommunió lehet alkalmas arra, hogy a globalokrácia legjobbjai és az alternatíva hordozói a szükségletalkotó világközösség megalkotásához szükséges aprómunkának az elvégzésére fogjanak össze, forrjanak kommunióvá. Ez a globalizációkori emberi jogokkal biztosított kommunió az evolúciós zsákutcából a folytathatóság útjára való lépésnek a szervezete. Megalkotásához a globalokrácia Saulusaival és Ferenceivel lehet csak hozzáfogni. Erre az összefogásra az alternatíva kifejletlensége, szétszórtsága és létkorrupcióra való hajlandósága ellenére is van lehetőség korunkban. A zsákutca fenyegetése ellenére él a remény, hogy a folytathatóság szabadságával a lét-esítés pályájára álljunk. S ha van remény, akkor ezt megvalósítani mindannyiunk kötelessége.





[130] Ahogyan az lenni szokott, megjelentek ennek a kultúrák közötti közvetítésnek a vámszedői is: ki politikai manipulációkra használja, ki meg üzletbe akarja fordítani mindazt, ami az interkulturális szolidaritáshoz vezethetne. A két törekvés tételes elhatárolására itt nincs lehetőség, de fel akartam hívni a figyelmet a két megközelítés különbségére, mert túlságosan nagy a tét, hogy akár terjedelmi okokból is szó nélkül lehetne hagyni a ma nyilvánvaló kockázatokat.

[131] És vannak, akik ezekkel is éppúgy vissza akarnak élni, mint a kultúraközi kapcsolatokkal.

[132] A magyar rendszerváltásnak is ez volt a forgatókönyv szerinti menete. A média tömegpusztító fegyverét az identitásháborús célok mellett az alternatív erők összefogásának megakadályozása, a közöttük pusztító bizalmatlanság és gyűlölködés kikényszerítése miatt kellett e forgatókönyv kivitelezőinek megszereznie. S ahogy a térséget látjuk, a leomlott szovjetbirodalom utódállamaiban ugyanez a helyzet. Pedig itt még csak a rendszerváltás, és nem a globalizáció alternatívája volt a tét.

[133] A létkorrupció elméletét Hamvas Béla dolgozta ki (Hamvas Béla: Patmosz III. rész. Életünk Könyvek, 1992.)

vissza