III. KÖNYV

AZ ÖNKORMÁNYZÓ VILÁGTÁRSADALOM

[Rich Text formátumú, tömörített változatban letölthető]

De Tinéktek mondom,
hallgatóknak:
Szeressétek az ti ellenségeiteket

(Lukács: VI. 17-49)



A világrendszerváltás nagytörténelmi kérdése az, hogy milyen legyen a planetáris szerveződés.

A globalizációval kapcsolatban elmondottak azt a látszatot kelthetik, hogy ezt a kérdést elkésve tesszük fel, mert a globalizáció nemcsak a modernizáció felett aratott győzelmet, de olyan erős pozíciókat is szerzett magának, amelyekből lehetetlennek látszik kimozdítani. A globalizáció győzelmével - úgy tűnik - a planetáris szerveződés milyenségének a kérdése is eldőlt: a "meglévő" metametafizikai valósága adja meg az új planetáris szerveződés milyenségét. Az átalakíthatóságra építő globalizáció győzelme azonban egyáltalán nem egyértelmű, és nem is kell feltétlenül elfogadni azt, hogy planetárissá szervezett valóságunkat is ez a típusú globalizáció határozza meg.

- Egyfelől a globalizáció még csak a következő elnyúló antagonizmusba tudott betörni, de a lét túlhatalmával nem tudott megbirkózni. Éppúgy Diké szakadéka, éppúgy az egyén és a nem pusztulása felé tart, mint a modernizáció, csak éppen sokkal gyorsabban, amiért is a modernizációval együtt a globalizációt is "evolúciós zsákutcának" nevezhetjük. Ezért ennek a planetáris szervezetnek a létstátusa erősen megkérdőjelezhető, s igazolható vele szemben egy alternatív létminőségű valóság felépítésének igénye. A világrendszerváltásban ugyan létszerűen egymással rokon valóságok s e valóságokat építgető és képviselő, létkarakterüket illetően egyívású hatalmak néztek egymással farkasszemet. Aminek következtében a világrendszerváltás napirendjére - s ez korunk nagy problémája - a létmódváltás problémái fel sem kerülhettek; a világrendszerváltás voltaképpen egyszerű hatalomváltás maradt. Azt azonban a világrendszerváltás által felvert nagy por ellenére is világosan láthatjuk, hogy ezekkel az egyívású hatalmakkal, a harmadik valóságot, a mesterséges természetet és a csinált embert fejlesztgető globalizációs világbirodalommal szemben ma jelen is vannak világunkban alternatív planetáris létmódot és szervezetet képviselő különböző irányzatok, ezért a planetáris szerveződés milyenségének kérdése elvben legalábbis nincs még véglegesen eldöntve.

- Másfelől a globalizáció belső ellentmondásai is úgy alakultak, hogy megoldatlanok az azokkal kapcsolatos "ellensúlyok" és "fékek", a globalizációs birodalmi valóság mohó és egyben önpusztító étvágyának legalább a modernizációban kidolgozott norma szerinti "kiegyensúlyozása" is hiányzik még. A létezésből kihasított új réteg maghasadáshoz hasonló nagyságú energiáiból táplálkozó túlhatalma ma még olyan mérhetetlennek tűnik, hogy e kiegyensúlyozásra sokan esélyt sem látnak. A modernizáció elindulásakor, a géprombolások idején is hasonlóan nagynak tűntek a különbségek a hatalommal rendelkezők és az alattvalók között. A géprombolások idején még senki sem gondolhatott a többpárti parlamentáris demokrácia intézményesített esélyegyenlőségére. De ahogyan éppen a géprombolások bizonyítják, a modern hatalmak túlerejével szembeni fellépéseket e túlerő nem tartotta vissza, éppígy nem tarthatta vissza a globalizáció elemi erejével szembeni lázadásokat sem: a saját kormányuk elleni argentin éhséglázadásokat a modern géprombolásokhoz hasonlóan fogjuk emlegetni, amikor mai korunk már csak a történelemkönyvek lapjairól néz majd vissza olvasóira.

Az, hogy planetáris szerveződésünk milyen lesz, voltaképpen azon múlik, hogy e két nagy csoport, a globalizáció külön-külön is erősen szabdalt kárvallott csoportjai és az alternatív planetáris szerveződést, az alternatív létmódot képviselők talán még erőteljesebben megosztott csoportjai előbb egymás között, majd egymással képesek-e összefogni, s erejüket egy valóban alternatív létmód következetes lét-esítésére összehangolni.



I. rész

GLOBALIZÁCIÓS EMBERI JOGOKAT


A globalizáció már nem is csak rohan, hanem egyenesen száguld Diké szakadéka felé, s az istenek - mint Hölderlin írta - nem szeretik a korán előhívottakat. Éppen ezért ahhoz, hogy a globalizáció zsákutcájából kikerülhessünk, nincs túlságosan sok időnk. Egyrészt túlontúl sok az az áldozat a Földön, amely naponta martalékául esik a globalizációs titán elbizakodottságának, s ahogy azt hazai reformmozgalmunkban oly szívesen mondogattuk egymásnak: egyetlen vércsepp, egyetlen ember halála is túlságosan sok. Másrészt a globalizált termelés száguldó tempója az emberi nemet is a szakadék szélére sodorta, eszeveszett száguldása következtében hamarosan visszafordíthatatlanná válhatnak azok a folyamatok, amelyek a földi élet elpusztulásához vezethetnek. Nincs tehát sok idő az alternatíva megszerveződésére.

Bármilyen sürgős is az alternatív planetáris valóság lehetőségének felmutatása és a megépítésében érdekeltek - ahogy a bevezetőben D. Kortentől idézett számok mutatják, az emberiség túlnyomóan nagy része, több mint nyolcvan százaléka tartozik az érdekeltek közé - önszerveződése, mielőtt rátérnénk e kérdésekre, a jogi problémát vesszük előre, a globalizácós emberi jogok problémáját.



I. A MODERN EMBERI JOGOK ELAVULÁSA ÉS ELÉGTELENSÉGE


Az előzőekben tárgyalt témák között elszórtan már többször is említés esett a modern emberi jogok néhány problematikus vonásáról. A modern emberi jogokkal kapcsolatos ellentmondások felszínre hozása különösen napjainkban - az ENSZ Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata kihirdetésének 50. évfordulója megünneplésétől nem vagyunk még túl távol - hathat visszásan. Természetesen nem az a szándékom, hogy az örömbe ürömöt vegyítsek. Ellenkezőleg, azt kell mondanunk, hogy az Emberi Jogok kiváló példát adnak annak a feladatnak az elvégzéséhez, amely az alternatív globalizáció előtt áll, több vonatkozásban is.


1. Közös érdekeltség, fölérendelt cél, jogi megoldás

Először is azért nyújtanak jó példát, mert a jog normatív cselekvést tesz lehetővé a fizikai erőszakkal és az amögött meghúzódó politikai önkénnyel szemben - amellyel szemben vagy nincs védelem, vagy csak a rossz spirálba, az egyre lejjebb húzó örvénybe, az azonos, vagy még inkább a nagyobb erőszakhoz lehet folyamodni. A normatív cselekvés ugyan nem tudja megszüntetni az önkényt, de a normába - ha kisebb vagy nagyobb mértékben is csupán, de - az ellensúlyok és a fékek is be vannak építve az önkény mellé, ennek következtében az ki van egyensúlyozva. A normatívák birodalmában a kiegyensúlyozottság mellett még arra is lehetőség van, hogy az addig előnyösebb helyzetben lévő önkényt egy másik önkény váltsa fel.

A jogi megoldás ezen felül azért is fontos, mert a globalizáció korában különösen értelmetlen az erőszakos megoldások keresése. A globalizáció korának ugyanis az a sajátossága, hogy egymásra torlódnak benne a kis- és a nagytörténelmi kérdések: az éppen uralkodó valóságon belüli hatalommal összefüggő kérdések és a létmód ellentmondásaival kapcsolatos problémák. Ez utóbbiak viszont, amint azt az előző könyvben igyekeztünk igazolni, az életben maradás lehetőségére vonatkozó kérdések: elpusztul-e a globalizációs zsákutcában az emberiség, vagy sikerül-e a zsákutcából kikerülni, és az élet folytathatóságáig eljutni. Ebből a nézőpontból a kistörténelmi kérdések, például a hatalomra vonatkozók, bármilyen megindító vagy felemelő álruhába öltöztessék is azokat, leplezetlenül kimondva így hangzanak: Ki lesz a pusztuláshoz vezető úton a vezérünk, ki vezet minket önmagával együtt a pusztulásba?

Az ilyen módon feltett kérdésekkel a globalizáció hatalmasait is meg lehet szólítani. De nemcsak megszólítani lehet őket, hanem még az is lehetséges, hogy e "világosztállyal" és ennek vezető csoportjaival közösen jussunk el annak felismeréséhez: önmagukat is csak akkor menthetik meg, ha a létmódváltáson kezdenek dolgozni, ahelyett, hogy a létezésmód-váltást, a meglévőhöz való áttörést vinnék tovább. A nagytörténelmi kérdésünk megoldásában érdekeltek között ugyanis a globalizáció kárvallottaival együtt a világosztály és vezető rétege, a globalokrácia tagjai is ott vannak. A globalokrácia tagjainak éppolyan érdeke, hogy a földi élettel együtt ne pusztítsák el magukat is, mint ahogyan a globalizáció kistörténelmi értelemben vett kárvallottainak az, hogy a földi élettel együtt ne hagyják önmagukat is elpusztítani. A globalizációs zsákutca végén a győztes éppúgy vesztessé válik, mint ahogyan egy atomháborúban is megsemmisülne a győztes is.

Ennek a végsőkig vitt és közösen fenyegető pusztulásnak, de már a komoly lehetőségének is, a közös érdekeltségen túl van egy olyan tulajdonsága is, amely az oly sokszor elnémítható és passzivitásra kényszeríthető érdekeltséget átlendítheti a cselekvésbe. A csoportellentéteket és azok feloldását vizsgáló szociálpszichológusok mutatták ki, hogy az egyébként egymással szemben álló, ellenségeskedő csoportok a közös fenyegetettség és a közös veszélyek hatása alatt együttműködő, segítő közösséggé érhetnek meg. Azt tanítják ezek a szakemberek, hogy a "fölérendelt cél" az, ami kilendítheti az ellenségeskedésből a szembenálló feleket. A fölérendelt cél tartalma pedig a közös érdek, vagy ha az nem képes az együttműködést kiváltani, akkor a közös fenyegetettség, de mindenképpen a közös érintettség az, ami az együttműködéshez hozzásegítheti az ellenségeskedőket is. A fölérendelt cél észlelése, feldolgozása és az annak szellemében való cselekvés egyfelől intelligencia kérdése. Másfelől azon múlik, hogy a felek képesek-e a másik iránt empátiát és toleranciát mutatni, hogy képesek-e a történelmileg megbukott egyszerű racionalitást felváltani az értelmi, érzelmi és erkölcsi munkát egységbe foglaló történelmi munkával; vagyis azon múlik, hogy képesek-e a közös veszélyeket tartalmazó szituációt a fölérendelt cél érdekében működtetni.

Az erőszakos érdekérvényesítés a kistörténelmi kérdések megoldásának az eszköztárához tartozik. Ezzel az eszközzel csak azt lehet elérni, hogy a globalizációs hatalmaskodó világbirodalom belső és külső kárvallottai egy kevéske kárpótláshoz jussanak. Addig is azonban sok-sok vérnek kell elfolynia, és nem kétséges, hogy melyik oldalon. A nagytörténelmi kérdések a történelmi aprómunkával elért eredmények révén szoktak megoldódni, a történelmi aprómunka azonban nem tartozik az erőszakos cselekvések közé. S ha a történelmi aprómunkákra való készséghez a közös érdekeltség és a fölérendelt cél felismerése és tekintetbevétele is megtörténik, akkor megnyílik a lehetőség a nem erőszakos megoldások közös keresésére.

A fölérendelt cél konfliktusmegoldó potenciáljának jelentőségére már régen felhívták a figyelmet a szakértők.[113] Most a fölérendelt célnak arra a mélyebb értelmű lehetőségére is utalni szeretnénk, amely ennek a céltípusnak a csoportközi viszonyok enyhítésénél jóval fontosabb, témánk szempontjából döntő jelentőségű teljesítményét is előhívhatja. A csoportközi viszonyok enyhítése kívánalmának megfogalmazásakor a kutatók még a klasszikusan hibás kisebbségi-többségi beszédmód által megengedett perspektívából tekintenek a fölérendelt cél kérdésére.[114] A fölérendelt cél ereje ekkor sem lebecsülhető, de a mi kérdésünk vonatkozásában is van figyelembe vehető teljesítménye. Ez a teljesítmény abban áll, hogy a fölérendelt cél lehetővé teszi azt, hogy az emberiség a modernizáció által kialakított és a globalizáció jelenlegi szakaszában tovább vékonyított emberközi kapcsolatokat, a szociális kapcsolatokat meghaladó szerveződési szintet érjen el. A szociális kapcsolatnak az a jelentősége, hogy az egyes embert kiemeli a beszélő állat önző magányából, és a kölcsönös megértésnek a szintén a fölérendelt célt megvalósító társas világába, a csoportélet tartományába emeli át. A fölérendelt cél nagy lehetősége, hogy ennél is tovább lendítse az embert: a csoporthatárig tartó kölcsönös megértés magányába való zártságból is kiemelheti. Amikor a csoportközi ellentétek enyhítésében játszik szerepet, már akkor hatni kezd a fölérendelt cél mélyebb rétegéből kiinduló erő. E mélyebb hatásnak, a csoportközi kapcsolatoknak a csoportmagányból, a csoport-előítéletekből való kiszabadulásig és a másik csoporttal való időszakos együttműködésig tartó hatása is jelentős eredménynek számíthat egy olyan helyzetben, amikor a csoportok közötti harcok elfajultak. Érdemes azonban észrevennünk azt is, hogy miközben a csoportok közötti kölcsönös megértés kialakul, s ameddig ez a kölcsönös megértés együttműködésként valósul meg, addig létezik a szociálisnál is magasabb kötelék: a csoportokat a kölcsönös megértés kötelékébe kapcsoló kötelék. A kutatók az ellentett csoportok közötti együttműködést csak a mindkét vizsgált csoportot veszélyeztető hatások fennálltáig szokták vizsgálni, s minden bizonnyal ezért sem figyelnek fel ennek a szociálisnál magasabb emberközi kapcsolatnak a kialakulására. S arra sem figyelnek fel, hogy nem csak a veszélyeztetettség alakíthatja ki ezt a magasabb szintű szerveződést. A világvallások mindegyike rendelkezik ezzel a teljesítménnyel: a világi csoportokat e vallások nem a veszélyek, hanem az értékek hívása alapján képesek elvezetni a kölcsönös megértéshez.

Abban a konfliktusban, amelyre megoldást kell találnunk, mindkét hatás működésére van lehetőség. A kölcsönös veszélyeztetettség is fennáll, méghozzá nem is csak időlegesen, hanem tartósan: a globalokráciát éppúgy a pusztulással fenyegeti, mint a globalokrácia által legyőzötteket. Ennélfogva a fölérendelt cél nemcsak időlegessé, hanem tartóssá is teheti a csoportmagány feloldását, a győztesek és vesztesek közötti kölcsönös megértésen alapuló magasabb szerveződést. Ugyanakkor azt is láthattuk az előző fejtegetésekben, hogy csak akkor lábalhatunk ki a veszélyekből, csak akkor felelhetünk a nagytörténelmi kérdésre, ha válaszunkhoz szilárd értékalapzatot tudunk ácsolni. A fenyegetettség és az érték a korunkban szükséges fölérendelt célban egyesülhet, és ha a legrosszabbat el akarjuk kerülni, akkor egyesülnie is kell. E legrosszabbat elkerülni pedig akkor lehet, ha a kölcsönös megértést a létmegértésre alapozzuk: akkor a beszélő állatot a szociális valóságban még fogollyá tévő érdekei és ösztönei harapófogójából az értelmi, érzelmi, erkölcsi és szellemi munka egységét működtető kommunió világába lehet felemelni. A fölérendelt cél az embert és az emberiséget érdekhez kötött és ezért az erőszakon alapuló szociális birodalmából a kommunió világába helyezi.[115]

Ezért a szűkös idő, a szorító ínség ellenére is azon az állásponton vagyok, hogy nem lázadásokkal, nem felkelésekkel és nem is forradalmakkal kell a jelenkor nagytörténelmi kérdéseinek megoldásához hozzáfognunk. Az argentin éhséglázadás elkeseredettsége, a magyar népfelkelés nagyszerűsége, de a francia meg a szovjet forradalmak borzalmai, a szociális birodalmához kötődő erőszakos megoldások sem visznek közelebb a globalizációkori nagytörténelmi problémáink megoldásához. Jogi megoldáshoz kellene eljutnunk, amely egyfelől a globalizációs kártételek ellen nyújthat védelmet, másfelől az alternatív globalizációs valóság lét-esítéséhez adhat megkérdőjelezhetetlen jogokat. A jogi eszközöknek kell előtérbe kerülniük, hogy a véres és puha erőszakos eszközöket egyaránt feleslegessé tegyék az alternatív globalizáció lét-esítésének megvalósítása során.


2. A modern emberi jogok csoportjogokká torzultak

Az emberi szabadságjogokat az iparosodó kereskedelmi világtársadalom diadalmas polgára a szakrális világközösség önmagát túlélt romjainak despotizmusával szemben dolgozta ki, s azok alapvetően kettős szerepet játszottak az emberiség léttörténetében. Egyik szerepükről, a politikai értelemben vett szabadságjogokról oly sok szó esik manapság is még, hogy említésükön túl nem is kell különösebben szót ejtenünk róluk. E modern polgári szabadságjogok másik "teljesítményéről" azonban nem szokás beszélni: arról, hogy ezek valójában a titáni erőszak, a létrontás korlátozhatatlanságának a biztosítására szolgáltak. A korábbi könyvekben erről már volt szó, ezért itt nem kell részleteznünk. Arról azonban hangsúllyal kell szólnunk, hogy ezek az emberi jogok, amelyek a maguk korában fél szívvel az előrelépést szolgálták, ma már nem minősíthetők "emberi jogoknak". Amint az az eddigiekből kiderült, a globalizáció nemcsak a földi emberi szerveződést hasította szét értékes és kevésbé értékes részekre, hanem magát az embert is e szerint a szempont szerint osztotta fel - vertikálisan. A globalizáció regionális birodalmában vannak teljes értékű emberek, akik a globalokráciából és kiszolgálóikból állnak; vannak csökkent értékű emberek, akik ugyan szintén uralkodókra és alávetettekre tagolódnak, de egyaránt csak arra alkalmasak, hogy a globalizációs uralkodó világbirodalom beszállítói legyenek. Ugyanakkor vannak olyanok is, és ez a nagy többség minden régión belül - ahogyan Kortentől idéztük: ez Földünk lakosságának az a hatvan százaléka, amelynek a világ-GNP öt százalékát engedélyezik a globalokrácia urai -, akik már értéktelenek, valójában a történelem vesztesei, csak arra jók, hogy - a szó átvitt és szinte szoros értelmében is - megszokott és szuprarasszista módon felfalják őket a többiek.

A jogintézmények mindig valamilyen létszinten keletkeznek, s ennek a működtetésére szolgálnak. A modern polgári emberi jogok is a létezőben rejlő tulajdonságokból való zavartalan építkezés biztosítására alakultak ki, ezért ezen a szinten hatékonyak. Ebből következik, hogy miután azokat a hagyományos társadalmi intézmények ellen, s a polgári társadalom érdekében építették ki, ma már alkalmatlanok arra, hogy a globalizációs uralkodó világbirodalom új létezésszinten kiépített intézményeivel szemben védelmet nyújtsanak bárkinek is. A polgárságot már nem védik meg a globalokráciától, a fejletlen országok és a legfejlettebbek történelemből kirekesztetteit pedig még a polgártól sem védelmezik, a globalokratáktól pedig még annyira sem. A globalokráciának viszont kiváló fedezékül szolgálnak arra, hogy az emberi jogok által elérhetetlen létezésszinten kiépített intézményeik számára is ugyanazokat a jogokat követeljék, mint amelyeket a modern intézményeknek az emberi jogok biztosítanak. A jogokkal élnek is, mivel azonban a globalizáció intézményei más létezésszinten alakultak ki, ezért azokat a modern jogok, így az emberi jogok szankcionáló oldala sem képes elérni, nem tudja sem ellenőrizni, sem szankcionálni. Ennek következtében a modern emberi jogok a globalokrácia terjeszkedésére kiválóan felhasználhatóak, de már nem alkalmasak arra, hogy a csökkent értékű polgárokat és az értéktelenné vált fejlődőket a globalokrácia mértéktelen étvágyával szemben megvédelmezzék. Ezért azt lehet mondani, hogy mára a modern polgári emberi és szabadságjogok a globalokrácia érdekeit szolgáló csoportjogokká silányultak.[116]

Annak ellenére azonban, hogy a modern emberi jogok mára csoportérdekek fedezékévé váltak, nem szabad azokat a történelmi szemétdombra hajítani. Két okból sem:
- Egyfelől a létezésmódok táplálkozási lánca következtében: a globalizáció nem szünteti meg, csupán szolgasorba, rabságba veti a modern és fejlődő társadalmakat. Így azokon belül a modern polgári emberi jogokra szükség van.
- Másfelől azért sem szabad az emberi jogokat szemétdombra lökni, mert a globalizációs birodalmon belül is szükség van arra, hogy az emberi jogokat védelmezzék. Minthogy azonban ezek már a globalizációs emberiség viszonyait kell, hogy szabályozzák, ezért ezeknek is korszerűeknek, globalizációs emberi jogoknak kell lenniük.[117]
A teendő tehát: fellépni a globalizációs emberi jogokért.



II. A GLOBALIZÁCIÓS EMBERI JOGOK SZÜKSÉGESSÉGE


Ami azonban ma még a globalizációs világbirodalomban készülődik, arra korántsem lehet azt mondani, hogy akár csak távolról is emlékeztetne a globalizációs emberi jogokra. Sőt, amit a globalokrácia ma rá akar kényszeríteni a világra, az a jognak, törvénynek, jogrendnek éppen az ellenkezője. A jogrend ellenkezője nem a jogrend hiánya, nem az önkény. Az önkény valami olyasmi, ami a pozitív értéktartalmú - azaz demokratikus - jogrendhez nem is hasonlítható, mert belőle a jog hiányzik. A jogelmélet egyik nagy alakja, Max Weber is ezért különbözteti meg egymástól az önkény és a jog által történő szabályozásokat. A jogrend ellenkezője: a negatív jogrend, a diktatúrákban kialakított jogosítványok rendje.


1. Az emberi jogok feletti globalizációs jogosítványok rendjének kiépülése

Amint utaltunk rá, ma még nem tartunk a globalizációkori emberi jogok lét-esítésénél. Ellenkezőleg, a globalokrácia jelenleg ott tart, hogy azokat a jogintézményeket építse ki, amelyek egyfelől megkérdőjelezhetetlenné teszik a modern birodalmak átalakítását és az átalakíthatóság eljárási mechanizmusát, a dekonstrukciót. A globalizációról szóló fejezetekben több ilyen jogintézményt felvázoltunk már, ezért most elegendő csak utalni ezek közül háromra:

- Az egyik ilyen jog a nyitott gazdaság kialakítását szolgálja, amelyre viszont a globális kereskedelemnek van szüksége: ez a GATT örökébe lépő WTO vámjoga, amely e globális szervezet számára lehetővé teszi a nemzeti gazdasági önvédelmi intézmények lerombolását. Ezért azt is mondhatjuk, ez a vámjog a nemzeti gazdasági szuverenitás feltörésére és lerombolására, a nemzeti gazdasági önvédelem megsemmisítésére szolgáló jogosítvány. A jogosítványok pedig - ezt megtanulhattuk a létező szocializmus úgynevezett "jogrendjéből", amely a konszenzuális és kiegyensúlyozó jogintézmények helyett az egyoldalú, deklaratív és diktatórikus jogosítványok gyűjteménye volt, s mint ilyen a jog és törvény megfordítása - meglehetősen távol állnak a jogoktól, azt is mondhatjuk, hogy éppen az ellenkező oldalon. A hatalomgazdaság működtetése azonban nem tűrheti el a jogokat, annak megkérdőjelezhetetlen jogosítványokra, az erőszakalkalmazás korlátozhatatlanságát biztosító intézményekre van szüksége.

- A másik globalizációs jogi törekvés a különböző nemzeti technológiai előírások felszámolása és a globalizációs technológiák ráerőltetése a nemzeti államokra, a nemzeti szabványügyi hivatalokra. Ennek a törekvésnek, túl azon, hogy a globalizációs jogosítványok rendjéhez tartozik, van egy további sajátossága. Nevezetesen az, hogy ez már nem a modern gazdasági valóság dekonstruálására ad lehetőséget, hanem a modern "natúra" globalizációs átalakítására, a létezőfosztásra és a meglévőbe való belekényszerítésre szolgáló jogosítvány.

- Harmadikként említjük azt a jogosítványt és az azt felhasználó intézményt, amelyet tulajdonképpen először kellett volna megneveznünk, mert a globalizációs jogosítványok prototípusát testesíti meg. A Nemzetközi Valutaalap Alapszabályára gondolunk, amely a kölcsönök fejében a nemzetállamok politikai szuverenitásának feltörésére és lerombolására képes jogosítványokat ír elő a tagjainak. Mi több, a leromboláson túl azok beszállítóinak újraépítésére is, azaz a teljes dekonstrukciós repertoár alkalmazására tartalmaz jogosítványokat.

Mindezek következtében a globalizáció jogrendje lényegét tekintve megegyezik bármely más birodalmi uralkodó társadalom jogrendjével: nem jogoknak, hanem jogosítványoknak a rendje. Az emberi jogok feletti globalizációs jogrend ezért a hatalomgyakorlás megkérdőjelezhetetlenségét biztosító jogosítványok rendje. Minden bizonnyal ez magyarázza ennek a jogrendnek azt a féloldalasságát is, amely szintén a birodalmi jogosítványok sajátossága - többek között a szovjet birodalomé is ilyen volt -, hogy a jogosítványok által sértetteket nem ismeri el, s ezért a globalizációs uralkodó világbirodalomból azok a jogszolgáltatási intézmények is hiányoznak, amelyeknél a jogosítványok kárvallottai panaszt emelhetnének. Még arra az esetre sincsenek ilyen intézmények, amikor a globalokrácia nem a jogot - mert az nincsen -, hanem a saját maga által deklarált jogot sértené meg. Mintha a sztalinizmus legsötétebb korszakában lennénk. Végül is a három, különböző területről - a natúra, a gazdasági és a politikai valóság területéről - csak mintegy találomra felemlegetett példa azt mutatja, hogy a globalizációs jogosítványok célja a meglévőre épített metametafizikai valóság kiépítésének korlátozhatatlanná tétele; valójában a hatalomgyakorlás korlátozhatatlansága is ezt a célt szolgálja.


2. A globalizációs emberi jogokról

Ebben a rövid írásban még kísérletet sem tehetek arra, hogy a globalizációs emberi jogokról tételesen beszéljek,[118] de itt erre nincs is szükség. Elegendő arra felhívni a figyelmet, hogy egy globalizációs emberi jogokat tartalmazó dokumentumba milyen szerepkörű jog-, illetve törvénycsoportoknak kellene bekerülniük. E szerepkörök megállapítása viszont a nagytörténelmi kérdésünkkel kapcsolatban felvetett fölérendelt célokból következik:

A globalizációs emberi jogoknak is kettős szerepe kell, hogy legyen:

- Egyfelől védelmet kellene nyújtaniuk a globalizáció egyszerű kárvallottjainak a globalokrácia eddig tanúsított mértéktelen falánkságával szemben; hozzá kellene járulnia ahhoz, hogy a globális birodalmon belül is kialakulhasson a ma még hiányzó ellensúly; ehhez demokratizálni kellene a globalizációs birodalmi államot. Ez lenne az a minimális program, amely a globalizációs birodalmi államon belüli hatalmi egyensúlyt jelenthetné, vagy másként megfogalmazva: a globalizációs birodalmi állam helyett a globalizációs emberi jogok minimális szerepköreként a globalizációs köztársaság kialakulását, a globalizáció visszamodernizálását biztosítaná. Itt azonban meg kell jegyeznünk egy komoly problémát, amely a globalizációs hatalmak nemlegitim voltából következik. A nemlegitim hatalmakkal kapcsolatos demokratizálás fából vaskarikának tűnhet; melyik világbank vezetőit fogják ugyanis népszavazással megválasztani? Mindenesetre a globalizációs köztársaság kialakítása a különböző valóságok szervezetei közötti jogilag szabályozott érintkezést: a puha háború elleni puha védintézményeket jelentheti.

- Másfelől az új, közösen megalkotott alternatív globalizációs valóság és szervezete kiépítésének a biztosítását is szolgálniuk kellene a globalizációs emberi jogoknak. Ez az új valóság azonban már nem lehet a mai globalizáció. A lét-esítés szabadságának a jogrendjét kell kidolgozni, s ezt kell érvényesíteni. A fegyveres forradalmak nem vezettek eddig sokra, nem is ilyeneken kellene a fejünket törni. Jogot kellene szerezni a létforradalom végigviteléhez. Minden bizonnyal sokan lennének a globalokráciából is, akik ide pártolnának.

Ahhoz, hogy ezek a jogok működhessenek, létre kellene hozni az érvényesítésükhöz szükséges jogszolgáltató intézményeket:

- Egyrészt a globalizációs emberi jogok szerepkörének és tételes törvényeinek megfogalmazásával felhatalmazott jogalkotó intézményt, egy afféle világparlamentet. Erre a szerepre az ENSZ nem lehet alkalmas, mert mint láttuk, a globalizációs világbirodalom már nem nemzetekből áll, így az egyik, de a legfontosabb lehetséges jogalkotó hiányozna abból az intézményből, amelynek pedig a vele kapcsolatos jogrend kialakítása lenne a feladata. Ebben az intézményben a céhbeli jogászok szerepét a kodifikálásban kellene megállapítani; az emberi jogok tartalma ugyanis nem jogi kérdés, hanem egzisztenciális; ennek következtében a céhbeli jogászok "csak" a hiteles jogi formába öltöztetésben játszhatnak szerepet.

- Másrészt létre kell hozni az emberi jogokkal kapcsolatos jogalkalmazó intézményeket, mindenekelőtt a globalizációs emberi jogok bíróságát, illetve a globalizációs emberi jogok ügyészségét. Ezek az intézmények azonban csak akkor működhetnek eredményesen, ha szankciójukhoz megfelelő erő is párosul. Ezek nélkül az erők nélkül nem lenne szabad létrehozni az emberi jogok egyetlen intézményét sem, mert csak lejáratnánk azokat, jóllehet múlhatatlan szükség van rájuk az életünket veszélyeztető létkonfliktusok meghaladása szempontjából.

- Azt is meg kell említenünk, hogy a globalizációs emberi jogok szankcióiban nemcsak a büntetéseknek és az ezekkel kapcsolatos - bűnüldöző és büntetés-végrehajtó - szerveknek kellene szerepet adni. A globalizációs emberi jogok csak akkor tölthetik be szerepüket, ha nemcsak büntetik a megsértésüket, hanem ha jutalmazzák is a teljesítésüket. Ezért létre kellene hozni azokat az intézményeket is, amelyek e jogok gyakorlói közül a példaadókat, azokat, akik azt az erőt mutatják fel és alkalmazzák, amely ezen jogok érvényesüléséhez szükséges, felismerik és megjutalmazzák, akár csak azzal is, hogy nyilvánosságra hozzák teljesítményüket.[119] Ezeket az intézményeket mintaadó intézményeknek is nevezhetjük. Példájuk nyilvánosságra-hozatalakor nem tacepaókra gondolunk. Azok illegitim hatalmak dicsőségtáblái voltak, s olyan teljesítményeket jutalmaztak, amelyek az alávetettek szemében igazolhatatlanok és elfogadhatatlanok voltak, ezért fejtettek ki a szándékolttal ellenkező hatást. A globalizációs emberi jogok intézményrendszere azonban lehetne legitim is, s ekkor a mintaadással megbízott intézményeinek - feltéve, ha hitelesen végeznék tevékenységüket - nem elrettentő, hanem orientáló szerepe lehetne. Ahogyan ezt a globalizáció már fel is találta és gyakorolja is a "megasztárok" legyártását biztosító dekonstrukciós média révén.

A modern emberi jogok az itt felsorolt szerepeket már nem tudják ellátni, ezek egy múlt kornak a jogrendjéhez - és a modern valóság kiépítését biztosító másik felükkel a jogosítványok rendjéhez - tartoznak, emiatt a modern emberi jogokat az ENSZ-ben történt kihirdetésük után ötven esztendővel már elavultnak nevezhetjük. Elavultak, mert nem nyújtanak semmiféle komolyabb védelmet sem az egyes embereknek, sem az emberi nemnek Diké szakadéka mélyének megismerésével szemben. Minthogy elavultak, ezért alkalmatlanok is arra, hogy a korunk nagytörténelmi kérdésének megoldásához szükséges fölérendelt cél megvalósítását elősegítsék. Az elavult és elégtelen modern emberi jogok felváltásához a globalizációs emberi jogok imént felsorolt szerepkörű törvénykötegeire és a megvalósításukat biztosító intézmények rendszerére van szükség. A globális emberi jogok és a működtetésükre szolgáló intézmények alkalmat nyújtanak arra, hogy a fölérendelt célt, a Diké szakadékának széléről való visszalépést meg lehessen valósítani. Ahhoz viszont, hogy e lehetőség valóra is váljon, arra is szükség van, hogy belássuk: a globalizáció valóban tarthatatlan; hogy az alternatív, a harmadik nagytörténelmi tett lényege miben áll, s hogy vannak is olyan erők a mai világban, amelyek ennek az alternatívának a megvalósítására törekszenek, és készek is tenni érte, azaz a globalokrácia partnerét is meg kell tudnunk nevezni. Akik - vagyis amely csoportok - fel is vállalják a fölérendelt cél közös megvalósítását. E kis könyv további részeiben ennek a három problémának a felvázolásával foglalkozunk.





[113] Muzafer Sherif: A fölérendelt célok szerepe a csoportközi viszonyok enyhítésében. In.: Pataki F. (szerk.) Pedagógiai szociálpszichológia. Gondolat, 1976. 325-340. old.

[114] E témakörről részletesebben a MTA és a HTMH, illetve a KH által rendezett konferenciára készített kéziratomban szóltam, itt csak összefoglalom az ott kifejtettek tanulságait.

[115] Itt nincs alkalom kifejteni, csak jelzem: a "szociális" tudománya, a szociológia már nem elegendő ahhoz, hogy a kommuniót akárcsak megnevezni lehessen általa, felépítésének és működésének leírásáról nem is szólva. A "kommunológia" az a "tudomány", amely az emberiség szerveződésének ezzel a mély rétegével foglalkozik.

[116] Ez a típusú érvelés hazánkban is megjelent már, amikor nyíltan kimondják, hogy az emberi jogoknak a gazdagok érdekeit éppúgy kell védelmezniük, mint a szegényekét. Az ilyen érvelés szerzői talán nem vették észre, hogy fogalmi szintkülönbség hibájába estek, amikor az emberi jogok kapcsán gazdasági csoportok jogairól beszéltek. Az egész ugyanis mindig több a részeinél, az ember több a szegényeknél és a gazdagoknál együttvéve is; így hiába is akarnak mindkét résznek igazságot szolgáltatni, az egészt, az embert kiiktatják érvelésükből. Aminek következtében már nem emberi jogokról, hanem a gazdagabb résznek a gazdagság kuporgatásához való jogát, a fösvénységhez való jogot védelmezik az így érvelők.

[117] Ezzel kapcsolatos álláspontomat jelen kiadvány harmadik könyvének Globalizációs emberi jogokat című részében részletezem.

[118] A globalizációs emberi jogokról szóló, kéziratban lévő könyvemben foglalkoztam az itt felvázolt jogelméleti kérdésekkel, valamint a globalizációs emberi jogok néhány tételes elemével is.

[119] Az Eff Lajos által békeintézményeknek nevezettek (Ha lenne egy békeegyetem, Ökotáj, 1997, 16-17. szám) egyik szektorát képezhetnék az itt felsorolt intézmények.

vissza