III. rész

AZ ALTERNATÍVA:
A HARMADIK NAGYTÖRTÉNELMI TETT
MEGSZERVEZÉSE

[Rich Text formátumú, tömörített változatban letölthető]



Az azonban, hogy a mai értelemben vett globalizáció zsákutcának bizonyult, nem cáfolata a planetáris méretű szerveződés igényének. Ellenkezőleg, a modernizáció eredendő bűnéért, lét és létező széthasításáért, az elnyúló antagonizmusba való betörésért fizetendő mérhetetlenül nagy ár, az egész földi élet elpusztulásának lehetősége, illetve e lehetőség elhárítása éppen egy planetáris méretű összefogást igényel.

Ennek az összefogásnak nemcsak a szükségessége - a pusztulás elkerülésének kényszere - van meg, és nem is csak a lehetősége - a fölérendelt cél alapján való együttműködés -, hanem az alapjai is körvonalazódni látszanak. A földi méretű összefogást az alapozza meg, hogy a modernizáció által kimerített, a végéhez közeledő ökológiai antagonizmushoz nem csak a titáni átalakítással és dekonstrukcióval közelített az emberiség. Elindult ugyanis a történelmi aprómunka és a modernizációban felszínre került, de eltorzult tudományos munka kiigazításának igénye és ezek összekapcsolása is. Ez az összekapcsolás a jelenlegi elnyúló antagonizmusból való kilépéshez nem a ciklikus antagonizmusba való áttörést teszi lehetővé, a létezőfosztást és az észfeledést, hanem annak éppen az ellenkezőjét: a lét-esítés mélyebb szintre lépését. Megjelentek azok a tevékenységek, amelyekkel Euramerika elháríthatja az Amerópa által előidézett veszélyeket, s amelyek a valódi történelmi aprómunka kiindulópontjai lehetnek. A történelmi aprómunka sok változata közül most - az Ökotáj-könyvek szelleméhez illően - a biokertészetet, pontosabban az ökokertészetet emeljük ki példaként.

I. A SZÜKSÉGLETVISZONY

Az ökokertészet[123] nem az egyetlen olyan tevékenység, amelyben megvalósul a modern elnyúló antagonizmus hatalma alól való felszabadulás. Mégis, mivel talán a legismertebb mind közül, ez látszik a legalkalmasabbnak a folytatható élethez segítő harmadik nagytörténelmi tett bemutatására, amely korunkban történik éppen. Az ökokertészet és az ökológiai gazdálkodás egésze a ma még szokatlan szóösszetételként hangzó "előretérést" valósítja meg a léthez. Ezzel a szóösszetétellel, amelyet a visszatérés és az előrelépés szavakból vontunk össze, az ökogazdaságnak azt a kettősségét kívánjuk kifejezni, hogy az egyfelől a kronologikus időben visszanyúlást jelent a létviszonyokhoz, másfelől azt, hogy egyúttal előrenyúlás is a ráción, annak tudományos változatán túlra, egy, a létmegértésen alapuló tudományhoz.


1. A szükséglettudatosság

Az első történelmi tett, a megvalósíthatóság - láttuk - még csak az előszobája a szabadság világának. A megvalósíthatóság képességének megszerzésével az ember csak abba az előszobába jut el, amelyből még két ajtó nyílik. Az egyik ajtón, a priváció által vezérelt megvalósíthatóság ajtaján való átjutáshoz a cselekvések a "racionalitás" valamilyen fokára jutva léphetnek át: a racionálisan vezérelt cselekvések visznek át a priváció ajtaján. A racionalitásról azonban az derült ki, hogy "tiszta" megvalósulásakor, vagyis ha a priváció legyőzi a lakozást, akkor lerombolja saját létezési feltételeit, ezért a racionalitás alkalmatlan a nagy kérdések megoldására. A nagy válságok előidézésére való képessége, társulva a nagy kérdések megoldására való alkalmatlanságával azután odáig juttatta, hogy ő maga vált a legfőbb, a legnagyobb megoldandó kérdéssé.

A nagy kérdések, az önpusztító válságokból való kijutás igényének felmerülésekor az emberiség újra ugyanabban az előszobában találta magát, mint az első történelmi tettnél. Ugyanazon két ajtó közül kellett választania, melyiken lépjen át, hogy a modern ráció által vezérelt cselekvések összegződéseként előállott pusztulásveszélyből kijusson. A globalizáció, ezen nincs mit csodálkoznunk, hiszen a modernizációnak a leszármazottja, ismét a priváció feliratú ajtón átjutva szeretett volna kitörni a modernizáció által előidézett pusztulásveszélyes helyzetből, megszökni a feldühített istenasszony, Diké bosszúja elől. Ehhez a szökéshez a globalizációnak fel kellett adnia a rációt. A ráció, a felvilágosodás nagy reménysége, amelytől a polgár a földi megváltást várta, ezzel nemhogy a neki szánt valláshelyettesítő szerepet nem teljesítette, de egyenesen lekerült a történelem színpadáról. Nem szűnt meg, mert mint alárendeltre, a globalizációnak még szüksége van rá. Profán hasonlattal élve azt mondhatjuk, hogy a világszínpadról visszaszorult a legtávolabbi provinciák ekhós szekerein utazók által rögtönzött színterekre. A globalizáció azután a "rációt" a "tiszta hatalomakarással" helyettesítette, mert a tiszta hatalomakarással vélte elháríthatónak a ráció által előidézett veszélyeket.

A másik, a lakozás feliratú ajtón átlépve azonban más megoldáshoz lehet eljutni. Az odüsszeuszi ember, mint láttuk, már a kezdetekkor, az első történelmi tett, a megvalósíthatóság megvalósításakor is ezen a másik ajtón lépett át. E másik ajtón való átlépésre a ráció alkalmatlan, ezt a lépést más gondolati képesség vezérli, amelyet kezdeti alakjában létmegértésnek nevezhetünk, folytatásaiban pedig a létmegértés mellett a létmélyben való berendezkedés megértésére, a teremtéshez közel álló cselekvésre és ennek meghaladására van szükség. A gondolkodásnak ez a felmenő ága a kezdetektől fogva lényegében különbözik az ész felmenő ágától.

Az ökogazdálkodás a közönséges ráción alapuló modern tudományok, illetve az ész feletti észen alapuló globalizációkori tudományok eszköztáraival megközelíthetetlen. Ez utóbbiakat ugyanis a lét és a létező elszakítására dolgozták ki a titánok. Ahhoz, hogy a ráció egyáltalán megjelenhessen, el kell végezni a lét és a létező szétválasztását, s csak ezt követően léphet színre s kezdheti meg a működését a ráció. Ezzel szemben az ökogazdálkodásban a léttel való kapcsolatfelvétel, lét és létező összekapcsolása történik meg újólag, az ökogazdálkodáshoz a létmegértés képességére van szükség.

A létmegértés működik valamilyen mértékben a közvetlen antagonizmus legyőzésekor is, amennyiben a megvalósításhoz alkalmazott mérték még nem térhet el teljesen a létmértéktől. A létezőben bennerejlő lét felszínre emelkedését, megnyilvánulását és keletkezését segítő második nagytörténelmi tettben is a létmegértés működik, itt azonban az alkalmazott mérték már más, mint a megvalósítás esetében. A második nagytörténelmi tett, az ipar lét-esítése ugyanis - és a létesítés voltaképpen ezt jelenti - azzal kezdődik, hogy az amúgy is felnövekvőhöz hozzáillesztik és hozzákapcsolják a létnek egy mélyebb rétegét, a léttulajdonságokat. Az első nagytörténelmi tett értelmében vett "ipar" műveléséhez arra van szükség, hogy az ember a léttulajdonságokat hozza működésbe. A harmadik nagytörténelmi tett esetében viszont még ezen is túl kell jutni. Nem elegendő a létező belső tulajdonságainak a működni engedése, hanem a létmegértésben tovább kell lépni, s az amúgy is felnövekvőt és annak belső, léttulajdonságait azzal az élőhellyel együtt kell megérteni, amelyhez a szóban forgó amúgy is felnövekvő elválaszthatatlanul hozzátartozik.

A létmegértésben a létező, a léttulajdonság, az élőhely létviszonyainak, végül a kozmikus egészbe illeszkedés sajátosságainak a megértése képezik azokat az egymásra szervesen ráépülő mélységi fokozatokat, amelyek azt biztosítják, hogy ne egymás felélése, hanem a közös élet folytathatósága valósuljon meg. Mindegyikhez hozzátartozik ugyanakkor a létmegértés mellett a létmélyben való berendezkedés, a létező olyan megformálásához szükséges tudás, amely az egyre mélyülő létszinteken lakozáshoz szükséges. Az ész, hogy a maga munkáját elvégezhesse, kiszakít, kirekeszt, elvonatkoztat, leegyszerűsít, s mindezt olyan tereken és időkben teszi, amelyekből a lét egyre messzebbről látszik. A létmegértés, az entelekheia tevékenysége ezzel szemben a szükséges szétválasztásokat is csak azért végzi el, hogy segítségükkel a létharmónia visszaállítható legyen. Ez a mentális képesség az alkalmas helyeken és szent időkben végzett előhívások és előállítások, felnyitások és megvilágítások, elmélyítések és beillesztések képessége. A létmegértésnek, azaz a logosz fejlődésének ezt a harmadik - nagytörténelmi tetthez kapcsolódó - szintjét, amikor a létmegértés a lét szerkezetében már minden korábbinál mélyebbre jut el, szükségletértésnek nevezzük. A szükségletértés a feltétele annak, hogy olyan cselekvés jöhessen létre, amelynek már a harmadik nagytörténelmi tett megszervezésében van része. A szükségletértés alapjára támaszkodva alkotható meg a lét-esítésnek az a harmadik történelmi cselekvésfajtája, amelyet már nem a létrontó ráció vagy annak valamely változata vezérel, hanem a létharmónia megalkotására képes szükséglet-tudatosság, a szükségletértés aktívvá vált változata. Az oikosz működtetéséhez, ezen belül az ökogazdálkodáshoz már a szükséglettudatosságra, a létmegértés máig elért legmagasabb szintjére van szükség. A szükségletértésig és aktív formájáig, a cselekvésvezérlő szükséglettudatosság szintjéig elért létmegértés belső tulajdonságait, ahogyan korábban is tettük, a tevékenység létminőségét meghatározó elemek felvázolása közben részletezzük.


2. A szerves matéria

Az ökogazdálkodás tárgya elsődlegesen és közvetlenül látszólag ugyanaz, mint a piacgazdálkodásé vagy a hatalomgazdaságé: a "természeti anyag". Ez az anyag azonban nem a modern stoff, sem pedig a globalizációs műanyag. Ezektől abban különbözik leginkább, hogy míg azokban a natúra és a szubjektum, illetve a műtermészet és az emberfeletti ember kettéhasítottságának egyik fele csak az "anyag", addig az ökogazdálkodásban voltaképpen megszűnik természet és ember különválasztása. Az ökogazdálkodás voltaképpeni és nem "közvetlen" tárgya az ápoláshoz-gondoskodáshoz, illetve az "iparkodáshoz" hasonlóan ismét - csak már haladottabb fokon, azaz mélyebben - a füzisz. Igaz, itt a füzisz még korlátozottan jelenik meg, mert csak az élőhely, illetve az élőhelyek élőhelye, a föld és az ember, illetve az emberiség szerves egysége válik ennek a gazdálkodásnak a tárgyává. Akkor viszont, amikor a füzisz, illetve az azt képviselő földközösség-egység a tevékenység tárgya, akkor már ismét a matéria, vagy görögül a hülé[124] az, amit megmunkálásnak vet alá a globalizációkori odüsszeuszi ember. S közben tudja, hogy ennek a hülének az alakítása, a benne megnyilvánulni akaró anyag keletkezni engedése közben ő maga is alakul, így tevékenységének ő maga is a tárgya.

A szerves anyag, a hülé elképzelése meglehetősen nehéz számunkra; e nehézséget az okozza, hogy egész életünk az ennek ellentétét képező anyagfogalmakra van ráépítve, s mindennapi gyakorlatunk - miután e gyakorlat hibáit ellenőrző intézményeinket már évszázadokkal ezelőtt lerombolták a szabadság nevében, az elvétve érkező jelzéseket pedig vagy eltorzítják, vagy egyenesen elhallgatják - szintén ennek az ellentétesnek a visszaigazolásán alapul. Az előzőekben kifejtettek azonban e tekintetben is segítségünkre szolgálnak. Elsőként azt emeljük ki, hogy ahogyan a létmegértésnek, azaz a logosznak vannak fejlődési szintjei, amely szinteken a logosz is változik, éppúgy vannak a füzisznek is rétegei. A létmegértés elmélyülése hozza magával az egyre mélyebb létrétegek megértését, s ezek a létmegértés szintjei. A létmély egyre mélyebb rétegei pedig a füzisz egyre mélyebb tulajdonságait hozzák felszínre. Azt is mondhatjuk, hogy nem csupán az önmagában létezőként megszervezett hülé lehetséges, mert az csak a felszíne a létnek. Ahogyan a létrontásban a létezőt le lehet választani a tulajdonságról, és a stoffot, illetve a műanyagot "kimetszeni" a létből, ugyanígy az ellentétes létprogramnak, a létharmónia elmélyítésének megfelelően a létező matériához mélyebb rétegeket lehet hozzáilleszteni, s ezeket együtt megnyilvánulni engedni. A létet egyre felszínibbé széthasogató létrontással szemben a létesítés lényege szerint az önmagában létezőnek a lét mélyebb rétegeivel való összekapcsolását valósítja meg, a létharmóniát a közvetlenül létezővel összekapcsolt, egyre mélyebb léttulajdonságok megmozdításával hozza létre, állítja elő, nyitja meg. A megvalósítás még csupán a földet engedi keletkezni; a bennerejlő felszínre segítése viszont már az "iparkodás anyagát" - a közvetlen létező közvetlen tulajdonságainak a lét mélyebb rétegeinek tulajdonságaival feldúsított egységét - juttatja keletkezési lehetőséghez. A harmadik nagytörténelmi tett viszont a tulajdonságnál is mélyebben ereszkedik bele a létbe, s a létezőhöz hozzáillesztett mélyebb létréteget, az élőhelyet, a szervesen összetartozót is megnyilvánulni engedi, azaz a matériának a létbe mélyebben beilleszkedő "anyagát": a "szerves anyagot", a hülét. A szerves anyag a kozmikus egésszel együtt az, ami, s tárgya a lét-esítő tevékenységnek. A szerves anyaggal létesítő tevékenység már nem a kéznéllévő, a létező szintjén működő egyetemes összefüggéseibe ágyazott matériát hozza mozgásba s engedi benne megnyilvánulni a kozmikus egészt, hanem behatol a lét mélyebb rétegeibe, s ehhez a kéznéllévőhöz hozzáilleszti az iparkodáshoz szükséges tulajdonságon túli, kisebb teljességet is, azt, ami nélkül a kéznéllévő ki sem alakulhatott volna: az élőhelyet. Amikor a lét-esítés a szükséglettudatosság szintjéhez ér, akkor már nem csupán az ápolás és gondoskodás kéznél lévő egyetemesét, s nem is a léttulajdonsággal megmozdított egyetemest, hanem a létmélyt is mozgásba lendíti; a kéznéllévő léttulajdonságait megalapozó és lehetővé tévő élőhelyen keresztül mozdítja meg s engedi megnyilvánulni a kozmikus egészt.


3. Az egyetemes mint élőhely

Amikor a szervesült anyagot akarjuk megnyilvánulni hagyni, más mértékre van szükség, mint amikor csak az egyszerű megvalósításhoz kell mértéket venni. Az egyszerű megvalósításhoz az egyedülálló létező és a kozmikus lét viszonyát kell megmozdulni engedni, ez adja a lényegét az ápolásnak és a gondozásnak. Az ökogazdaságban már a szervesült, a mélyebb létréteg és a létező összekapcsolódásából keletkezett létező és a kozmikus lét viszonyát lehet megnyilvánulni, keletkezni engedni. Ehhez az ilyen módon gazdálkodónak a lakozás mélyebb szintjére kell eljutnia: ezt a mélyebbet létértéknek nevezhetjük.

A létérték mértéke szerint megnyilvánulni engedett mélyebben létező keletkezni engedése során a hely is megváltoztatja természetét. A hely: ég és föld egyesüléséből keletkezik, azaz a kommunióból. A kommunió is többrétegű. Az ökogazdaságban az a hely, amelyen a mélyebb létigazság megtörténik, ennek a kommuniónak is egy mélyebb rétege. Amint az az iméntiekből következik, ebben a kommunióban más kommunió is jelen van: például a megvalósításhoz, illetve a bennerejlő felszínre hozatalához szükséges kommunió is. Ez azt jelenti, hogy ennek a kommuniónak az egyik oldalán a létező "helyszerkezetét" találjuk: a létező és a kozmikus egész kommunióját, ami a kiindulás. A kommunió következő szintjén a létező ezen helyszerkezetét mélyíti el az iparkodó ember: az önmagában a kozmikus egészbe illeszkedő létező léttulajdonságait is harmóniába hozza a kozmikussal. Az iparkodás helyszerkezete ennélfogva a léttulajdonságaiban megnyilvánuló létezőnek az egészhez való viszonyából alakul ki. Végül a helyszerkezet jelenkori továbbmélyítésében az élőhely egészén keresztül megnyilvánuló léttulajdonságokat hordozó létezőnek a kozmikus léttel való kommuniója alkotja az ökogazdálkodásban működtetett helynek a létszerkezetét.

Ez a meglehetősen bonyolultnak tűnő, az ökogazdálkodásban azonban egyszerű eljárásokkal működésben tartott helyszerkezet azt biztosítja, hogy itt az egyetemes történjen meg. Az egyetemes természetesen nem azonosítható annak valamilyen kis részével. Azonban az egyetemes is strukturált. Strukturáltsága azonban nem a modern ráció felosztási eljárása szerint keletkezik. A modern ész mindig és mindent úgy bont fel, hogy az egészet megszünteti, szétrombolja, s a szétrombolást követően már nem is vesz róla tudomást. Az egész és annak legmagasabb szintje, az egyetemes szétszakítása után a létrontást működtető ráció már csak a részekkel törődik, ezeken viszi véghez erőszaktételeit, amelyekkel azokat mindig tovább hasogatja. A térműveletek ezen az elven működnek.

Ezzel szemben az egyetemes szerves strukturálására is lehetőség van akkor, ha a létmegértést hívjuk segítségül. Ebben az esetben az egyetemes, a kozmikus lét mindig "benne van" azokban a műveletekben, amelyeket a létmegértés végez, akármilyen is ez a művelet: kommunió vagy diszunió, vagy akármi más. Az ökogazdálkodásban, amikor az ökogazda az élőhelyet tekinti működése tárgyának, éppen ezt viszi véghez: a szerves helyet, a mélyebb létréteggel összeillesztett létezőnek az egyetemest is magába foglaló helyét, az istenek helyét műveli. S azzal, hogy az egyetemes mélyebb rétegébe lépett, olyan helyre állt, amely az elnyúló antagonizmusnak a meghaladása. Nem a megszüntetése - az elnyúló antagonizmusok megszüntethetetlenek; a létező, mivel különbözik a léttől, mindig ki van téve az elnyúló antagonizmusoknak. Azzal azonban, hogy az egyetemesnek ebbe a mélyebb kommuniójába helyezkedett, az ökogazda kilépett az ökológiai típusú elnyúló antagonizmus hatalmából, s ettől került az istenekkel egy - de nem azonos - helyre.


4. A jövő

Amikor az ökogazda megműveli a szerves helyen lévő szerves anyagot, a biotópot, akkor folyamatosan kinn van az elnyúló antagonizmusból. Nem arról van szó, hogy áttöri az antagonizmust, nem is arról, hogy megkerüli azt, ahogyan a titán cselezget fortélyt fortélyra halmozva, végső soron önmaga ellen. Az ökogazda az antagonizmust meghaladja, cselekedeteiben nem az elközelgő vég, de nem is a ciklikus antagonizmusból megismert következő vég az, ami működik, hanem valami más. Ez a valami más a létidő. A létidő az örökkévaló felé kinyílást, az örökkévalóval való első érintkezést jelenti, azt a helyet, ahol múlt és jövő ér egymásba a jelenben, nem pedig a mostban egymás sarkát tapodó, de a most által minduntalan elválasztott, az egymással való érintkezéstől távol tartott "volt" és "elközelgő". Ennek az a következménye, hogy a létezőben jelenvaló lét valóban az örökkévaló felé való kinyílást jelenti. Ezért az ilyen szerkezetű jelenvaló létezőből is van a lét és van az örökkévaló felé is elindulás. Így megnyílott mind a lét, mind az örökkévaló. Ami viszont ezáltal megnyílott, az a létidő.

A létidő ily módon való megnyílásának két tulajdonságát emeljük ki e helyütt. Az egyik tulajdonsága az, hogy ami itt megnyílik, az az örökkévalónak a legalsó szintje. Itt, ezen a ponton ért el az ember az örökkévalóhoz, az istenek idejéhez. De még éppen csak hogy elért, ami azt jelenti, hogy azt a szerkezetet, a létidőnek azt a minőségét érte csak el, amely az örökkévalót hordozza. Az viszont, hogy eljutott az örökkévalóhoz, azt is jelenti, hogy kilépett az elnyúló antagonizmus ökológiai típusából. Mégpedig úgy lépett ki onnan, hogy nem a következőbe cövekelte bele magát, hanem átnyúlt a következők rossz végtelenjének egész során, s egyenesen a jövőt érintette meg.

A jövő nem puszta tartamok elközelgése, ahogyan a múlt sem a volt tartamokat jelenti. A jövő a mélyebb létréteggel egyesített létezőnek a jövője. Ez az elmélyített létező helyi értékét tekintve az egyetemessel való kommunióból származik, miközben a szervesen összetartozó létezőknek is a kommuniója. Így a jövő az egyetemes konkrétan megnyilvánuló kommunióinak a jövője. S az egyetemes jövőjeként annak az "anyagnak" is a jövője, amelyet korábban szervesült matériaként, hüléként, azaz ökotopként ismertünk meg. A szerves matéria, mint a füzisz része, a szubjektumot, az embert is magában foglalja, s ezért ez a jövő a magát az egyetemesen mérő embernek is a jövője; az embernek az egyetemes követítésével "létre-jövője".

Ennek a jövőnek a másik tulajdonsága, amelyet e helyt meg tudunk említeni, az, hogy a folytathatóságot ugyan biztosítja, de még "csak" az emberi nem számára. A Diké elől szökésben lévő és a klónozással kísérletező titán számára ez a folytathatóság még kevésnek tűnhet. Én-mágiájának nézőpontjából a nem számára megnyíló lehetőség még fogyatékosságnak tűnhet fel. Ahogyan azonban az odüsszeuszi ember felszisszenéseivel szemben a titán mellett szóltunk néhány szót, amikor az az elbizakodottság kísértéseinek nem tudott ellenállni, most a titánok figyelmét szeretnénk ráirányítani arra a körülményre, hogy ezt a teljesítményt nem érdemes lebecsülni. Nem, mert az emberiség ezzel a nem, a faj számára megnyíló folytathatósággal ért el története során először oda, hogy élete biztonságba került. Eddig ugyanis, ha nem is a földi életet elpusztító jól-ét következtében, azaz önpusztítása miatt, de a lét túlereje miatt még a nem élete is bizonytalan volt. Most lehetséges először - ha e képességre alapozva sikerül "közösséget" szervezni -, hogy a néhány odüsszeuszi egyeden és a történelmi aprómunkán felépülő közösség és azok által biztosított életben maradás helyett az odüsszeuszi nem biztonságáról beszélhessünk. S ha sikerül a föld eme elmélyítésének eredményeit az iparra is átnyitnia ennek az odüsszeuszihoz elért nemnek, akkor megnyílhat a lehetősége a - talán a klónozásból is tanuló - embernek, hogy az isteni idő peremére elért neme után egyéneit is hozzásegítse egy élhető, hosszú élethez.


5. A szabadság erős kritériuma: a folytathatóság

A szabadságról a harmadik nagytörténelmi tett kapcsán még kevésbé beszélhetünk csak politikai vagy gazdasági értelemben, mint az első és második nagytörténelmi tett esetében. Miközben erősen hangsúlyozzuk ezeknek a fontosságát, a politikai vagy gazdasági "szabadságot" önmagukban keveseknek tartjuk; mert a függetlenséggel és a korlátozhatatlansággal, amit ezek a szabadságok valójában jelentenek, az ember még elpusztíthatja nemét, s az akaratlan önpusztítást mégsem nevezhetjük szabadságnak. Amikor szabadságról beszélünk, ezt elsősorban a létszabadság értelmében tesszük.

A létszabadság gyenge kritériuma a megvalósíthatóság. Amint erre már többször hivatkoztunk, ez a kritérium még nem biztosítja azt, hogy az ember meg is kapaszkodjon a létezésben. Megerősítheti magát benne, de e megerősítés még nem elegendő. Hogy nem elegendő, annak az elnyúló és a ciklikussá nyújtott antagonizmus az oka, amelyek léttévedéseit is engedik megvalósítani. Ennek következtében ahhoz, hogy a titán el ne pusztíthassa saját magával együtt, az odüsszeuszi embernek a szabadság mélyebb szintjére is el kell jutnia. Az ökogazda, amikor az ökotop újratermelésével foglalkozik, a létszabadságnak egy mélyebb szintjére jut el, mint ahol elődei a megvalósíthatósággal álltak. Ő már nem egyszerűen a megvalósíthatóságot tekinti sikerei kritériumának, mert tudja, hogy az ökotop lerombolása is megvalósítható. Az ökogazda más mértéket alkalmaz, más sikerkritériumot választ cselekvései számára: azt, hogy képes-e az ökotopot újratermelni. De itt sem áll meg, mert az ő kérdése az, hogy sikerül-e az ökotop újratermelését fenntartania. Ezt nevezi fenntartható fejlődésnek, amikor erről a kérdésről minőségi és nem számossági értelemben beszél. Azaz nem csak azt vizsgálja, hogy jut-e mindenkinek egyformán a kicsinyke jól-étből. Ennek következtében ő az egyetemes konkretizálásaként létrejövő hely, a szerves anyag és a jövő összehangolt összeegyeztetése alapján gazdálkodik s méri sikereit.[125] Szabadsága ennek következtében a folytathatóság, a megvalósítható szabadságnál mélyebb létszabadság, a folytathatósági szabadság.

A folytathatósági szabadság a szabadságnak már nem gyenge, hanem erős kritériuma. Erősnek éppen azért nevezhetjük, mert a nem fennmaradásának biztosítását képes megoldani. A fennmaradás, még ha csak a nemre korlátozódik is, és az egyedekre nem is terjeszthető ki, azt jelenti, hogy az emberi nem nemcsak a hely és nemcsak az idő tekintetében érkezett el az isteni létezés pereméhez, hanem szabadságában is. A folytathatóságban hely és örökkévaló egybekapcsolódik, s ez az egység emeli ki a folytathatóságot a tér és az elkövetkező fogságából. A folytathatóság ez ideig csak az istenek kiváltsága volt, az ökogazdálkodással az emberi nem is részesül belőle.

A megvalósíthatóság létszabadságának legkövetkezetesebb politikai intézménye, a megvalósíthatóság politizációja a demokrácia. Az alternatív globalizáció és az ezt lehetővé tévő emberi szabadságjogok megalkotásakor a feladat azoknak a politikai, gazdasági, kulturális és szociális szabadságintézményeknek a megalkotása lenne, amelyek a megvalósíthatóságra támaszkodó, de annál mélyebb folytathatósági szabadságnak a politizációiként jönnének létre. Az ökogazda és az oikosz-típusú lét erős szabadsága a folytathatóság.[126] Kérdés azonban, hogy hogyan tudjuk megnevezni az ez által az erős szabadság által szervezett cselekvést, és hogy mi az a "technika",[127] amellyel ez a cselekvés kivitelezhető?


6. Az elmélyítés, a beillesztés és a fronitész

A gyenge szabadság, a megvalósíthatóság által vezérelt tevékenység még nem engedi meg a belépést a dinamikus létesítő tevékenységekbe. A folytathatóság erős szabadsága által szervezett tevékenység viszont már a dinamikus létesítő tevékenységek egyik típusa. A lét-esítés a létező összekapcsolása a léttel, tekintet nélkül arra, hogy a létnek melyik szintjével. A létesítésnek a gyenge szabadságkritériumok által vezérelt típusai a létesítés statikus változatai: az önmagában létezőnek az egyetemesbe való illesztése történik meg bennük. A létesítés dinamikus típusa a létezőt a lét mélyebb rétegeivel kapcsolja össze. A létező létalapjának a létbe való egyre erősebb elmélyítése a dinamikus létesítés.

A létszabadság más oldalról mint a titáni erőszakkal szembeni odüsszeuszi erőalkalmazás mutatta meg magát. A lét-esítő tevékenységet ebből a szempontból úgy is nevezhetjük, hogy az erőalkalmazás. A folytathatósági szabadság által szervezett tevékenység a létező létalapjának a létbe való elmélyítéséhez szükséges erő alkalmazását jelenti.

Mindezeket figyelembe véve a folytathatósági szabadság által szervezett tevékenységet "elmélyítésnek" nevezhetjük. Az elmélyítés egyfelől - "általánosan" - a létbe való mélyebb leereszkedést és a mélyebbre történő leereszkedéshez szükséges erő alkalmazását jelenti. Másfelől - konkrétan - azt, hogy a létezőt egyre mélyebbre ereszti létalapjába; tehát az elmélyítés a létező létalapjának egyre táguló kimélyítését és az ehhez szükséges erő alkalmazását is jelenti. Amikor az ökogazda egyetlen terméket, amely a földben amúgy is felnőne, nemcsak önmagában vesz gondozásába, és azt nemcsak önmagában gondozza, hanem a gondozást kiterjeszti az élőhely egészére, és az általa termeszteni akart növényt az élőhely egészére való tekintettel gondozza és ápolja, akkor a létezőt mélyebbre ereszti le létalapjába. S e mélyebbre való leeresztés eredményeként az elmélyítés az örökkévaló egyetemesben való mozgás.

Az elmélyítés kivitelezése a "beillesztés". A beillesztéssel a cselekvő a létező megnyitása eredményeként keletkező, létalapjába mélyebben leeresztett létezőt visszailleszti az egyetemesbe, a kozmikus létbe. Ennek az illesztésnek van egy másik oldala is. Nemcsak arról van szó, hogy a létalapjába mélyebben beleillesztett létezőt a kozmikus létbe illeszti bele a cselekvő ember, hanem arról, hogy a létezőt és annak létalapját egymáshoz illeszti, egymással összekapcsolja, mégpedig úgy, hogy azok illeszkedjenek is, hogy közöttük antagonizmus ne alakuljon ki.

Ahhoz, hogy a folytathatósági szabadság megtörténhessen, hogy az elmélyítés és a beillesztés mindkét értelemben megvalósulhasson, az embernek olyan odüsszeuszi képességeit is mozgásba kell hoznia, amelyeket a modernizáció és az azt legyőző globalizáció még elszántabban kikapcsolt a működő és működtethető képességek közül, mint az eddig említett, a gyenge szabadságkritériumok által vezérelt cselekvéseket. Ezek közül az egyikre, az erkölcsi és érzelmi munkára, valamint azokra az erőkre, amelyek a kísértésekkel és csábításokkal szemben, illetve amelyek a létszabadság iránti elkötelezettséghez szükséges erőt adják, már tettünk említést. E két képesség mellé sorolódik be az, amely a valóságtermeléshez szükséges. Amikor az ökogazda "műveli" földjét, nem egyszerűen egy terméket termel, de nem is csak a közönséges, biológiai értelemben vett ökotopot termeli újra. Tisztában van azzal, hogy az egész valóságot szemelte ki tevékenysége tárgyául, és hogy ezért ő a valóság-újratermelésnek a kivitelezője. A valóságot mint folytatható létminőséget alkotja újjá az ökogazda.

Azt a tudást, amelyben a létmegértés, a megértéshez és az elmélyítéshez szükséges erkölcsi és érzelmi erő és a valóság létminőségének elmélyítéshez szükséges tudás van együtt, a régi görögök "fronézisznek" nevezték. A fronézisz így mindenekelőtt tudást jelentett, a létmélybe ereszkedés tudását, ezen túlmenően az ehhez szükséges erő megszerzésének és annak a tudását, hogy hogyan lehet kivitelezni ezen erők révén a létező létalapjának állandó kimélyítését: az örökkévaló egyetemesben való mozgás tudását. Továbbá annak a mértéknek a tudását is, amely mérték szerint művelve a tevékenység létesítés lehetett. Az ökogazdának, hogy tevékenységét rendeltetésszerűen végezhesse, mindenekelőtt ezzel a tudással, a fronézisszel kell rendelkeznie.

Ezzel voltaképpen el is érkeztünk a folytathatóság létszabadsága által szervezett tevékenység és az ahhoz szükséges tudás - a létmegértő értelem e sajátos képessége - főbb tulajdonságainak felvázolásához. Nem mehetünk azonban tovább addig, amíg fel nem tesszük azt a kérdést, hogy "ki" is az ökogazda mint létkarakter, és mi az ökogazda önazonossága e legmélyebb rétegének a neve. Ahogyan a létrontás alapkarakterét, a titánt meg tudtuk nevezni, úgy most az Odüsszeusz nevének kölcsönvételével emlegetett alapkaraktert is meg tudjuk már nevezni, aki az alternatív globalizációnak lehet a hordozója és kivitelezője, az istenember első megvalósulása: a fronitész.

Végül, mielőtt rátérnénk annak megvizsgálására, hogy milyen létminőségű az alternatív globalizáció valósága, azt a szokásos kérdést tesszük fel, hogy: rendben van, az elmélyítés és a folytathatóság lehetséges, de hogyan?


7. A szükségletviszony

A fronitész által végzett elmélyítő lét-esítés két alapvető ponton különbözik a titán három nagy tévedésétől, a megvalósítástól, a gyári mechanikától - a tulajdonságok kiragadásától és új formába öntésétől - és az átalakítástól. E két alapvető különbség következménye azután az, hogy az összes többi lényegi tulajdonságuk eltér egymástól.

A titán három létrontó tette először is abban egyezik meg, hogy a léttől függetlenítik magukat. E tekintetben csak abban különböznek egymástól, hogy egyre messzebb távolodnak a léttől. A fronitész elmélyítő tevékenysége ezzel szemben, ahogyan az már az elnevezéséből is következik, hogy a létbe való egyre mélyebb leszállást valósítja meg. A három létrontó tevékenységnek van még egy közös tulajdonsága: mindegyik valamilyen módon antagonizmusok fogságában valósul meg. Igaz, ebben is van közöttük különbség, mégpedig a tekintetben, hogy milyen antagonizmus megkerülésével vagy feltörésével próbálkoznak: a közvetlen antagonizmuséval, az elnyúló antagonizmuséval vagy a ciklikussá nyújtott antagonizmuséval. Az elmélyítést viszont az jellemzi, hogy az antagonizmusokkal ugyan kapcsolatban áll, de nem azok szervezik megvalósulását. Ez az antagonizmusoktól való viszonylagos függetlensége az elmélyítésnek magyarázatra szorul.

Először is azért szorul magyarázatra, mert korábban azt a véleményt fejtettük ki, hogy a történeti emberek nem függetleníthetik magukat az antagonizmusoktól. Valamilyen módon mindig bekövetkezik az antagonizmus, amelyben szükségképpen ők húzzák a rövidebbet. Diké teljhatalmára való hivatkozásaink is erősítették ezt a vélekedést, és tételesen is megfogalmaztuk azt, hogy a lét szerkezetéhez hozzátartozik az antagonizmus. Hogyan lehetséges akkor mégis, hogy az antagonizmusokból ki lehet lépni? Ennek a kilépésnek a lehetőségét vázoltuk fel az ökogazdálkodás egyes jellemző vonásaiban. Ezek a vonások - a fronitész, a szerves anyag, az egyetemes, a jövő és a folytathatóság, amelyek mind az isteni létezés alsó fokaiként is tekinthetők - azt mutatják, hogy az antagonizmusokat nemcsak nem lehet, de nem is kell figyelmen kívül hagyni. Ellenkezőleg, meg kell érteni a természetüket, s a különböző típusú antagonizmusok természetének megértése teszi lehetővé azt, hogy meghaladjuk ezeket az antagonizmusokat. A meghaladásnak, az antagonizmusból való kilépésnek az a feltétele, hogy megértsük: nem az antagonizmushoz kell viszonyulnunk - mint azt a titán és a szirén teszik -, hanem az antagonizmus konkretizáló közvetítésével az örökkévaló egyetemes léthez.

Az örökkévaló egyetemes lét - a jövő és az egyetemes által történő - közvetítésével megvalósuló, önmagunkhoz való viszonyunkat nevezzük szükségletnek.[128] Az, hogy a szükségletet viszonyként, mégpedig létviszonyként és a léthez való viszonyként határozzuk meg, eltér a szokásos pszichológiai értelmezésektől. Ezekkel kapcsolatban most csak annyit jegyzünk meg, hogy ezek is a felvilágosodás eredendő bűnében, a létfeledésben fogant elképzelések. A pszichológiai meghatározások, amelyek például az igényekkel szinonimaként használják a szükségletek kifejezést, mit sem tudnak mondani arról, hogy ezek az igények létstátusukat tekintve különböznek-e, és ha igen, akkor miben is különböznek egymástól. Ugyanígy semmit sem tudnak arról mondani, hogy az igények tárgyának mi a létstátusa. És éppen ez a két "hiány" képezte a titán elbizakodottságának és tévedéseinek az alapját, amikor az önpusztító jól-étet és az önfelfaló dőzsölést, a globalizáció ezen elkeserítő újítását igényelte és valósította meg. A szükséglet önmagunkhoz való létviszonyként történő meghatározása ellenben lehetővé teszi ennek a kérdésnek a megválaszolását.

A szükségletviszonynak - hogy visszatérjünk az antagonizmusoktól való viszonylagos függetlenséghez - ebből a szempontból az a lényege, hogy az antagonizmus kapcsán mindig az egyetemeshez való viszonyulást jelenti első lépésben. Amikor a pusztai népek vagy a keresztények Istennek tetszőn akarnak cselekedni, akkor önmagukat is mindig a kozmikus léten mérik meg. Így ők mindig a szükségletviszonyoknak megfelelően járnak el. Az előttük álló antagonizmusokkal kapcsolatban mindig arra törekszenek, hogy azoknak az egyetemesen mérhető létstátusát próbálják megállapítani, és az egyetemeshez mérve cselekszenek. De nemcsak az egyetemeshez, hanem a jövő bevonásával, az örökkévaló tekintetbe vételén alapuló egyetemeshez viszonyítanak. Amikor az ökogazda termeszt valamit, akkor az egyetemes részeként felfogott ökotopnak a jövőjét veszi tekintetbe egyetlen szál növény megmunkálásakor is. Ezzel viszont nemcsak kívül került az egyetlen ciklusnyira elnyúló antagonizmuson, hanem a ciklusokon is kívülre jut, elhagyja az antagonizmusokat, s a szükségletet, az egyetemes jövőjét engedi keletkezni.

De a növényt sem úgy fogja fel az ökogazda, mintha az lenne, amire "szüksége" van az embernek. Ekkor ugyanis nem szükségletet elégítene ki, hanem a létfenntartáson munkálkodna csupán, a megvalósíthatóság létminőségébe tartozó tevékenységen. Az ökogazda nem a szükséglettárgy megtermelésével van elfoglalva, hanem azzal, hogy önmagát, azaz az embert hogyan tudja újratermelni. Aminek következtében a szükségletviszonynak megfelelő cselekvés igazi "terméke" nem is a növény, amely az ökotop folytathatóságának biztosításával növekszik meg. Mivel a füziszben természet és ember nem különböznek egymástól, az ökogazdász elmélyítő tevékenységének igazi tárgya és terméke "az új ember", az az ember, aki a létbe mélyebben eresztette le gyökerét azáltal, hogy az ökotopot, s azon keresztül önmagát folytathatóvá tette.

A szükségletviszony lényeges tulajdonságai ismertetésének ezzel még nem értünk a végére. Akkor ugyanis, amikor az ökotop és a szükséglet-teljesítés következtében elmélyített - azaz a lét mélyebb rétegeivel összeillesztett - ember előáll, akkor nemcsak az ember és az ökotop kerül közelebb a mélyebb rétegeihez. Annak következtében, hogy az ember mélyebbé válik, ezzel a magához való egyetemes jövő közvetítette viszonya is elmélyül. Azaz a szükségletviszony abban a tekintetben is távol áll az antagonizmusoktól, hogy csak önmaga elmélyítésével képes működni. A szükségletviszony lehetővé teszi azt, hogy ne a szükséglettárgyakat, hanem a szükségleteket termelhessék az emberek. Ennek következtében azt mondhatjuk, hogy az emberiség harmadik nagytörténelmi tette: a termékek termeléséről a szükséglettermelésre történő áttérés.

A szükségletviszony mindig konkrét. Ez azt jelenti, hogy mindig valamilyen adott létmélyben lévő embernek önmaga jövőjéhez, azaz egy mélyebb létrétegbeli önmagához való viszonyát jelenti. És a szükségletviszonyban éppen ez a "szintkülönbség", a létdifferencia kerül az antagonizmus helyére. Nem az antagonizmus, azaz nem a hiány, és nem is a felesleg az, ami működteti az istenhez hasonuló embert, hanem éppen a többlet, a létbe mélyebben belegyökerezett önmaga. A hiány és a felesleg csak a titánt indítja cselekvésre.

Ebből egy további következmény is adódik: ha a szükségletviszony mindig konkrét, ez azt is jelenti, hogy a különböző létteljesítmények képezik a különböző nagy szükségleti viszonyokat. Amiből az következik, hogy a szükségletviszonyoknak is vannak mélységi tulajdonságai. Ezért a szükséglettermelés a szükséglet lét-esítését, konkrétan elmélyítését jelenti: azt, hogy a már elért létmélységű szükségletviszonyhoz egy mélyebben lévő létréteget illesztenek hozzá.

Mindezek alapján a szükségletviszonyok elmélyítését, azaz a mélyebb szükségletek megalkotását nevezhetjük a tulajdonképpeni történelmi aprómunkának. Amikor nem csupán az történik meg, hogy a titán megvalósít egy addig sosem volt eszközt vagy fogyasztható tárgyat, hanem amikor az ember elmélyítése történik meg, létszabadságának növekedése. A történelmi aprómunka, ahogyan a nevében is benne van, apró mennyiségi - és nem számossági - változásokat idéz elő. Mivel azonban ezek a változások mennyiségi változások, ezért összegződnek, s egy másik létréteghez visznek át: az embert képessé teszik arra, hogy mélyebb létréteghez tartozzon, s ezzel mélyebb létrétegeket engedjen keletkezni és megnyilvánulni. Az elmélyítés ennek következtében "morfológiailag" esetleg emlékeztethet az átalakításra. Léttulajdonságait tekintve azonban alapvetően eltér attól. Amiben emlékeztetnek egymásra, az az, hogy az elmélyítés is megváltoztat; amiben különböznek, az az, hogy az átalakítás a tárgyat távolítja a léttől, az elmélyítés az embert közelíti a léthez.

Mindezek következtében a szükségleti viszony teszi lehetővé a folytathatósági szabadságot megvalósító elmélyítést. Az ökogazdálkodást folytató fronitész a szükségleti viszonyban dolgozó szükségletalkotó karakter.

Az elmélyítést lehetővé tévő szükségleti viszony felvázolását követően most vizsgálhatjuk meg azt a kérdést, hogy milyen léttulajdonságokkal rendelkező valóságot hoz létre a folytathatósági szabadságot megvalósító elmélyítés?



II. AZ ÖNKORMÁNYZÓ VILÁGKÖZÖSSÉG

Amikor a titán a legyőzöttek és önmaga teljesítményeivel dicsekszik, azt hozza fel, hogy új birodalmakat épített. És ezek a titáni birodalmak valóban újak voltak. Újdonságuk azonban sajátos újdonság: a valóság megosztását, olyan újabb és újabb valóságok kiépítését jelenti, amelyek a léttől egyre távolabbra kerülnek, egymás fölé, táplálkozási láncba rendeződnek, és egymáson élősködnek. Ezek az új birodalmak a léttől való távolságukban különböznek egymástól, s eltávolodásuk a léttől és birodalommá való kiépülésük együttesen rossz értelemben vett metafizikaivá alakulásukat jelenti. A titán a léttől egyre távolabbra eső, táplálkozási láncba szervezett, katofizikai valóságokat épít ki.


1. A világközösség: a szükségletalkotó lét-esítés emberi szervezete

A fronitész elmélyítő tevékenysége is olyasmit hoz létre, ami addig még sohasem volt, így újdonsága tekintetében, formálisan nem különbözik a titáni teljesítményektől. Abban a tekintetben azonban igen, hogy az általa teremtett új világ nem kettőzi meg a valóságot. Nem kettőzi meg, mert éppen a szervesülést jelenti, azt, hogy mindazt, ami korábban volt, beépíti magába. Csak éppen egy mélyebb létrétegben alkalmazza. Az elmélyítés ennélfogva nem katofizikai cselekvés, mint például az átalakítás, és ezért nem is katofizikai természetű birodalmi valóságokat épít fel. Ellenkezőleg, amit az elmélyítéssel a fronitész létrehoz, az a füzisznek egy új státusa. Ezért a fronitész, az ökogazda világában nem katofizikai, hanem jó értelemben vett metafizikai, azaz füzisz-valóság van.

Ennek a füzisz-valóságnak a szociális valóságtól eltérő természetéről, a kommunióról korábban már szóltunk. Elmondtuk, hogy a kommunió a fölérendelt célok eredményeként jön létre, hogy e fölérendelt cél a kommunió esetében értékalapon, létérték-elven szerveződik meg, s hogy éppen e tulajdonsága biztosítja azt, hogy végeérhetetlenül folytatható legyen. A létérték ugyanis minden létszinttel együtt változik, s ennek következtében a kommunió is a fölérendelt célban alkotó létértékek szerint mélyül el egyre jobban. A megvalósíthatóságnak az amúgy is felnövekvő ápolásán és gondozásán alapuló kommuniója - az oikosz - az önmagában létezőt illeszti harmóniába az egyetemessel; a szerves város kommuniójában az iparkodó lét-esítés az önmagában létező léttulajdonságai alapján szervezi harmóniába az emberi kapcsolatokat a kozmikus egésszel; végül a folytathatósági szabadság szintjén zajló lét-esítés, a szükségletalkotás már az élőhelyekkel kiegészített egyetemes harmóniába illeszti az emberi közösséget. Ennek következtében az emberi kapcsolatok valósága is egyre mélyebben létteljes valóság: a fronitész már az emberi csoportok közötti kommuniót, a folytathatóság közösségét, a világközösséget alkotja meg, s illeszti az egyetemes, örökkévaló létbe. Ez a világközösség folytatása annak a kísérletnek, amely legutóbb a középkori szakrális világközösség[129] lerombolásával és a modern birodalmak felívelésével szakadt meg.

A világközösség valóságát a folytathatósági szabadsághoz elérkezett lét-esítő tevékenység alakítja ki, emberi szervezete ezért már túl van mind a gazdasági, mind a hatalom-társadalmon. Ennek az új létminőségű kötelékekkel egybefogott emberi szerveződésnek a politikai szerveződése is eltér mind a gazdaság-társadalom demokratikus államszervezetétől, mind a hatalom-társadalom nemlegitim globalizációs világállamától. A világközösségben már nem a megvalósíthatóság, hanem a folytathatóság politizálódik.


2. Az önkormányzó világközösség

A megvalósíthatóság politizációjának eredménye a demokrácia, a minőség nélküli számosság elvén működő és a létrontás önpusztító tévedéseit kiszűrni elvben képtelen politikai intézményrendszer. A folytathatósági szabadság politizációja ebből következően nem lehet a demokrácia; annál haladottabb politikai rendszerre van szükség.

Mai birodalmaink azonban annak a politikai szerveződésnek, az önkormányzatnak a fogalmát is kisajátítják, amely a demokráciánál haladottabb politikai rendszer. Amit ma például a parlamentáris rendszerhez igazított önkormányzatnak neveznek, az voltaképpen a pártok országos parlamentjének a "decentralizálása", a demokrácia helyi megvalósítása. A demokráciát jellemző formális értelemben ugyan jogos lehet e "decentrumok" megnevezéseként az önkormányzat kifejezést használni, hiszen nem a kormány és nem a parlament irányítja működésük egy részét, hanem saját maguk hozhatnak részleges kérdésekben döntéseket. De ha a döntéseket ugyanazok a pártok, illetve azok függelmi viszonyban lévő aktivistái hozzák, mint az országgyűlésekben, akkor azok csak decentrumok, és mivel pártok utasításainak engedelmeskednek, ezért csak részlegesek lehetnek. Az igazi önkormányzatnak ezzel szemben az a feltétele, hogy létrejöjjön a folytathatóság "szocializálódása", történelmi aprómunkát végző közössége, a mélyebb teljességet megvalósító kommunió. Az önkormányzó helyi közösségek: a szükséglettermelés, a létbe történő, jövő-szervezte elmélyedés történelmi aprómunkáját végző szerveződések. Az igazi önkormányzat csak mint az elmélyítés és a folytathatósági szabadság politizációja, mint önkormányzó közösség létezhet.

Amikor azonban a megoldandó feladatok planetárisak, nem elégedhetünk meg a helyi közösségek önkormányzataival: arra van szükség, hogy a bajjal megbirkózni képes nagyságú közösségek jöjjenek létre. Minthogy pedig a baj planetáris méretű, ezért önkormányzó világközösség létrejöttére van szükség. Ez adhatná a globalizáció alternatíváját. S a globális emberi jogoknak az ilyen önkormányzó világközösség létrejöttét kellene segíteniük.

Ahhoz azonban, hogy az önkormányzó világközösség kialakulhasson, nemcsak a globalokrácia intelligenciájára, empátiájára, toleranciájára és együttműködésére van szükség, hanem arra is, hogy az önkormányzó világközösség létesítésének szükségletét belátó erők felismerjék egymást, s egységre lépjenek. Ehhez nem elegendő az, hogy tudjuk: a lehetséges résztvevőknek egyre táguló kommuniókat kellene alkotniuk, hogy sokszínűségüket és egységüket is megvalósíthassák. S ez a hiány kijelöli azt a feladatot is, amelyet a globalokrácia és legyőzöttei számára az evolúciós zsákutcának bizonyult, központosított államhatalmat működtető globalizációval szemben az önkormányzó világközösség megalkotásaként, röviden: az alternatív globalizációért való összefogásként nevezhetünk meg.





[123] Zelnik József az Ökotáj 1994. 7-8. számában az oikológia műszóval nevezi meg azt a diszciplínát, amely a valóság lét-esítését megvalósító tevékenységekkel, viszonyokkal és karakterekkel foglalkozik. Az ebbe a körbe tartozó valamennyi tevékenységet ugyanolyan joggal emelhettük volna ki, mint az ökogazdaságot, így például az embertermelésnek azokat a közösségi formáit is, amelyek - természetesen a kommunákat nem soroljuk ide - a globalizációkori odüsszeuszi ember nevelésén fáradoznak. Ezek azonban közel sem annyira ismerősek, mint az ökogazdálkodás, ezért maradtunk ennél az utóbbinál.

[124] A hülé, legalábbis a preszókratikus korban, a füzisznek azt a részét jelentette, amely a logosznak a párja, és amely a logosztól elválaszthatatlanul képezi a füzisz részét; korábban ezt neveztük matériának, a korunkhoz és indoktrinációnkhoz közelebb álló római nyelvet használva.

[125] Nincs lehetőségünk arra, hogy az ezen három elem - amely ugyanannak, a füzisznek csak három aspektusa - összekapcsolásaként létrejövő értéket és az ezen érték alapján működő gazdaságot felvázoljuk. Ezzel a felvázolással kapcsolatban azt azért megemlítjük, hogy az így keletkező vázlat nem a fantázia szüleménye, hanem a piacgazdaság repedéseiben, vagy éppen ahhoz igazodó és létező ökogazdaság, pontosabban oikogazdaság tapasztalatainak elemzéséből származik. Ennek írásos vázlata a Bibó Műhely Társadalompolitikai Füzetek sorozatának második kötetében, Az ökonomikum kérdéseihez című, 1990-ben megjelent írásomban található meg.

[126] Természetesen a folytathatósági szabadság, amely a szabadságot a tér fogságából hely és létidő egységébe emeli át, még nem a legerősebb szabadság. Mi több, a szabadságnak voltaképpen nincs is legerősebb kritériuma, mert a lét végtelenül mélyíthető, s minden mélyebb szintre való érkezéssel mélyül a szabadságkritérium is.

[127] A létrontást megvalósító cselekvések kivitelezési eljárásainak megnevezésére mindig és következetesen a "mechanizmus" megnevezést alkalmaztuk. Hogy most miért térünk át a "technika" fogalmának használatára? Azért, mert a mechanizmusban a létrontó ész, a mechanikai ész működik, az ökogazdálkodásban ellenben a létesítő ész, a technika.

[128] A szükségletekkel kapcsolatos álláspontomat a Bibó Műhely Társadalompolitikai Füzeteinek első számában, 1989-ben fejtettem ki, A szükségletképességről című írásomban.

[129] Erről a szerveződésről Az egyházi világközösség és a kereskedelmi világtársadalom harca című, kiadás alatt álló könyvemben írtam bővebben.

vissza