II. rész

AZ ÁTALAKÍTHATÓSÁG EREDMÉNYE: A META-METAFIZIKAI VALÓSÁG

[Rich Text formátumú, tömörített változatban letölthető]


A modern titán, hogy a számára egyedül elképzelhető erőszakot véghezvihesse, a szakrálisan szervezett helyet - ahonnan még volt belépési lehetőség a létezőben elrejtett léthez, mert a helyben az örökkévaló idő nyílik meg - térré bontotta le. A térbe állva azonban elveszítette kapcsolatát a jövővel is, s ezzel rázárult a létező; a megvalósíthatósághoz rögzültsége az elnyúló antagonizmushoz kötötte. Így, a tér tartamaiba állva a léthez már nem vezet kijárat. A globalizációt kiépítő titán, holott már megtapasztalhatta a megvalósíthatóság katasztrófáit, képtelen volt arra, hogy mágikus Énjén változtasson, inkább megszökött a következmények elől. Szökése új terepekre vezette, ahol az erőszak új módját próbálta ki. Ehhez azonban a teret és az időt is le kellett rombolnia, s hogy ezen új terepeken építkezése zavartalanul folyhasson, a maga képére formálta, a maga igényeinek megfelelővé alakította át azokat. Úttörői elkülönítették és önmagukhoz illesztették azokat a létezési feltételeket, amelyek a globalizációs létezésmód zavartalan működését biztosítják. A létezés ezen alapformáinak, a tér-időnek az átalakítása közben ezek az úttörők már működtették az új birodalomszervező elvet, amely nem a lét-esítéshez való áttérés, csupán a megvalósíthatóságnak egy magasabb foka: az átalakíthatóságot.
Az átalakítás következtében viszont kialakult a létnek egy olyan minősége, amely minden korábbitól lényegesen különbözik.



I. A MÁGIKUS VALÓSÁG

1. A meglévő

Amikor a ciklikus antagonizmus létszerkezetének egyes részeit fejtettük ki, különösképpen pedig a stoff feloldásáról, illetve a mesterséges természetről szóló részeket vázoltuk fel, minduntalan meg kellett szakítanunk fejtegetésünket; mintegy elharaptuk, nem is annyira csak a mondatok, hanem a gondolat végét. A megszakításnak az volt az oka, hogy a gondolatmenet egy pontján mindig eljutottunk oda, hogy a tulajdonságról leszakított létező után megmaradt jelenségnek a létstátusát leíró kifejezést kellett volna használnunk. Ilyen kifejezés azonban nem állt rendelkezésünkre, ezért azt kimondani még nem lehetett.

Az átalakításnak az a legfontosabb létvonatkozása, hogy általa folytatódik az eredendő bűn. Az eredendő bűnről az első könyvben azt írtuk, hogy az a lét és a létező szétválasztását jelenti. Modern életünkben jártas gondolkodásunknak ezt a megállapítást nehéz értelmezni, hiszen a modernizáció birodalmában a léttel már megszakadt a kapcsolatunk, életünk a létezőhöz kötötten zajlik. Kapcsolatunk a kézzelfogható dolgokhoz köt bennünket, s a középszerű fogyasztásba zárt tapasztalatainkat gondosan elzárják annak megismerésétől, ami azon túlra, a léthez, például az elnyúló antagonizmushoz emelne fel. Amikor mégis szembe találkozunk a lét némely megnyilvánulásával, akkor a modernizáció védelmére szakosodott propagandisták ezek jelentőségét elbagatellizálják, mint ahogyan az ökológiai katasztrófa mibenlétét az összeszemetelt közterekre egyszerűsítik le. Ugyanilyen nehéz lehet viszont a még mindig a modernizációhoz láncolt tapasztalatainkkal azt elfogadni, hogy az a létezés, amely tegnap vagy akár csak néhány órával ezelőtt még megszokott tapasztalatunk volt, és fennállása olyan rendíthetetlennek látszott, amihez kétség sem férhetett, egyik napról, még inkább egyik óráról a másikra elolvadt, megszűnt.

A műanyagok, a klónozások és a futures korában azonban azt is meg kell tapasztalnunk, hogy mindazok az eljárási mechanizmusok, amelyekkel a létezőt rutinszerűen tudtuk megközelíteni, s ugyanilyen könnyedén tudtuk használatba venni, azok a globalizáció voltaképpeni "anyagi, emberi, gazdasági" és sorolhatnánk tovább milyen "valóságának" még csak a megérintéséhez sem segítenek hozzá bennünket. Ez a globális anyagi, szociális és szimbolikus valóság ellenáll a mi megszokott, hagyományosan modern eljárási mechanizmusainknak, ha mégis beleavatkozunk folyamataiba, akkor szerencséseknek kell tartanunk magunkat, ha csak visszapattanunk róluk, mert az a gyakoribb, hogy érintkezésünknek az a vége, hogy kifosztottá, kárvallottá válunk. És nem egyszerűen azért, mert a globalizáció emberi minősége már olyan, hogy számára az ember, még a modern ember sem számít sokat, hanem azért, mert ez a valóság létszerűen különbözik a miénktől. Látjuk jelenségeinek alakját, tapinthatjuk körvonalaikat, szagolhatjuk illatukat, érzékszerveink kiválóan jelzik jelenlétüket, de elérhetetlenek és ellenségesen idegenek számunkra. Érzékszerveink pedig nem hazudnak velük kapcsolatban, csak már nem elegendőek a használatba vételükhöz. Ezek a jelenségek ugyanis, mint erről már többször is szó esett, a modernizáció valóságát magukba foglalják - arra épülnek, és abból építkeznek -, de attól eltérő valóságot képeznek. A stoff, amely az érzékszerveink számára való kéznéllévőséghez segíti a létezőt, a futures-ben is benne van, de már csak mint hordozó: látjuk a számítógép képernyőjén megjelenő, róla szóló jeleket, de azok működtetéséhez már nem elegendőek a modern közgazdasági ismereteink. De nemcsak ismereteink, hanem eljárásaink sem elegendőek hozzájuk. Ennek pedig az a legfőbb oka, hogy például tér- és méginkább időszerkezetük különbözik a modern pénzétől. A modern pénz az elközelgőt intézményesítette, s eljárási mechanizmusai is az elközelgőnek a működtetésére szolgálnak. A futuresben intézményesített következőt viszont az elközelgővel megmozdítani sem lehet.

A globalizáció anyagi valósága, a szociális, relációs és szimbolikus valóságaival együtt, immár levált a létezőről. Ezért azt, ami belőle a leválást követően kialakult, már nem is nevezhetjük létezőnek. Nem nevezhetjük létezőnek, holott rendelkezik egy olyan tulajdonsággal, amelyet eleddig, a modernizáció birodalmában a létező természetes tartozékának tartottunk, sőt a létező bizonyítékaként számoltunk vele. Ez pedig az, hogy a létező megvan. És éppen az, hogy a létező meglévő, gondoltuk, biztosítja azt, hogy elérhetjük. Csakhogy az, amit a modern nyelven úgy neveztünk, hogy "megvan", két elemmé bontható szét. Egyrészt arra, amit a "van" jelent: tehát hogy nem csupán gondolat, nem érzék feletti, hanem kézzelfogható, s kézzelfoghatóságához valamilyen módon hozzákötöttük azt is, hogy anyagi mivoltában van meg, stoffként, s azt is, hogy e stoffhoz kialakított eljárásokkal birtokba vehető, alakítgatható. A megvanból azonban leválasztható a van, s ami ekkor visszamarad, az a meglévő. A meglévő azt jelenti, hogy anélkül van, hogy egyszerű módon kézzelfogható volna, hogy a stoffhoz kifejlesztett eljárásokkal megközelíthető lenne. A meglévő így támaszkodik a létezőre, de a létezőtől már eloldozódott. És ez a meglévő az, ami a globalizációs valóságot képező jelenség "létstátusát" adja. A meglévő kialakítása még a varázsnál is több: bűbáj, mágia, az Én mágiájának a származéka. Ezért a globalizációt a mágikus valóság birodalmának is nevezhetjük.


2. A meta-metafizikai vagy mágikus valóság: a globalizációs valóság létminősége

A modernizáció a megvalósult metafizika birodalma. A metafizika, emlékszünk rá, nem a gondolkodásnak, hanem a létnek a síkján azt jelenti, hogy a lét valósága fölé egy új, addig nem volt valóságot épít fel. A metafizika valósága a léttől elszakított létezőnek a valósága. A létezőnek a léttől való elszakítása és a tulajdonságainak az új formába rendezése: a varázs. Ezért a modernizáció a varázs birodalma.

A globalizáció azonban nem tudja megszabadítani a varázstól a modernizációt. Ellenkezőleg, a varázst tovább viszi, s mágiává torzítja. A mágia révén a létezőt is leszakítja a tulajdonságról, s ezzel a meglévőt alakítja ki. A globalizáció ezért a meglévő és a mágia birodalma. A meglévőből épített valóság már nemcsak formájában új birodalom, hanem tartalmát tekintve is új, ilyen tulajdonság sosem volt még a természetben. Ennek következtében a globalizációs valóság a modern metafizikai valóság fölé húz fel egy újabb, harmadik valóságot. A létezőben megnyilatkozó lét széles talapzata felett a létezőből kiragadott tulajdonságokból épített fel Prométheusz, a modern titán egy már jóval kisebb kiterjedésű második valóságot, a modernizáció metafizikai valóságát. E felett a valamikor dicsőséges modernizáció felett, amely ma már éppencsak éldegél, húzódik a globalizáció egészen kicsi kiterjedésű valósága, amelyet Faust, a globalizáció titánja a létezőből kiragadott tulajdonság átalakításával ragad meg. S hogy e három valóság egyre kisebb kiterjedésű, az nem véletlen: mindegyik az alatta lévőn élősködik, ezért éppen csak akkora lehet, amekkorát az alatta lévő el tud tartani - a léttől elszakított titáni valóságok is a táplálkozási láncnak, azaz a teherbíró képességnek kitettek, ezáltal az elnyúló antagonizmus, Diké csapdájának a foglyai. S foglyok, mert nem a létbe ereszkednek le, második és harmadik valóságukat nem a lét mélyebb és mélyebb rétegeiből való építkezéssel, hanem a létezőbe való egyre feljebb való feltöréssel állítják elő, az elnyúló antagonizmusokhoz törnek át, ahelyett, hogy a harmadik nagytörténelmi tett, a harmadik létteljesítmény lehetőségével, a folytathatósági szabadsággal szövetkeztek volna.



II. A GLOBALIZÁCIÓ MÁGIKUS VALÓSÁGÁNAK
TÁRSADALOMSZERVEZETE

A továbbiak során már nem arra kell felhívnunk a figyelmet, hogy a koraember erőprogramjához szükséges "helyet" felváltja az erőszakprogram titáni "tere", és a "létidőt" a "tartam". Fejtegetéseinkben idáig érvén már azt mutathatjuk meg, hogy a modern tér-idő szemlélet és e szemlélet dogmái alapján a globalizáció sem érthető meg, mert a globalizációs titán a modern tér-időt is átalakította.

A modern módon konstruált társadalmak földrajzi-állami tér-idő szerkezetének leírására a "modern birodalmak" alapdogmákat állítottak fel. A térre vonatkozóan e dogmák tartalmát az adta, hogy
- a társadalmak a földrajzi térben körülhatárolhatóan helyezkednek el, s egy-egy ilyen határon belül egyetlen társadalom fér csak meg, illetve hogy
- a földrajzi térben körülhatárolható, egyetlen társadalmat magába foglaló tereket funkcionálisan
- öntörvényű gazdasági, kulturális, politikai és szociális terekre -, valamint strukturálisan - az egyetlen téren belül elhelyezkedő osztályokra, rétegekre - lehet felosztani.
Az idővel kapcsolatosan pedig a modern dogmák azt állították, hogy
- egyfelől létezik a könyörtelenül és egyenletesen múló, senkire és semmire tekintettel nem lévő, visszafordíthatatlan, ugyanakkor mint láttuk, véges kronologikus idő, a tartam; ez a fizikusok[80] ideje,
- illetve, hogy e tartamnak létezhet "szubjektív" átélése, az élményekben élő idő, amely viszont ritmusát és sebességét egyaránt az élmények és az azokat átélő "szubjektumok" szerint változhat, s vissza is fordítható; ez a filozófusok ideje.

A globális módon dekonstruált[81] társadalmak tér-idő szerkezete azonban már nem írható le a funkcionális és a strukturális tagolódással, illetve a fizikusok és a filozófusok időivel. Mivel a globalizációnak más a - hatalmi cselekvések által kiépített - tér-idő szerkezete, mint a modernizációé, ezért ezeket más fogalomkonstruáló stratégiával lehet csak megközelíteni, s ehhez a hagyományosnak nevezett után szakítani kell a modern ész téridő szerkezeti dogmáival is.

A globalizáció tér-idő szerkezetének jelzésekor először a saját tér kijelölését, majd az itt működtetett tér-idő minőségeket mutatjuk be, végül - a globalizációt jellemző szervező elvnek, erőszaktípusnak a jelzése után - azt vázoljuk fel, hogy e globalizációs tér-idő minőségeket hogyan intézményesítik a globalizációban, s hogyan rendelik alá a modern és a hagyományos tereket és helyeket, tartamokat és létidőket a globalizációs új valóságnak.


1. A globalizáció térszerkezete

1.1. A földrajzi tér és a szociális tér szétszakítása

Valójában már a modernizáció korában megkezdődött az a globalizációban kiteljesedő térszervezési folyamat, amely a következő jellegzetességekkel bír:
- a szociális és a földrajzi teret elszakították egymástól,
- aminek következtében egy-egy, a földrajzi térhez kötött politikai államhatáron belül nemcsak egyetlen, hanem több, egymástól eltérő módon szervezett társadalmi tér található,
- ezen szociális terek mindegyikében szerveznek - csonka vagy teljes - társadalmakat, amelyek
- egymással alá- és fölérendeltségi helyzetben vannak - akár egyetlen államhatáron belül, akár államhatárokon átnyúló hatókörrel.

A fausti titán a prométheuszit a társadalmi térszervezésben, mint felidéztük, azzal szégyeníti meg, hogy a földrajzi térről leválasztott szociális teret is meghasítja, s az így keletkező képzetes térben szervezi meg a globalizációs társadalmi valóságot. A következőkben ennek a képzetes térben szervezett globalizációs társadalomszervezetnek, az erőszak tiszta társadalomszervezetének, a hatalomtársadalomnak vázoljuk fel néhány szerkezeti elemét és tulajdonságát.

A modernizáció első szakasza előtt az emberek nem a modern értelemben vett földrajzilag behatárolható állami keretek között éltek, sőt a "földrajzi felfedezések" is a modernizációt erőltető kereskedelmi világtársadalom teljesítményei voltak. Ezeket a felfedezéseket megelőzően "szakrális és profán terek"[82] kettősségében éltek az emberi közösségek, s e kettősséghez a "földrajzi tér" csak a kulisszákat szolgáltatta. A modernizáció azonban lerombolta a szakralitást mint társadalomszervező erőt, aminek következtében az árván maradt profán tér is a megvalósíthatóság[83] sültanyagi szerveződésévé, földrajzi-állami szerveződéssé torzult.

A szociális tér vertikális meghasítása és a képzetes tér leválasztása a szociális térről, láttuk, a fausti titán által életre hívott új típusú erőszak révén valósítható meg. De nemcsak a képzetes tér és a klónidő kihasítása megy végbe a fausti erőszak révén, hanem a globalizációs birodalmi valóság egészét is ez az erőszak építi fel. Ez indokolja, hogy a globalizációs világbirodalom társadalomszervezetének felvázolását ne a szűkebb értelemben vett társadalomszerkezet, a hatalomtársadalom, hanem az ezen valóságot kiépítő - és a modern valóságot maga alá gyűrő - globalizációs hatalmak jellemzésével kezdjük.


2. A nemlegitim hatalmak és a nemlegitim világállam

A globalizáció következményeként "az egyes államok befolyásolási lehetőségei egyre korlátozottabbakká válnak, míg a globális játékosok hatóköre, például a pénzügyek terén, egyre csak nő, éspedig anélkül, hogy bárki ellenőrizné őket". Vajon tudatában vannak-e ennek azok a legfontosabb államfők, akikkel Butros-Ghali állandó kapcsolatban áll? "Nincsenek - rázza meg lemondóan a fejét az ENSZ főtitkára -, országaik vezetőiként még mindig azt hiszik, hogy megvan a nemzeti szuverenitásuk, és hogy nemzeti szinten elboldogulhatnak a globalizációval...Nem, a politikai vezetők már nagyon sok téren nem rendelkeznek a döntésekhez szükséges tényleges szuverenitással. Ám azt képzelik, hogy még mindig maguk intézik a fontos kérdéseket. De én mondom, ez nem más, mint illúzió, beképzelés, csak azt hiszik, hogy ez így van... Nem mindegy, hogy egy tekintélyelvű rendszer fogja-e irányítani a globalizációt, vagy pedig egy demokratikus. Égetően szükséges lenne egyfajta naptár, egyfajta menetrend a világ demokratizálására vonatkozóan."

(Butrosz Gáli, ENSZ főtitkár)[84]

A globalizáció a tiszta titáni erőszak, a ciklikus antagonizmusban működő átalakíthatóság valóságát építette ki. Amikor e globalizációs valóság belső szervezetének[85] leírására térünk át, akkor az első, amit meg kell állapítanunk, hogy ennek a valóságnak a szervezete már nem is nevezhető a szó modern értelmében társadalomnak. Ennek a globalizációs szervezetnek ugyanis az adja a lényegét, hogy nem mind azok alakítják ki, akik annak tagjai. A globalizációs szervezetnek az intézményei nem összes tagja történelmi aprómunkájának millió és millió cselekvéséből csiszolódnak össze, hanem egy felülről építkező hatalom gyúrja-alakítja azokat a maga igényei szerint. Ezt a felülről kiépített szervezetet ezért nem is társadalomnak, hanem a kiteljesedett birodalomnak nevezhetjük. A birodalmak a létszabadság programjában megfeneklettek számára elsősorban politikai birodalmak voltak. A modernizációban a politikai birodalmakat lebontották, s helyettük a demokratikus nemzeti köztársaságokat építették fel. A globalizáció viszont abban tűnik ki az előző birodalmak sorából - s ebben a megbicsaklott és bukásához jutott Róma örököse -, hogy a birodalmat kiteljesítette: a politikai birodalom mellé az intézményi, a gazdasági és a kulturális birodalmasítást is véghezvitte: a tiszta léterőszak szervezetét építette ki. Ennek következtében az lenne indokolt, hogy a globalizációs világbirodalomból azt a hatalmi építményt és gépezetet írjuk le először, amelyik a globalizációs uralkodó világbirodalom kiépítését vezényli. Ennek a hatalmi rendszernek a leírásakor azonban ugyanazzal a problémával találjuk szembe magunkat, mint a globalizáció lényegét képező ciklikus antagonizmus és az erre épülő átalakíthatóság kérdésében: ezek már nem a modern birodalmaknak az intézményei, ezért nem is írhatók le a modern nyelven. Az első lényeges különbség az, hogy a modern politikai rendszer megszüntette a szakrális legitimációt - amiben, mint láttuk, az igazi probléma nem azzal van, amit valódi babonaságoknak nevezhetnek, hanem azzal, hogy a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntötték, azaz a legitimáció lényegét, a kozmikus léten való megmérettetést is felszámolták. A modernizációban a létfeledés ellenére is meg kellett még tartani a legitimáció intézményét. De még ezt is olyan alapra helyezték, amelyről még mindig el lehetett volna jutni a szakralitáshoz, a kozmikus léthez való viszonyon való vizsgáztatáshoz, a népfelség elve ugyanis alkalmat adott volna erre. Azonban a felvilágosodás létfeledt tudománya és politikai gyakorlata a népet is letépte alapzatáról, a helyről és a földről, kiszakította kozmikus valóságából, és beletaszította a térbe, a talajhoz, s ezzel a röghöz kötötte. A röghöz kötött nép - túl azon, hogy a vér és rög őrületének vált így kiszolgáltatottá - a legitimációt eljárási legitimációként volt kénytelen eltűrni. Ettől volt hatalmi intézményrendszerének lényege a "politika", amely éppen a legitimációs kényszer következtében tudott versenyszférává és az egyensúlyok, ha nem is a kölcsönös gondoskodás úri, de legalább a kölcsönös fékezések polgári politikai rendszerévé lenni. A globalizációban azonban, úgy tűnik, a politikát is felszámolták: a legitimációnak még az írmagja sem maradt meg. A hatalom olyan intézmények kezébe csúszott át, amelyek messze távol állnak a legitimációtól. Ahogyan a modern eljárási legitimációnak az alapját a stoff-sikerek képezték, szemben a szakrális legitimációt megalapozó létsikerekkel, a globalizációban a képzetes birodalom sikerei - amelyek révén a stoffból is olyan irdatlan tömeghez lehet hozzájutni, amilyenhez korábban, a modernizációban még nem lehetett - alapozzák meg a globalizációs világbirodalom hatalmát.

A modern társadalmak sorsmeghatározó döntéseit hozó politikai szerveződést többpártrendszerű parlamentáris demokráciának nevezik. Ennek a politikai szerveződésnek az alapját az képezi, hogy a politikai egyenlőség értelmében minden választópolgár kifejezheti akaratát, választhat abban a kérdésben, hogy kit kíván önmaga fölé hatalomba engedni, hogy a politikai döntéshozói helyzetbe csak választás útján kerülhet bárki is, s ezért bármikor vissza is hívható tisztéből, ha arra alkalmatlannak bizonyult, s ezért az egész hatalmi szervezet - ha nem is a szó eredeti értelmében, de - legitim szerveződés. A globalizációs világtársadalom hatalmi döntéshozó szerveződései azonban ettől a szerkezettől minden pontjukon különböznek. A globalizációs és a modern politikai szervezeteknek ezek a különbségei a modern értelemben vett politikát és politikai hatalmi szervezetet semmisítették meg: a globalizációs világtársadalomban már nem létezik a szó modern értelmében vett politika sem.


2.1. A nemlegitim hatalmak

A globalizációs világtársadalom a modern nemzeti államok feletti hatalmát mindenekelőtt olyan intézmények révén gyakorolja, amelyeket a politikatudomány nem szokott a politikai hatalom körébe sorolni. Nincs is mit csodálkozni ezen, hiszen ezeknek a szervezeteknek a döntő többsége nem is hatalmi intézményként határozza meg önmagát. De nemcsak emiatt nehézkes ezeknek az intézményeknek a besorolása a hatalom birodalmába, hanem azért is, mert a modern értelemben vett demokratikus intézményektől minden ízükben különböznek. Különbözőségük azonban nem változtat azon, hogy rendelkeznek azzal a képességgel, hogy "akaratukat másokra rá tudják kényszeríteni",[86] azaz még a modern értelemben is hatalmi intézmények.

A modern társadalomszervezés sajátossága, hogy megkülönböztette azokat az erőszakszervezeteket, amelyekre egy modern nemzeti társadalomnak - akár külső, akár belső fenyegetések féken tartása, azaz - fennmaradása szempontjából szüksége van, és azokat, amelyek veszélyeztetik ennek a nemzeti társadalomnak a fennmaradását. Ugyancsak a modern hatalomszervezés sajátossága, hogy azokat az erőszakszervezeteket, amelyek révén egyesek, kevesek vagy a többség másokra kényszerítheti akaratát, demokratikus ellenőrzés alá helyezte, azaz modern értelemben legitimmé tette. Ezzel párhuzamosan az összes többitől megvonta működtetésének legitimitását, s ezzel a legitim erőszakszervezetek ellenőrzése alá vonta azokat. De csak a modern, állagvédő ideológiák képzelték, hogy az emberek létmódjára vonatkozó döntések demokratikus intézményein kívül nem is léteznek olyan szerveződések, amelyek képesek másokra rákényszeríteni akaratukat: csak a modern hatalomszolgáló ész szűkítette le a hatalom fogalmát a testen elkövethető fizikai erőszak primitív szintjére.

Már a modernizációban elkezdődött a legitim, a demokratikus ellenőrzés és ezen keresztül az állampolgárok választói akarata alá vont erőszakszervezetek megkerülése és újakkal való helyettesítése. Ezt a kikerülő, illetve helyettesítő folyamatot azonban a modern hatalomszolgáló ész már nem követte: a fizikai erőszakon túli erőszaktípusok demokratikus ellenőrzés alá vonását már nem követelte. Ennek következtében azonban a modern demokrácia egy lyukas hálóhoz vált hasonlatossá, amelyen csak azok akadnak fenn, akik ügyetlenkedésük folytán belegabalyodnak a háló szakadt szálaiba. Ezzel megfordult a modern politikai hatalmi építmény irányultsága: már nem a választópolgárokat védelmezte meg önjelölt akarnokok fegyverrel elkövetett erőszaktevésétől, hanem a nem-fizikai erőszakszervezetek diktátumainak nem engedelmeskedőket kényszerítette az ily módon legimitásukat vesztett erőszakszervezetek felhasználásával a behódolásra.


2.2. A monetáris erőszak és intézményei

A globalizációban vált azonban rendszeressé az eredetükben nem hatalmi intézmények erőszakintézményekké való átalakítása. Közülük egyet a hatalomgazdaság kapcsán már felvázoltunk: a gazdasági pénzről leválasztott tiszta hatalompénzt, a parapénzt. A hatalompénz - amelyet más összefüggésben "világpénznek" is nevezhetünk - látszólag gazdasági pénzintézetekben intézményesíti működését. A világpénz bankjai, a befektetési alapok, a nemzeti valuták ellen spekuláló tőzsdék (és sorolhatnánk tovább őket) nem azzal a céllal alapíttattak, hogy a gazdálkodást ésszerűsítsék, hanem hogy a nemzeti kormányok számára a beruházási gazdaság építési, kereskedelmi és pénzügyi folyamataiban való részvételt diktálhassák.


2.3. Az értelmezési erőszak és intézményei

Anélkül, hogy kialakulásukat akár csak a hatalompénzéhez hasonló szűkszavúsággal felvázolnánk, jelezzük néhány további nemfizikai és nemlegitim hatalom jelenlétét és működésének főbb céljait globalizált világunkban. Ezek közül elsőként az értelmezési erőszakot[87] említjük meg, amely a hatalompénzhez hasonlóan az ember világalkotó szimbolikus tevékenységében meglévő hatalmi elemnek a kiemelésével és egy kis csoport által történő kisajátításával keletkezik.

Az ember szimbolikus tevékenysége, különösen pedig a nyelvi tevékenysége nemcsak egyszerűen közvetítő-kommunikációs feladatokat lát el az egyes emberek, illetve embercsoportok között. A nyelv, a szó hatalma ennél az egyszerű közvetítő tevékenységnél hasonlíthatatlanul nagyobb: nem csak gondolatok, vélekedések kicserélésére szolgál. De nem is csak abban áll a hatalma, hogy kimondásával kötelezi kimondóját. A nyelv, a szavak világalkotó erővel bírnak. E világalkotó erejüket a mögöttük meghúzódó "értelemtől" kapják. Az értelemalkotás az a hatalmi tevékenység, amely túl van a puszta közvetítésen, túl van az erkölcsi kötelezésen is, mert ez a tevékenység alkotja meg azt a valóságot, amelyben élünk: ha krisztusi szavaink vannak, akkor keresztény világban, ha pogány szavaink, akkor állam előtti világban. Ha pedig materialisták a szavaink, akkor modern vagy globalizált birodalmak lakói vagyunk. Vagy mélyebben: ha létnyelven beszélünk, akkor a folytathatóság világában, ha az erőszak nyelvén beszélünk, akkor a megvalósíthatóság vagy éppen az átalakíthatóság birodalmában vagyunk polgárok.

Az értelemalkotás minden birodalomban specializált szakértők feladata volt, amely szakértők munkája azonban szűk körük belső ügye maradt, s legfeljebb prédikációk alkalmával szüremkedett be ezek néhány eleme a mindennapokba. A közemberek maguk értelmezték a maguk világát a maguk számára, és ők maguk voltak azok is, akik a korábban kialakított értelmet megkérdőjelezték és újraalkották.[88] A modernizációban már megindult az értelmezés elválasztása a nyelvtől és a köznapi kommunikációtól: megjelentek előbb a hírmagyarázatok, majd a "létezett" szocializmusban ezek karikatúrái, a hírmagyarázatok magyarázatai, a Szabad Nép-félórák. A globalokrácia felismerte, hogy hatalmát csak akkor tarthatja meg, ha kiragadja a magánemberek hatalmából azt, hogy maguk határozhassák meg mindennapjaik eseményeinek értelmezéseit. Ezért az értelmezési és beszéd-közösségeknek a modernizációban megkezdett lerombolását a globalizációs világkorszakba érve felgyorsították, s a helyükön támadt űrbe beleerőszakolták azokat a valóság-értelmezésre szakosodott intézményeket, amelyeken keresztül a globalokrácia afelett nyert addig sosem volt hatalmat, hogy alávetettjei milyen világban élnek. Az értelmezési erőszak ennek következtében a "tiszta szimbolikus erőszak".

A "világtelevíziók", a "világfilmek", a "megareklámok" - az értelmezési erőszak nemlegitim hatalmi intézményei - mind-mind arra szolgálnak, hogy megkérdőjelezhetetlenül, sőt szabadságunk mindenek felett álló bizonyítékaként azt a diktált képzetes valóságot építsék fel és építsék újjá, amely a szupranacionális globalokrácia belső harcai mindenkori állásának vagy éppen pillanatnyi szeszélyének megfelel.[89]


2.4. Az azonosságmeghatározási erőszak és intézményei

A tiszta szimbolikus erőszak, azaz az értelmezési erőszak nem csak annak a diktált valóságnak a fel- és újraépítésére szolgál, amelyben az uralkodó és az alávetett csoportok élnek, intézményei nem csak a valóság azonosításának kikényszerítésére alkalmasak. Az értelmezési erőszak arra is képes, hogy uralkodók és alávetettek önazonosságát is diktálja. Azt ugyan már a modernizáció is meg tudta tenni, hogy a személy magán- és szociális azonosságát egymástól elválassza, s a szociális karaktert - az embertermelő vállalkozásai révén - a maga képére formálja.[90] Azonban a globalizációs erőszakintézmények megjelenéséig mind a magán-, mind a szociális azonosságtudat a személy, vagy az általa is választott társadalmi közösség, vagy annak híján: csoport autonóm alkotása volt. A globalizációs erőszakintézmények azonban megfosztják a személyeket és csoportjaikat az azonosságalkotás szabadságától. Minden társadalmi cselekvést és minden társadalmi cselekvőt a globalizációhoz való viszonya szempontjából kategorizálnak, s ravasz technikákkal - nemlétező azonosságok nyilvános felépítésével, e diktátumokba csalogató, akár politikai intézmények szervezésével, az alternatív azonosságok lejáratásával, kiemelkedő figuráik megbélyegzésével - kényszerazonosságokba rekesztenek be. Így válnak "retrogádokká" mindazok, akik a jövő érdekében lépnek fel,[91] így lesznek "felforgatókká", akik a demokráciát komolyan veszik,[92] "lázadókká", akik az emberi jogaikat védik,[93] így lesznek "terroristákká" a szuverenitásukért küzdő elnyomottak,[94] és tűrhetetlen ellenségekké, akik a diktált helyett a maguk alkotta világban és a diktált kényszerazonosságok helyett a maguk alkotta azonossággal[95] akarnak élni.

A szociális, azon belül a politikai azonosságtudat újratermelésének hatalma azonban, mivel az önazonosságnak csak a csoporthatárait képes kényre-kedvre diktálni, mindaddig nem elegendő, amíg a szociális kényszerazonosság fogságába ejtett alattvalók számára lehetőség van arra, hogy mindezen kényszerek belső ellentmondásaiba kapaszkodva visszavegyék legalább magánazonosságukat. A globalizációs világhatalom urai felismerték: hatalmuk megtartása azon múlik, hogy az életünk szövetét képező valóságon és szociális azonosságtudatunkon felül képesek-e a magánazonosságunkat is meghatározni. Ehhez azonban le kell rombolniuk minden természetes közösséget - családot, baráti társaságokat, szomszédsági kötelékeket -, amelyek az azonosságalkotás szabadságának biztosítékai, és az általuk diktált csoportokkal kell azokat helyettesíteniük. E kívülről felépített és "széjjel tartott" építmények - a közös lakásban is magányos élettársi csoportok, a mintafüggő bandák, az "önvédelmi" szövetkezések - amiként az értelmezési közösség híján a világértelmezésre, úgy a természetes közösségeik híján az önértelmezésre is képtelenek. Az ember azonban nem létezhet önazonosság nélkül, ezért reménykedve kapaszkodik minden felkínált azonosulási tárgyba. Ezeket az azonosulási tárgyakat, például a hitelkártyákon keresztül történő állandó ellenőrzésünk révén, mára már szinte teljesen személyre szólóan tudják felajánlani a globalizációs hatalmak:[96] azaz magánazonosságunkat személyre szólóan igazíthatják hatalmi érdekeikhez a globalokrácia identitásdiktúrájának azonosságmechanistái.

* * *

Hely híján nem sorolhatjuk tovább a nemlegitim hatalmakat. Ezért velük kapcsolatban először arra hívjuk fel a figyelmet, hogy bár a modern nemzeti társadalmak hatalomszervezési törekvései között is szerepeltek olyan erőszakszervezetek, amelyek a globalizációs nemlegitim hatalmak előzményeinek tekinthetők, a nem fizikai erőszakszervezetek hatalmi intézményrendszerré történő szervezése és egységes világtársadalmi céloknak alávetett hatalmi működtetése azonban a globalizáció sajátossága.

Másodszor arra utalunk, hogy ezek az erőszakszervezetek mind az emberi azonosságnak, mind a társadalmi valóságnak olyan mélyszerkezeteibe hatolnak le, amelyekig ez idáig egyetlen hatalomnak sem sikerült. E mélyszerkezetek képezik viszont az ember és a társadalom alapvető sajátosságait, így az azokban való önkényes alakítgatás éppen embervoltunk milyenségében idézhet elő senki által sem kívánható változásokat.

Harmadszor pedig - bár ennek a megállapításnak a jelentősége messze elmarad az előző kettőétől - azt jelezzük, hogy a monetáris erőszakra, értelmezési erőszakra és azonosságmeghatározási erőszakra épített hatalmak kettős - modern és globalizációs - értelemben sem legitim intézmények. A nemfizikai erőszakszervezetek nem legitimek a modernizáció értelmében, mert a bankok, befektetési alapok, világpénztőzsdék, világtévék, világmozik, világreklámozók, pártépítési szakértők, családi és baráti közösségeket felváltó csoportosulás-szervezők és az azonosságmeghatározás különböző mechanistái közül egyetlen egynek sem kellett a választópolgárok ítéletére bíznia önmagát. Ezeknek a hatalmaknak a birtokosait és mechanistáit senki sem választotta, s biztosan állítható, hogy nem is választaná meg a sorsát eldöntő határozatok meghozatalára. Globalizációs értelemben nemlegitimmé attól váltak ezek az erőszakszervezetek, hogy a legitimációs viszonyt megfordították. A klasszikus modernizációban a legitimáció alapkérdései azok voltak, hogy hogyan lehet a választópolgároknak hihető ígéreteket tenni a választások előtt, illetve hogy a választások után hogyan lehet a választópolgárokkal elfogadtatni az ígéretek és a valóság eltérését. A globalizációs erőszakszervezetek mindezeket a kérdéseket egyszerűen félresöprik: már nem foglalkoznak sem a hihető ígéretek megkonstruálásával, sem az eltérések elfogadtatásával. Ehelyett, mint azt az iméntiekben vázoltuk, egyfelől az ígéretekhez igazítják a ténylegessel ellentétes nyilvános értelmi valóságot, másfelől a választópolgárok szociális karakterét, azonosságát építik át újra meg újra, úgy, hogy azok a maguk véleményeként vallják: a teljesületlen ígéretek és a diktált értelmi valóság kényszerazonosságuknak való, annak éppen megfelel.


2.5. A nemlegitim világállam

A nemlegitim hatalmak önmagukban befejezetlenek, s bár valóságdiktátumok felépítésére és kényszerazonosságok diktálására szervezkednek, e tevékenységük mind ez ideig nem - s remélhetőleg ezután sem - teljesen sikeres. Vannak még, akiket e valóság- és azonosság- termelő hatalmak nem tudtak beszippantani, még őrzik autonómiájukat és szuverenitásukat. A mindenki feletti hatalommal rendelkező intézmények szervezése évezredek óta hőn óhajtott vágya a birodalomépítőknek. Sokszor sikerült is eljutniuk az addig ismert világot dirigáló állami építményig; de mind ez ideig hiányoztak azok az erőszakszervezeteik, amelyek az emberi és társadalmi mélystruktúrák feletti ellenőrzést biztosították volna számukra. Az eddig felsoroltakkal ez mára már készen áll, rendelkezhetnek vele. De nemcsak az eddigi birodalmi fizikai hatalmak, hanem a globalizációs nemlegitim hatalmak is, ellenkező kiegészítésre szorulnak: állami hatókörrel rendelkező jogosítványokra van szükségük. Állami típusú jogosítványok és garanciák nélkül ugyanis ezek a nemlegitim hatalmak, bárha mérhetetlenül erősek, nem rendelkeznének azzal az erővel, amellyel fel tudnák nyitni a nemzeti államok szuverenitásvédő hatalmát - ez a nyitott társadalom globalizációs értelme.


2.6. A nemzeti szuverenitás feltörési kísérlete

A nemlegitim globalizációs világhatalmak zavartalan működésének a nemzeti szuverenitás jelenti egyik legfőbb gátját. A globalizációs világrendszerváltás helyi háborúinak közepén fel is vetették a globalokrácia megbízottai, hogy az ENSZ a nemzeti szuverenitás figyelmen kívül hagyásával fegyveresen beavatkozhasson egy-egy ország belügyeibe. Az indok a szuverenitás kiiktatására még magasztosnak is nevezhető: az emberiség-ellenes bűnök megakadályozása céljából lett volna megengedett a világhadsereg által történő fegyveres beavatkozás. Az volt csak a probléma ezzel az ajánlattal, hogy egy világhatalomra törekvő csoport tette, s ez azt a gyanút keltette a világ modern nemzeteiben, hogy csak precedenst akar teremteni a nemzeti kormányok feletti katonai beavatkozásra.


2.7. A világhadsereg

A nemlegitim erőszakszervezetek csak akkor tudják kifejteni hatásukat, ha "konszolidált" belpolitikai állapotok uralkodnak egy-egy nemzeti államon belül. Ez pedig akkor van, ha a látványos és minden ígérettel szemben álló kifosztást és azonosság-átalakítást a nemzeti államok polgárai komolyabb zavargások nélkül viselik el. A nemlegitim hatalmak minden törekvése ennek a kifosztás-maximalizációt szolgáló "társadalmi békének" a fenntartására irányul, azonban a fegyverek fenyegetése nélkül erejük kevés lenne törekvéseik megvalósítására. Ezért, mint minden korábbi birodalom is tette, a globalizációs világtársadalom is hadsereget tart fenn. Ez a világtársadalmi hadsereg kettős szervezetű. Egyrészt abból a magánhadseregből áll, amelyben szakszerűen kiképzett fegyveres alkalmazottak az egyes globalizációs vállalkozásokat védelmezik az esetleges lázadások következményeitől, illetve a versenytársak támadásaitól. Másrészt az a "világhadsereg" képezi a törzsét, amely szupranacionális egyesített vezérkari vezetés alatt áll, s amelynek feladata a globalizációs nagyrégiók belső és egymás közötti békéjének a fenntartása.


2.8. A fiskális világállam

A nagyrégiók működése akkor lehet pénzügyi szempontból zavarmentes, ha létezik egy olyan, a szupranacionális régiók hatalomgazdasági költségvetését kalkuláló és bonyolító intézmény is, amelynek a nemzeti államok felett is van hatalmi jogosítványa. Csak ebben az esetben lehetséges ugyanis az, hogy a különféle csapdarendszerekkel és kifosztási mechanizmusokkal[97] a szupranacionális uralkodó társadalmak kiépítési és üzemeltetési költségeit fedező elvonások és átcsoportosítások hézagmentesen és megkérdőjelezhetetlenül mehessenek végbe. Az ehhez szükséges jogosítvánnyal a Nemzetközi Valutaalap rendelkezik, amelynek alapító okmánya úgy szól, hogy egy országonként megállapított hitelkvóta után a Valutaalap, illetve a Világbank és leányvállalatai jogosultak a nemzeti költségvetést és a nemzeti valutával való gazdálkodást "javaslatokkal" és "ajánlatokkal" meghatározni.


2.9. A monetáris világállam

A fiskális világállam azonban csak arra alkalmas, hogy a szupranacionális költségvetést biztosítsa, arra azonban már nem, hogy a monetáris folyamatokra is hatással legyen. Ezeket a funkciókat a zárt bankközi piacot képező,[98] a tiszta hatalompénzként működő világpénz bankjai nem is engednék át. A nemzetközi valutaárfolyamok és a nemzeti valuták fel-, illetve leértékelésével kapcsolatos döntéseket ez a zárt kört képező világpénz-bankhálózat tartja kezében, s ezzel valójában jegybanki funkciókat lát el globális méretekben, a szupranacionális régiók érdekében. E közös érdekek képviselete természetesen nem zárja ki, hogy amikor csak tehetik, e bankok a saját szupranációjuk érdekeinek megfelelően szorítsanak háttérbe más szupranációkat.


2.10. A globalizációs gazdasági bíróság

1995. január 1-jével kezdte meg működését a Világkereskedelmi Szervezet. Ennek a szervezetnek, akárcsak a Nemzetközi Valutaalapnak, a nemzeti államok feletti hatalmat adományozott a globalokrácia. Hatalmát ez a szervezet mintegy bíróságként gyakorolja. Abban az esetben, ha valamelyik szupranacionális vállalkozás beleütközne egy-egy nemzet gazdasági szuverenitását védelmező intézményekbe, legyenek azok akár a nemzeti parlamentek által elfogadott törvények, akkor a globalizációs cég a szabadkereskedelem akadályozása miatt panasszal élhet ennél a szervezetnél. S ebben az esetben a Világkereskedelmi Szervezet, a modern nemzeti szuverenitás dicsőségére, megsemmisítheti a globalizációs terjeszkedést akadályozó, szuverenitásvédő törvényt. Fordítva azonban lehetetlen eljárást kezdeményezni: a globalizációs gazdasági hódítással szembeni felszólamlásnak nincsen fóruma.


2.11. Az értékmeghatározó világhivatalok

A világállam fenti intézményeinek a nemzetállamokban még akadtak előzményei. Vannak azonban a globalizációs világállamnak olyan intézményei is, amelyekhez fogható a modern államhatalmi intézmények között nem, vagy csak a szovjet birodalomban létezett. Ezek egyike az értékmeghatározó világhivatal. Az értékmeghatározó hivatal is, akárcsak a többi, világállami feladatokat ellátó intézmény, magánvállalkozások mögé rejtőzik el. Magáncégek szakosodtak ugyanis az úgynevezett országtanulmányok készítésére.[99] Ezek az országtanulmányok látszólag elfogulatlan szakértői vélemények a szóban forgó nemzetgazdaság teljesítményéről. Annak következtében azonban, hogy ezeket a magánvéleményeket a globalizációs világállam egyéb intézményei, főként a fiskális és a monetáris világállam kikéri, és figyelembe veszi, hatósági véleménnyé emelkednek. Ezek a magáncégek által készített hatósági vélemények azonban távolról sem a nemzetgazdaságok tényleges teljesítményéről szólnak, hanem annak hivatalos jelzései, hogy az adott országgal kapcsolatban milyen szupranacionális igények támaszthatók. Ezen keresztül viszont a szóban forgó nemzetgazdaságok gazdasági teljesítményei a hatalomgazdaság szempontjai szerint értékelődnek át, s ezzel megtörténik termékeik értékének a politikai-hatalmi igények szerinti átértékelése is. A nemzetgazdaságok gazdasági teljesítményének hatalmi szempontok szerinti átértékelésével a jelzett hivatalok a politikai racionalitás központi tervhivatalaivá válnak.


2.12. A kapcsolattermelő és értékesítő hivatalok

Egy másik, a modernizációban ismeretlen állami funkciót ellátó magánvállalkozás-típus a globalizációs hatalmi racionalitás szerint újraértékelt teljesítményeket nyújtó szupranacionális, illetve a szupranacionális és uninacionális vállalkozások közötti kapcsolatokat szervező és értékesítő vállalkozás. Minthogy a szupranacionális versengés a világtársadalmon belül rendkívül kiélezett, semmit sem bízhatnak a véletlenre a globalizációs vállalkozások. Szükségük van egy olyan hivatalra, amelynek az a feladata, hogy nemzetközi felhatalmazások híján is átnyúljon a nemzeti kormányok feje felett, s a politikai racionalitás tervhivatalai által egymás számára szóba jöhető vállalkozások között a szupranacionális érdekeknek megfelelő kapcsolatokat építsen ki. Egyre-másra szaporodnak ma már azok a globalizációs kapcsolattermelő vállalkozások, amelyek működésüket összehangolják a politikai racionalitás tervhivatalaival, és amelyeknek közreműködését a monetáris és a fiskális világállam is igénybe veszi, s ezzel hatósági szintre emeli.

* * *

A világállam felsorolt intézményei, beleértve azokat is, amelyeket nemzetközi egyezmények hagytak jóvá, nem rendelkeznek világállami felhatalmazásokkal. Ezek valójában nemzeti, és főként nemzetközi jóváhagyás nélkül, s az alapító okmányaikban meghatározottakkal ellentétesen látják el a globalizációs világtársadalom érdekeit érvényesítő világállami funkciókat. Ennek következtében, akárcsak a nemlegitim hatalmak, a világállam ezen intézményei is illegitimek. Ezeket sem választották, s mint működésük jelzésszerű felvázolásából látható volt, a nemlegitim hatalmi intézményekhez hasonlóan globalizációs módon megfordítják a legitimáció irányát: nem elfogadtatják magukat, hanem alávetetteiket alakítják olyanná, hogy ne tehessenek mást, mint hogy elfogadják a szupranacionális diktátumokat.

Mindezek következtében egyfelől az emberi jogok elveszítették relevanciájukat, s a szupranacionális uralkodó csoportok érdekeit leplező-szolgáló jogosítványokká soványodtak, másfelől a demokráciáról is kiderült, hogy az a globalizáció korában - a szabadversenyes piachoz hasonlóan - csak félrevezető szólam, amely arra szolgál, hogy a globalizációs világtársadalom diktatórikus voltát elfedje a beavatatlanok elől.


3. A globalizációs világbirodalom felépítése

Miután röviden áttekintettük azokat a nemlegitim és illegitim hatalmakat, amelyek egyrészt legyőzték a modern nemzeteket és államokat, másrészt egymás közötti csatáikat vívják a globalizációs birodalmi főhatalomért, harmadrészt pedig magát a globalizációs világbirodalmat is felépítették, most azt nézzük meg röviden, hogy milyen is a globalizációs világtársadalom, világgazdaság és kultúra.

A globalizáció dekonstruált szociális terében több létmódú társadalom található. Ennek a hierarchikusan szervezett létmód-együttesnek az uralkodó társadalmát a terjedelmi felfogásban mindig, s tartalmi leírásainak némelyikében is gazdasági jelenségként írják le. Miközben elfogadjuk, hogy a globalizáció a kiindulópontjainál gazdasági jellegű is volt, hangsúlyoznunk kell, hogy a globalizáció nemcsak hogy nem elsősorban gazdasági jelenség, de megérteni is csak mint a dekonstruált társadalmi térben szervezett világbirodalmat lehet.


3.1. A "globalizációs világtársadalom" nem "a világ társadalmaiból" áll

Glóbuszunk sok, egymástól különböző elvek alapján szervezett társadalmat foglal magába. A globalizációval jelent meg azonban az a speciális társadalom, amelynek az a sajátossága, hogy a világ feletti uralomra szervezték meg. Ennek megfelelően ez a társadalom: birodalom, s bár tagjainak számát tekintve meglehetősen kicsinyke, hatókörében, befolyását tekintve azonban az egész bolygót, a világ - rajta kívüli - társadalmait maga alá gyűrte.


3.1.1. A globalizáció belső szerkezete: uralkodó világbirodalom és földrajzi peremtársadalma

Az első generációjában transznacionális - materiális, szimbolikus, szociális és monetáris javakat gyártó - vállalkozásokból építkező globalizációs uralkodó társadalom is további két nagy, hierarchikus kapcsolatban álló részre bomlik: a globalizációs valóság jellegadó részét képező, s a szociális tér legfelsőbb régiójában, a képzetes térben kiépített uralkodó világtársadalomra, s az egyes nemzetek államhatárain belül megszervezett, azok földrajzi terében található, de azoktól elkülönített globalizációs peremtársadalomra. A kettő közötti határ az alávetett kívülállók számára nehezen látható és valójában érdektelen is. Ennek ellenére bár mindkettő uralkodó helyzetben van a világ többi társadalma fölött, a globalizációs uralkodó világtársadalom és a "nemzeti" kereteken belül rejtőzködő peremtársadalma nincs egyenrangú viszonyban egymással: a peremtársadalom valójában a globalizációs uralkodó világtársadalom "végrehajtó társadalma". S ebből a perspektívából látható, hogy e két társadalom teljes szervezettel rendelkező, azaz teljes, de egymástól jól megkülönböztethető társadalom.

3.2. A globalizációs uralkodó valóság belső tagolódása: a szupranacionális megosztottság

A globalizációs világtársadalom azonban - főként első generációs változatában, a transznacionális versengés korában - nemcsak uralkodó és peremtársadalomra, hanem a nemzetihez hasonló módon is tagolódott. Azért mondjuk, hogy a nemzetihez hasonló módon, mert a globalizáció, mint azt jeleztük, nemcsak a nemzeti társadalmak feletti képzetes térben szerveződött meg, de el is szakadt a modern értelemben vett polgári nemzettől.[100] Ugyanakkor a többi globalizációs hatalom között az amerikai és a japán globalokrácia[101] egymással is ádáz harcot vívott azért, hogy kié legyen a globális főhatalom. Miközben globalokratákként vállvetve nyomták el az egész modern társadalomszervezetet, nemzetestül, illetve uralkodó és alávetett osztályostul, azonközben egymás elleni harcaikban még felhasználták a modern, a földrajzi tér felosztásakor nyert nemzeti azonosságukat. Hogy egyszerre fejezzük ki a modern nemzettől való különbözésüket és a modern nemzet feletti uralmukat, "szupranacionális" szerveződéseknek nevezhetjük őket. A szupranacionális társadalomszervezeteknek nem a modern értelemben vett politikai államhatárai vannak, ezért nem is a modern országnevekkel, hanem például Amerópának, Euramerikának, Zaibatsu-Ázsiának, Iszlám Világnak nevezik meg magukat. E gobalizációs szupranacionális szerveződéseken belül, de ezeknek alárendelten még élnek a modern nemzeti elkülönülések is. Politikai államhatáraik hiánya azonban nem jelenti ezeknek a globalizációs szupranációknak a védtelenségét: politikai határaik helyett "szociális határaikat" hadseregre alapozott fegyveres erőkkel védelmezik.


3.3. A globalizációs uralkodó társadalom belső tagolódása: uralkodó és alávetett osztályok

Vannak, akik szerint a globalizáció sztratosz-szerűen szerveződik, azaz felül csak a gazdag "vezetők" találhatók, alul meg csak a szegény munkások.[102] A globalizáció társadalomszervezetét azonban - mint az a szociális tér dekonstrukciójából már sejthető - sokkal ravaszabbul építették ki megszervezői. A globalizációs uralkodó valóság két fő tartományában, a globalizációs világtársadalomban és peremtársadalmaiban egyaránt vannak ugyanis uralkodó és alávetett helyzetű csoportok, amelyek osztályszerűen különülnek el. Itt először a transznacionális vállalkozásoknak azokra a központi vállalataira utalunk, amelyekben még folyik gyártó tevékenység is, mint például a General Electricnél, az IBM-nél, a Fordnál, vagy éppen a Mitsubishinél, vagy a Fujinál. Ezekben a gyártó művekben megtalálhatók a gazdag vezetők, pontosabban a "tőkések",[103] és vannak - más szupranációk és peremtársadalmak, illetve az alávetett társadalmak dolgozóitól létszerűen elkülönülő - "bérmunkások" is.

A világtársadalom tőkés csoportjai azonban, mert különböző szupranációkban élnek, nem szerepeltethetők egyetlen társadalmi szerkezet tagjaiként még akkor sem, ha ugyanazon nemzeti állam polgárai. Ennek legfőbb oka, hogy különböző természetű tőkékkel rendelkeznek: a szupranációk tőkései hatalmi-politikai tőkével, a peremtársadalmak tőkései pedig lojalitási-politikai tőkével. Emellett a peremtársadalmak tőkései, bár uralkodó helyzetben vannak saját bérmunkásaikhoz és a nemzeti társadalmak egészéhez viszonyítva, a globalizációs tőkének ők is alávetettei. Csak éppen szolgálataikért ők is részesülnek a világjavak egyenlőtlen újraelosztásából származó többletből.

A világtársadalom munkásai sem tagjai a nemzeti bérmunkások csoportjainak. Többek között azért nem, mert ezek a "világmunkások" nem egyszerűen munkaerejük árát kapják meg munkabérként, hanem az alávetetteknek oly csábító "globalizációs hipermunkabért" tehetnek zsebre, amelyet viszont munkaadóik a peremtársadalmak, illetve az azok alatt elhelyezkedő társadalmak munkásainak zsebéből vesznek ki. A peremtársadalmak munkásairól ugyanakkor mint kifosztottakról szoktak beszélni, s ez a megállapítás egy sajátos értelemben pontos is. Kifosztottságuk a globalizációs világtársadalom "világmunkásaihoz" viszonyítva igaz: a "világproletárok" a peremtársadalmi beszállítói tevékenységet végző munkásokat is kizsebelik. A peremtársadalmak beszállító-bérmunkásai még viszonylagos kifosztottságukkal együtt is előnyösebb helyzetben vannak a "gazdasági nacionalisták" gyáraiban foglalkoztatottaknál, ők peremtársadalmi "extramunkabérhez" jutnak.

A világtársadalom és földrajzi peremtársadalmai közötti társadalmi különbségre és ugyanakkor közös osztálytagolódásukra és előnyeikre nem csak a "szociológiai leírás" pontossága miatt érdemes szót vesztegetni. Arra a mindeddig hallatlan teljesítményre, hogy - egy-két éhséglázadást kivéve - a globalizációs kifosztás nem torkollott világméretű szervezkedésekbe és felkelésekbe, éppen ennek a szerkezetnek a következtében tehetett szert a globalizáció: a "szegényeket", a kifosztottakat úgy tudta megosztani, hogy azok legmozgékonyabbjait, akik a kifosztók elleni lázadásoknak szervezői lehettek volna, átemelték a "viszonylagos jól-ét" tartományába, s érdekeltté tették a globalizációs tagozódás fenntartásában. A modernizáció kudarcaiból a világbirodalom-szervező globalokrácia megtanulta, hogy a kifosztás minden szintjének ára is van, s ezt mindeddig meg is fizették.


3.4. Újregionalizmus: a világ nemzeti társadalmainak szupranacionális felosztása

A modern kor azzal zárult, hogy egymással részben ideológiai, részben hatalmi alapon szembenálló nagy tömbökbe szervezte a világ nemzeti és törzsi társadalmait. A globalizáció győzelme a modernizáció felett az ideológiai-hatalmi alapon való tagolódást is felborította. Már a modern ideológiai világtömbök is a társadalomszervezés nemzeti korszakának letűnését készítették elő, maguk is nemzetek feletti szerveződések voltak. A szupranacionális szerveződés is nemzetek feletti, azonban nem áll meg a világtársadalom határainál, hanem továbbmegy, s ugyancsak tömbökbe szervezi a glóbusz társadalmait. Csakhogy ezek a tömbök már nem a modern ideológiák szerint szervezett - sztalinisztikus, illetve libertariánus - tömbök, hanem a világtársadalom szupranacionális társadalmai által felosztott és vezetett nemzeti és törzsi társadalmak együttesei, amelyeket a globalizációs megtévesztés nyelvén "nagyrégióknak" szokás nevezni. A globalizáció azonban még nagyon fiatal, nemcsak szupranacionális szervezetei, de a szupranációi közötti erőviszonyok sem alakultak ki véglegesen. Ennek következtében a glóbusz - elsőgenerációs - szupranacionális felosztása is meglehetősen bizonytalan még, s ezt a bizonytalanságot minden bizonnyal egy újabb harc, s bármily tragikus is, annak nyomában egy újabb felosztás követi majd.

A globalizációs világtársadalom mindezek és főként a későbbiekben kifejtendők miatt a szó modern értelmében nem is nevezhető már "társadalomnak" - ahogyan a hagyományos szerveződések sem, mert azok "közösségek" voltak. Modern értelemben ugyanis társadalmon az emberi kapcsolatok azon szerveződését értjük, amelyet annak tagjai maguk hoznak létre. Ezzel szemben a globalizációs szupranacionális régiók emberi szerveződéseit nem azok tagjai, hanem tőlük elvált hatalmak építik fel; ezek erre a célra kiépített intézmények által "termelt" - és nem "spontán alakuló" - "hatalomtársadalmak", amelyeket közelítő megnevezéssel biosznak nevezhetünk.

A globalizációról mint gazdasági globalizációról értekezők az ellenőrizhetőség és a felelősség alól kivont gazdasági társaságok, transznacionális kereskedelmi vállalkozások és planetáris jogkörrel rendelkező intézmények kapcsán írnak. Kétség sem férhet ahhoz, hogy a globalizáció fő intézményeinek egyik csoportját ezek a felsorolt intézmények képezik. Az viszont talán nem is kérdéses, hogy ezek az intézmények a szó modern értelmében "gazdasági" intézményeknek nevezhetők-e még.


4. A globalizációs hatalomgazdaság

Modern értelemben azokat a szervezeteket szokás "gazdasági" szervezeteknek nevezni, amelyek egyrészt emberi fogyasztásra alkalmassá alakítják át a természeti javakat, s ezt azzal a céllal teszik, hogy abból profitot szerezzenek. Azt is mondhatjuk, hogy ezen vállalkozások elindításának a profit megszerzése a célja, s ezt a javak előállításával érik el. A globalizációs vállalkozásoknál azonban már nem az emberi igényekre történő gyártás, sem pedig a profitnövelés a vállalkozások célja.


4.1. A globalizációs hatalomipari művek

Mi késztethet egy vállalkozást arra, hogy bárminél és bárkinél hatalmasabbra akarjon nőni? Elképzelhető, hogy az a szent törekvés vezérli, hogy mindenki másnál jobban elégítse ki embertársai tárgyak iránti igényeit. A modern vállalkozásoknak az igénykielégítés azonban csak eszköz arra, hogy minél több profithoz jussanak. A globalizációs vállalkozások céljai közé pedig belép még egy indíték: számukra a növekedés és a profitnövelés már nem azért kell csupán, hogy a gazdaság minél nagyobb szeletét mondhassák magukénak. A globalizációs vállalkozások növekedésükkel kilépnek a gazdaságból: a hatalom birodalmába ugranak át. A globalizációs vállalkozások már nem egyszerűen tárgyi javakat, de nem is csak gazdasági profitot, hanem politikai hatalmat: a nemzeti kormányok feletti hatalmat termelnek. A globalizációban a vállalkozások elsődleges céljává a hatalomtermelés vált.

4.2. A tiszta hatalompénz

A pénzre úgy szokás gondolni, mint a "tiszta" gazdasági intézményre. Benne már kihunyt minden materiális tartalom, s kizárólag csak a gazdasági érték mérésére és közvetítésére szolgál. Legfeljebb még azt mondjuk róla, hogy a pénz pénzt csinál. Talán volt is olyan - meglehetősen rövid, az ógörög demokrácia emberöltőnyi szakaszánál nem hoszszabb - időszak, amikor a modern gazdaságokban a pénz mindössze "tiszta gazdasági intézmény" volt. A politikai hatalom azonban a modernizálódásnak meglehetősen korai fázisában elválasztotta egymástól a pénzben jelen lévő gazdasági és politikai tartalmakat. Metternich herceg szociális olajcseppjeiként a pénz már nem a gazdasági, hanem a politikai értéket mérte és közvetítette, és nem újabb pénzt, hanem társadalmi békét csinált. A szociálpolitika által életre keltett politikai pénz a társadalmi béke árát fizette meg, s a politikai pénz is a társadalmi béke közvetítésére szolgáló eszköz volt. Igaz, a politikai pénznek még megvolt az a képessége, hogy bárkinek a kezében tetszés szerint gazdasági eszközzé tudott átalakulni, rendeltetése szerint azonban már politikai folyamatok szabályozására használták, s nem a gazdasági-forgalmi folyamatok közvetítése volt a feladata. Amint a pénz gazdái rájöttek arra, hogy az nemcsak gazdasági, hanem politikai értékmérésre és politikai javak cseréjére, békecsinálásra is alkalmas, hamar általánosítottáke képességét, s mindenfajta, a megvalósíthatóság magánbirodalmába tartozó jószág magánértékének a mérésére és cseréjének közvetítésére felhasználták. Így keletkezett a szociális pénz, amely a társadalmi kapcsolatok közvetítésében vált hatékony eszközzé, és a kulturális pénz, amely a többi pénzhez hasonlóan a gazdasági értéktől jelentősen elütő, a modern társadalmak működtetésében felhasználható kulturális értéket is mért, közvetített és csinált.

A pénz hamar befutotta azonban azt a pályát, amely neki a modernizáció nyelvén megnevezett "társadalmi alrendszerek" által adatott - azokból az alrendszerekből kevés van ugyanis, amelyek eltérő elveken épülnek fel, s ezért a többi alrendszertől különböző értékek mérésére és cseréjére van szükségük. A "pénz" azonban nagyon virulens intézmény, nem egykönnyen hagyja magát lefékezni. "Eszement" diadalútját folytatva igen korán megmutatta azt a képességét is, amely messze túl van a gazdaságon: az értékmérés, a forgalomközvetítés és a pénzcsinálás, azaz a gazdasági szolgáltatás után felfedte azt a hajlandóságát, hogy a hatalomban is részt vegyen. S miután elszakadt az értéktől, puszta sokaságánál fogva a gazdasági forgalom szabályozásának eszközeként is debütált. Ez ugyan még nem volt főszerep, még a gazdasági hatalom fontos, de mellékszerepe volt csupán. Hatalmi szabályozó eszközként való felhasználhatósága azonban már a modernizációt megelőzően kiderült, s a modernizációban ki is teljesedett. Egy problémája volt csak ennek a sokfunkcióssá vált modern pénznek: az, hogy a különböző - gazdasági, politikai, szociális és kulturális - pénzek még korlátlanul oda-vissza cserélhetők voltak, s emiatt bárkinek bejárása lehetett a pénz szabályozó, azaz hatalmi funkciójának gyakorlásába.

A globalizáció azonban ezen a nehézségen is úrrá lett. A különböző modern alrendszerek közötti átjárást és azok folyamatainak szabályozását biztosító pénzt a horizontálisfunkcionális szétdarabolás után hierarchikusan is széthasította. E hierarchikus széthasítás eredményeként olyan pénz - a parapénz - alakult ki, amelynek a gazdasághoz már szinte semmi köze sincs. Ezzel azonban a pénz nemhogy elveszítette volna önmagát, hanem ekkor került igazi elemébe. Levetette gazdasági álruháját, s annak mutatja magát, ami. Már nem a gazdasági folyamatok közvetítését és szabályozását szolgálja, levált ezekről a funkciókról, és "tiszta hatalompénzzé" lett. A pénzcsinálás szenvedélye sem aludt ki ezzel a változással, sőt most lángolt csak fel igazán: a több pénz csinálása ettől fogva a több hatalom csinálásává vált, s annak, akin úrrá lett, már semmi sem elég a hatalomból.


4.3. Piac helyett: értékmeghatározó és kifosztó hatalom

Piac csak ott lehetséges, ahol egyetlen szereplőnek sem áll módjában, hogy maga határozza meg, mi történhet a termelésben és a cserében, és mi nem. Ez a szigorú feltétel azonban csak kivételes körülmények között szokott, s akkor is csak rövid időre teljesülni. Kisebb részt az állam szokott beavatkozni a piaci folyamatokba, s a maga igényei szerint alakítani azok működését. Túlnyomórészt azonban a modernizációban a piacot nem állami, hanem gazdasági eszközökkel szokták a szabad verseny mezsgyéjéről leparancsolni: rendszerint a monopóliumok, oligopóliumok számolják fel a modernizációban a piacot. A monopóliumok és leszármazottaik azonban még gazdasági intézmények. Még "csak" gazdasági eszközökkel korlátozzák a verseny szabadságát. Igaz, klasszikus értelemben szabadversenyes piacról már ettől kezdve nem beszélhetünk.

A piac megszüntetése azonban csak a globalizációban következik be. A globalizációs világtársadalomban a szociális térhez hasonló módon a "hatalomgazdaság" terét is hierarchikusan megosztják: a piacgazdaság önmagában is, belülről hierarchikusan szervezett terére és az efölé idegenedett képzetes térre. Ennek a megosztásnak a következtében az egyes "piacszinteken" működtetett eszközök alaki hasonlósága esetleg megmarad; például pénz közvetíti a cserét a nemzetgazdaságokon belül, illetve az uralkodó világtársadalom és a nemzetgazdaságok között is. Csakhogy a két pénz, mint azt a pénzről szóló részben vázoltuk, alaki hasonlóságuk ellenére tartalmukat tekintve, lényegük szerint különbözik egymástól. Miközben a globalizációs hatalompénz tetszés szerint átváltható a modern gazdasági pénzre, a csere nem fordítható meg: a hierarchikusan magasabb szinten honos globalizációs hatalompénzre a nemzeti gazdasági pénz - s ezt a "konvertibilitás" szavatolja - nem váltható be. Akinek csak gazdasági pénz van a birtokában, hiába rendelkezik abból akármennyivel is, mint vásárló nem vehet részt a globalizációs javak cseréjében. Ez pedig azt jelenti, hogy a "világpiac" csak üres szólam a globalizáció korában.

A gazdasági piacot gazdasági eszközökkel, azaz modern módon korlátozó monopóliumokkal és leszármazottaikkal szemben a globalizációban a szabadversenyes piac felszámolása abból következik, hogy a hierarchikusan egymás fölött elhelyezkedő "gazdaságok" tartalmilag különböznek egymástól. Ez a tartalmi - létszerű - különbözés már nem is egyszerűen "újraelosztó" tevékenység, és hatalom kialakulásához vezet. Itt már olyan hatalom kialakulását kísérhetjük nyomon, amely nem egynemű javak újraelosztását ragadja magához, hanem "mélyebb szintre" hatol be, s e mélyebb szinten gyakorolt erőszak révén alakítja a maga érdekei szerint a folyamatokat. Az értékek meghatározására nyer hatalmat, s ezeknek az értékeknek az össze nem hasonlíthatóvá tételével éri el érdekei érvényesítését: a kifosztás maximalizációját. Ennek következtében viszont a globalizációban a piac helyére az értékmeghatározáson alapuló kifosztó hatalom lép.


4.4. A hatalmi racionalitás

A gazdaság a modernizációban azzal tűnt ki, hogy a megelőző korokat jellemző öko-racionalitásról áttért az anyagi költségkalkulációs, profitmaximalizációs racionalitásra. Gazdaságilag az számított racionálisnak, ami az elnyúló antagonizmuson belüli tobzódás, a profitmaximalizáció szempontjainak megfelelt, ez a pusztító racionalitás pedig fetisisztikus szerepet kapott: önmagát legitimálta. A globalizáció ezen is változtatott: száműzte a költségkalkulációt és a profitmaximalizációt, velük együtt a gazdasági racionalitást, s a hatalmi racionalitással helyettesítette.

A gazdasági racionalitás helyére erőszakolt politikai-hatalmi racionalitás a gazdasági költségek helyett a hatalmi-politikai költségeket kalkulálja: mennyibe kerül egy-egy újabb nemzeti vagy törzsi társadalom - vagy valamelyik szupranacionális vetélytárs - feletti hatalom megszerzése. S ennek megfelelően már nem egyszerűen a profitmaximalizáció, hanem - a kifosztással együtt - a hatalommaximalizáció a célja. A globalizáció szupranációs "elitjei", a globalokrácia különböző szupranációkhoz tartozó csoportjai felismerték ugyanis, hogy az új létmódban a gazdasági előnyöknek nemhogy a növelése, de a megtartása is a hatalommaximalizációs sikerek függvénye.

A szó modern értelmében a globalizációs világtársadalomban már nem létezik gazdálkodás. A hatalmi racionalitásnak alávetett kifosztó mechanizmusok ugyanis eltérítik az értéktől a nemzetközi cserét, s azt a hatalmi racionalitásnak vetik alá. Ennek következtében az alávetett nemzeti modernizációs társadalmakban sem a klasszikus modern gazdálkodás folyik már, hanem ott is a hatalommaximalizáció szempontjai szerint eltérített "nemzetközi csereértékeknek" akarják megfeleltetni a nemzeti gazdasági teljesítményeket. A hatalmi racionalitást a világra kényszerítő hatalmak erejéből telik arra, hogy a globalizációs termékek és szolgáltatások árát magasan gazdasági értékük fölé emeljék, s a nemzeti, különösen pedig a törzsi társadalmak teljesítményét mélyen gazdasági értékük alatt tartsák. Aminek következtében ezekben a nemzeti társadalmakban nem a nemzeti jövedelmek maximalizálása, hanem a hatalmi racionalitásnak való engedelmeskedés zajlik. Ami a globalizációs és a nemzeti javak "értékének" egyenlőtlenítő diktátuma következtében állandósuló "elszívást" valósít meg a modern nemzetektől a globalizációs birodalomba.


4.5. A globalizációs hatalomgazdaság

Hatalompénzzel és hatalomtermelő ipari művekkel, az értékmeghatározásra és az azon keresztül történő kifosztásra szolgáló intézményekkel csak a globalizációs szupranációk rendelkeznek; a modern nemzeti társadalmaknak csak a sokfunkciójú modern pénz, a profittermelő gazdaság és a piac áll rendelkezésükre. A két gazdaságtípus között már nincsen átjárási lehetőség: nemcsak hordozóikban, de működési elveikben is különböznek egymástól. Míg a modern gazdaság egyedül uralta a világot, a gazdasági racionalitás jegyében működött. A globalizációban azonban ez a gazdasági racionalitás már nem működik, azaz globalizált planétánkon a szó modern értelmében vett gazdálkodás sem létezik már, helyét a hatalom működtetése és ennek érdekében az alávetett társadalmak részéről való különböző típusú alkalmazkodások vették át. A modern piacgazdaságot legyőzte a globalizációs hatalomgazdaság.


5. A globalizációs világérintkezési mód: a puha világháború

Mint láttuk, a világrégiók egyfelől "táplálkozási láncok", amelyeknek mindenekelőtt az a szerepük, hogy a globalizációs világtársadalom szupranacionális valóságainak mérhetetlenül magas kiépítési és működtetési költségeit a régiók alávetett, modern-nemzeti és ősi-törzsi társadalmaiból kiszivattyúzzák. Másfelől a világrégiók hierarchikus kapcsolatban álló szövetségi rendszerek is, amelyeknek az a céljuk, hogy a globalizációs világhatalmat - s a megszerzéséhez szükséges háborús költségeket a visszatérülés reményében - a saját szupranációjuk számára biztosítsák, s ezen keresztül még az alávetetteik is előnyökben részesüljenek a legyőzöttekhez viszonyítva. Akár táplálkozási láncként viszonyulnak egymáshoz a szupranációk és bekebelezetteik, akár hatalmi ellenfelekként a szupranációk, érintkezésük egyaránt az erőszakon alapul: a globalizációs világérintkezés alapformája ezért a háború.[104] Csakhogy amiként a társadalom, a gazdaság, a politika valóságát a globalizációs létmódváltás minden korábbihoz viszonyítva átalakította, úgy változtatta meg a háború fogalmát is, s ezért a globalizációs világérintkezés alapformája a globalizációsan átalakított, puha világháború.


5.1. A fegyver fogalmának globalizációja

A hagyományos és a modern hadviselés során az az eszköz számított fegyvernek, amely ellenséges objektumok, illetve katonák harcképtelenné tételére vagy megsemmisítésére szolgált, s amelynek alkalmazása révén idegen nemzetek területeit, javait, emberi erőforrásait lehetett megszerezni, megtartani vagy visszaszerezni. Mint a rablógazdálkodás és a modern ipar kapcsán megmutattuk, a fegyver fogalma ennél általánosabb. A globalizáció megváltoztatta a fegyvert, s azt a korábban már bemutatott mélyebb értelemben alkalmazza. Kiemeli belőle a fizikai megsemmisítésre alkalmas fegyvert, s csak az idegenek ellen irányuló elemét hagyta meg. A globalizáció küszöbére érve elkerülhetetlenül szükségessé is vált másként gondolkodni a fegyverről, hiszen az atomfegyver megépítésével az élet, a fizikai test elleni fegyverkezés eredeti célja (részben) ellentétébe fordult: már nemcsak a megtámadott, de a támadó életét is biztosan kioltaná egy atomháború.

Az atomfegyvert azonban előbb állították hadrendbe, semmint hogy a globalizációs világhatalom megszerzésének kérdésében döntésre jutottak volna a világtársadalom szupranációi. Az általuk életben tartott önpusztító racionalitás szerint mégsem zárhatták le megegyezéssel a globalizációs világhatalomért folyó versenyt; a háborút tovább kellett folytatni. A győztesnek is biztos pusztulást ígérő atomfegyverek megléte miatt arról azonban szó sem lehetett, hogy a globalizáció előtti módon, véres világháborúval döntsék el a világhatalmi kérdést. A test ellen vívott háborút a geopolitikai stratégiai pontokon lebonyolított lokális és korlátozott - mert csak az atombomba előtti fegyverekkel vívott - világháborúkra szűkítették. A világhatalom eldöntésének érdekében pedig fegyverré alakították azokat az eszközöket, amelyek korábban a társadalmi élet közönséges funkcióinak a gyakorlására fejlődtek ki: a pénzt, a tömegtájékoztató eszközöket, az értékmeghatározást,a kereskedelmet, a társadalomszervezést, az önazosság-meghatározást, amelyek erőszakeszközökké való átalakítását már bemutattuk, s amelyeknek háborúk vívására alkalmas fegyverként való használatát a következő szakasz világítja majd meg. Ezeknek az eszközöknek a fegyverré változtatásával - a győztest is biztosan elpusztító atomfegyverzet homlokterében - kialakult a globalizációs fegyver: a puha fegyverekből álló arzenál.


5.2. A puha világháború

A háború csak a felszínén jelenti idegen emberek és objektumok elpusztítását, ezért a fegyver pusztító eszköz voltát is "csak" az elrémítő borzalmak közvetlen szintjén kell számításba venni. A háború mélyebb értelme szerint: szerzés; s ezért a fegyver is, legalábbis mélyebb szerepe szerint: "a szerzés eszköze".[105] A modern korokban a háború "mindkét" fegyverrel zajlott népek és nemzetek között, s ezért ezeket a háborúkat vérrel szerző háborúknak nevezhetjük. A globalizációba érve, az atomhalál fenyegetésének engedelmeskedve azonban fel kellett adni - illetve a szupranacionális stratégiai pontokon lefolytatott helyi és korlátozott háborúkra kellett szűkíteni - a fegyver kivéreztető eszköz voltát, s ennek következtében a vérrel való szerzést is. A puha fegyverek azonban lehetővé tették minden háború valódi céljának elérését: idegen földek, javak és emberi erőforrások megszerzését, aminek következtében a háború is átalakult a globalizációs korszakban: vérrel szerző háborúból puha háborúvá.

A puha világháborúk nem a megszokott módon kezdődnek és nem is a megszokott módon zajlanak. A véres háborúk határok közé zárt időben, a hadüzenet és a békekötés között, a hátországtól többnyire elkülönült helyen - a hadszíntéren -, és a mindennapoktól elválasztva, a hadászat fertelmes napjaiban történnek meg. Amint a néhai francia köztársasági elnök, Mitterrand korábban idézett szavaiból kitűnik, a szupranacionális puha világháborúk nem a másik felet megbecsülő, annak felkészülési lehetőséget adó és megtámadottságát nyilvánvalóvá tévő "hadüzenettel" kezdődnek, hanem a nemlegitim hatalmak bejelentés nélküli támadásaival, nem elkülönült hadszíntéren, hanem privát világunk mélyére hatolva folynak, nem a harc napjait veszik igénybe, hanem a mindennapjainkat hódítják el tőlünk. S annak következtében, hogy az értelmezési hatalom világintézményei a globalokrácia kezében vannak, e hódító puha háborút felszabadulásként fogadtathatják el a mit sem sejtő gyarmatosításra kiszemeltekkel.

A puha világháborús akciók sem különböznek a háborúindítástól. Minden egyes akciónak megvan ugyanis a maga fedőneve, azaz valamely "szabadsághoz kapcsolt" és "legitim titok" révén védettséget biztosító kettős elnevezése.

A puha világháború első akcióját, a csereértékek eltorzítását az iparszabadságra és az ipari titok kettősére alapozott technológiai fejlettséggel indokolják. Az eltorzított csereértékek révén e háború második támadási hullámaként mesterségesen felszított nemzeti hiteligényeket a pénzforgalmazási szabadság és a banktitok révén elégítik ki a globalizációs hatalmak. Aminek sajátosságát az adja, hogy mind a szupranacionális, mind a nemzeti valuták csereértékének eltorzításával jár együtt. A fiskális és monetáris világállam összejátszásának révén a globalokrácia a diktált valuta-leértékeléssel a nemzeti valuták értékét lefelé, az irreálisan megszabott és utólagosan felemelt kamatokkal a hitelező szupranacionális hatalomgazdaságok aranyfedezet nélküli "tartalékvalutáinak" - azaz a szupranacionális tiszta hatalompénznek - az értékét felfelé torzítja el. A szupranacionális és a nemzeti valuták értékének ellenkező irányú eltorzítása következtében azonban a mesterségesen felszított hiteligények kielégítésére felvett kölcsönök visszafizethetetlenné válnak.

A visszafizethetetlen hitelek sokszoros visszafizetését a fiskális világállam előírásai szerint a pénzügyileg megszállott nemzeteknek a puha világháború harmadik támadási hullámaként megjelent - és a kereskedelmi szabadság és a cégtitok fennhatósága alatt álló - külkereskedelemből, kényszerkereskedelem révén kellene törleszteniük.[106] Ez azonban, éppen az eltérített csereértékek miatt, szintén lehetetlen. A kényszer-külkereskedésre kötelezetteket a hitelezési után a kereskedelmi csapdába is betaszítják, amely az egyenlőtlen csere miatt szavatolja, hogy a nemzetgazdaságok a külkereskedelmen a hitelekhez hasonlóan csak veszíthetnek.

A javak és a nemzeti valuták csereértékének és a kereskedelmi áraknak hatalmi szóval történő eltorzításával immár háromszorosan - az értékelésben, pénzügyileg és kereskedelmileg - megszállottak sorsát a győztes második puha világháborút követő újabb diktátum: a kényszer-privatizáció pecsételi meg. Amikor kiderül, hogy a csereérték-torzításból származó veszteségeket[107] már nem lehet a hitelfelvétellel finanszírozni, s a hitel értékének eltorzításából származó veszteségeket nem lehet a külkereskedelemből kipótolni, akkor a nemlegitim világállam az érték-, hitel- és kereskedelmi gyarmatosítottakat arra kötelezi, hogy földjeik és termelő javaik globalizációs szempontból hasznosítható részét a globalokraták részére privatizálják. Minthogy az értéktorzításból, a hitelezői és kereskedelmi kifosztásból származó veszteségek mindig magasabbra vannak állítva a nemzeti jövedelemtöbblet-termelésnél, a privatizációs csapdát megvalósító kényszer-privatizáció a globalokrácia kényének határáig - illetve határtalanságáig - folytatható. Eredményeként viszont egyetlen puskalövés nélkül megvalósul a véres világháborúk célja: idegen földterületeket és javakat szereznek maguknak a támadók. Hogy ennek a privatizációs csapdának, a kényszer-privatizációnak valóban idegen földterületek megszerzése a következménye, erre vegyünk egy olyan példát, amelyet senki sem nevezhet egy történelmi szerepét eljátszott kis ország sirámának: "Amerikában mindenki csak a lényegtelen dolgokra figyel. Ez Japánnal kapcsolatban is mélységesen igaz; ha eladjuk az országot Japánnak, akkor, ha tetszik, ha nem, végérvényesen az övék lesz."[108]

A globalizációs puha világháborúknak azonban nemcsak az a sajátossága, hogy vér nélkül képesek birodalmakat romba dönteni, s területüket elfoglalni. Földterületeket, javakat, sőt emberi erőforrásokat zsákmányoltak eddig is a győztesek. A globalizációs puha világháborúk igazi újítása a véres világháborúkhoz képest, hogy megvalósítják azok valódi célját: már a területek, javak és emberi erők megszerzése közben a maguk képére formálják a meghódítottak önazonosságát. A puha világháborúkban a médiaháborúk csak az eszközökért folytatott harc részei. Ezen eszközök megszerzése teszi lehetővé a médiaháborúk győztesei számára, hogy elérjék céljukat, a legyőzöttek "önazonosság-cseréjét", mi több, a programozottan a kívánt célhoz igazodó önazonosság-újraépítést. Azzal, hogy a legyőzötteket bevonják a győztesek azonosságába, nemcsak a földet és a tárgyakat szerzik meg a puha világháborúk győztesei, de a legyőzöttek önazonosságát is megszüntetik. Ha a legyőzöttek ezen libertariánus azonosságcseréje teljes sikerrel járna, akkor valóban befejeződne a történelem: megszűnne a létszervezési alternatívák elvi lehetősége is, és a hatalom egyedül ülhetne tort az emberiesülés elveszített esélye fölött.

A puha világháborúk, mivel nem igényelnek újjáépítési periódusokat, sokkal szaporábbak a véres világháborúknál; eleddig három is zajlott közülük. Az első puha világháborúban - amelyet a hidegháború fogalma alatt ideológiai és legfeljebb még kereskedelmi ütközetekre szoktak leegyszerűsíteni - a tőkés és a szovjet világrendszer csapott össze. Hozzávetőlegesen ezzel egyidőben kezdődött a második puha világháború, amelyet az éppen megszervezett szupranacionális globalizációs társadalmak vívtak a modern nemzeti társadalmak ellen. A két, különböző szereplők között és különböző célokért folytatott puha világháború közül az első 1992 tájékán, a szovjet birodalom belső összeomlásával ért véget. A második napjainkban is folyik, és - a puha háborúzás időigénye miatt - még sokáig eltart. A globalizációs szupranációk egyrészt a - fejlett szocializmusnak nevezett - globalizációs kísérletébe belebukott szovjet birodalom feletti győzelemmel zárták az első puha világháborút, másrészt a modern nemzetek és velük az egész modernizáció felett is diadalmaskodtak. S - az ökológiai katasztrófába vezető tulajdonságai mellett - éppen e vereség miatt beszélt a művelt nyugat a modernizáció észrevétlen elavulásáról.

1992 tájékán kezdődött a harmadik puha világháború, amelyet már a globalizációs világbirodalom szupranacionális hatalmai vívnak egymás ellen. Az óriások e harcában a valaha dicső modern nemzeteknek már csak statisztaszerep, pontosabban az utánpótlási források szerepe jut. Ennek az éppen csak megkezdett harmadik puha világháborúnak a tétje a globalizációs világhatalom megszerzése.


6. A globalizáció puha háborús kultúrája

A világnak volt elegendő ideje megtapasztalni a véres háborúk borzalmait, ki is fejlesztette az ezek leírására szolgáló nyelvezetét és beszédmódját. A puha világháborúk - a korlátozott helyi öldökléseken túl - nem járnak vérrel. Mégsem örülhetünk maradéktalanul ennek a fejleménynek. Manapság, a globalizáció elborzasztó sajátosságaként ugyanis szembe kell néznünk egy, a test elpusztításánál is borzalmasabb fejleménnyel. A test elpusztítása még csak megsemmisítette, nulla pontra taszította az egyes ember létét. A globalizáció - puha világháborús érintkezési módja, kultúrája révén - még ezen a látszólag felülmúlhatatlanul nagy "teljesítménynél" is továbbmegy, s megváltoztatja azt, amit eddig kultúrának neveztünk: egész nemzeti társadalmak, s bennük számtalan egyes ember létét fordítja "negatív" emberi létbe.

Az egyszer volt igazság megkérdőjelezése és a lét mélyebb rétegeiből felszínre hozott igazság pártjára átállás az embernek mindezideig elidegeníthetetlen sajátossága volt. A létigazság elmélyítése - ezt nevezték az ókor görögjei szabadságnak - természetes módon járt együtt a régi megkérdőjelezésével, leépítésével, és az emberi életnek ezen mélyebb szabadság szerinti újjáépítésével. Minden kor talált is saját fogalmat ennek a szabadságnak az elnevezésére. Van ennek az egyedül emberi - és ugyancsak vértelen - tevékenységnek még modern elnevezése is: alkotó rombolás.[109] Az embert emberré tévő kultúra éppen ennek az alkotó rombolásnak a kultúrája, amelynek a görög neve a "poézisz" volt, melyről az akkori kor bölcsei tudták: minden embernek lehetősége és napi gyakorlata is.

A még nem nagy, s ezért szertelen ember lehetőségei közé tartozott azonban mind ez ideig a pusztító rombolás, s a pusztító rombolás kultúrája is. Ennek legprimitívebb alakja volt a test elpusztítása, amelyet a hagyományos fegyverekkel és a véres háborúkkal vittek véghez a múlt korok emberségükben megtévedt akarnokai. A primitivizmus azonban még a pusztító rombolás esetében sem kifizetődő: ha minden rabszolgát elpusztítanak a győztesek, végül maguknak kell verejtékes munkával előállítaniuk életük kellékeit. Ki is ravaszkodták a pusztító rombolás "kifinomultabb", a test megőrzése, sőt feltáplálása mellett az egyes személy emberi azonosságát elpusztító módszereit is: "De szörnyű sors várt arra, akit a zsuanzsuanok megtartottak a maguk foglyának.... sirit húztak az áldozat fejére... levágtak egy jól megtermett tevét. Frissiben megnyúzták, ...a legsúlyosabb, legszívósabb részét, a nyakbőrt választották le róla. Darabokra vágták, s még gőzölgő állapotban ráfeszítették a fogoly leborotvált fejére. Ez volt a siri. Aki ezen a procedúrán keresztülment, az vagy nem élte túl a kínzást és meghalt, vagy egész életére elvesztette az emlékezetét - mankurt lett belőle... A mankurt nem tudta, ki ő, milyen törzsből-nemzetségből való, nem tudta a nevét, nem emlékezett gyerekkorára, apjára-anyjára - egyszóval nem ismerte fel magában az emberi lényt."[110]

A globalizáció "tökéletesítette" a sirit: a puha erőszak és a puha erőszakszervezetek révén fájdalommentesen, veszteségek nélkül, tömegeken viszi véghez a "mankurtosítást". Mi több, olyan mankurtok lágy mechanizmusok általi tömeggyártására rendezkedett be, akiket nemcsak egyszer és egyetlen irányban lehet lerombolni, de - fordított görög utópiaként - tetszés szerinti számban, és előre programozott irányban lehet újra és újra, emberi azonosság nélküli, beszélő szerszámmá felépíteni. A globalizációt jellemző dekonstrukciós kultúrának éppen ez a "magva": az emberi azonosság nélküli, negatív emberi létű masszának az irányított újraépítése.

A második puha világháború tétje, amint tapasztaljuk, a modernizáció legyőzése és - a törzsi és hagyományos társadalmakhoz hasonló, csak éppen kiemelt, beszállítói státusú - gyarmati sorba vetése. A dekonstrukciós kultúra a modern azonosságok és értékek pusztítva újjáépítő módja. Támadásának célpontjai a modern azonosság szervező középpontjai.

6.1. A modern polgári nemzet dekonstrukciója: a szuprasovinizmus

A modernizáció a hagyományos, egyetemes egyházi világtársadalommal és az abba illeszkedő hagyományos nemzetekkel szemben azzal diadalmaskodott, hogy egymással ellenségesen farkasszemet néző modern polgári nemzetekbe szervezte a világon uralkodó Európa egyes egyedeit. A polgári nemzet azonban már a modernizáció számára is szűknek bizonyult: esztelen, véres háborúkkal próbálta először mások terét elvenni, hamarosan pedig nemzetközi, majd multinacionális szerveződésekkel egészítette ki magát, hogy gáttalan növekedési hajlamának formát adjon. Akárhogyan próbálkozott is azonban a polgári nemzet azon, hogy a modern gazdasági tőke növekedéséhez kereteket biztosítson, a nemzetek viszonyát tekintve ugyanazon a szinten maradt, még akkor is, amikor a legelvetemültebben - sovinisztán - viszonyult más nemzetekhez.

A globalizáció szupranacionális szerveződései azonban kiléptek ebből az azonos szintből, és alá-fölé rendeltséget alakítottak ki a globalizációs szupranáció és a modern polgári nemzet között: a szupranemzet anyanemzete fölé kerekedett. S minthogy ez az anyanemzet a szupranáció gyarmatosító törekvéseinek útjában áll, a globalizáció az anyagyilkosságtól sem riad vissza: minden erejével azon van, hogy a számára már teherré vált polgári nemzetet dekonstruálja. Ehhez a művelethez viszont arra van szüksége, hogy a korábban egy szinten lévő nemzeti szerveződések közötti sovinizmust most az egymás fölé idegenedett szupranemzet és a polgári nemzet közé vigye át. Amiben az a legfondorlatosabb, hogy a régi nemzetek híveinek most az ellenük is szervezett polgári nemzet védelmében kell fellépniük a szupranacionális sovinizmussal szemben.


6.2. A polgári egyenlőség dekonstrukciója: a szuprarasszizmus

Nemcsak a polgári nemzetnek, de alapító értékének, a polgári egyenlőségnek sem szánt kíméletesebb sorsot a globalizáció. Igaz, hogy az egyenlőség eszméjét már a modernizáció végletesen megcsúfolta: ahol csak tehette, rasszizmussá változtatta. A "modern rasszizmus" azonban, hasonlóan a polgári sovinizmushoz, egy szinten álló, de különböző származású polgárok között próbált alacsonyabb- és magasabbrendűséget konstruálni. A modernizációnak azonban megvoltak az intézményei arra, hogy a rasszizmust hogyan korlátozza az egyenlőség nevében, ezért az nem lehetett uralkodó tendencia a modernizáción belül.

A globalizációnak azonban a polgári egyenlőség is útjában áll, ha másként nem, hát erkölcsileg: szupranációkat nem lehet az egyenlőség nevében a polgári nemzetek fölé építeni. Hogy a szupranemzetek globalokratái elviselhetővé tegyék azt a képtelen helyzetet, hogy most már saját államuk tagjaira is mint belső gyarmatosítandókra kell tekinteniük, a racionalizáció primitív szabályai szerint olyan ideológiát keresnek, amely igazolást nyújthat e törekvésükre. A hagyományos társadalmak rendi különbségeit még a tekintéllyel lehetett elintézni. A modern társadalmi különbségek szélsőségeit a rasszizmussal intézik el. A globalizáció pedig, hogy a maga szélsőségeit elviselhetővé tegye önmaga számára, politikai dekonstrukciónak veti alá az egyenlőséget, és kidolgozza a saját nemzetének tagjaira is érvényes alacsonyabb-, ill. magasabbrendűségi gyakorlatot: a szuprarasszizmust. Amikor a mexikói és Puerto Ricó-i színes bőrű bevándoroltak mellett például már a fehér, protestáns angolszász középosztály jókora része is az alacsonyabb értékű és ezért a globalizáció oltárán feláldozható részévé válik az egyenlőségére büszke Amerikának, akkor már nem a megszokott értelmű rasszizmusról van szó.[111] S látva a globalizációs világrendszerváltás eme lassú halállal kioltott emberi életekkel fizetendő árát - itt, a mi térségünkben is[112] -, keserűen állapíthatjuk meg, hogy a modern polgári rasszizmusnál semmivel sem kisebbek az áldozatai a globalizációs szuprarasszizmusnak.




[80] Itt elsősorban Newtonra utalok.

[81] Az irodalmitól élesen megkülönböztetjük a politikai dekonstrukciót, amely a megvalósíthatósági szabadság globalizációs alakja.

[82] Újabban Mircea Eliade és Hamvas Béla fejtette ki e tagolódások jelentését és jelentőségét.

[83] A modernizációtól fogva az emberiség a megvalósíthatóság fogságában szervezi létét. A megvalósíthatósági szabadság akár csak vázlatos kifejtése is meghaladja ennek a dolgozatnak a lehetőségeit. A kérdést az Ökológiai Kapcsolatok (Szerk.: Endreffy Zoltán - Kodolányi Gyula) utószavában vázoltuk fel. Népművelési Intézet, 1983, Vass Csaba - Eff Lajos: Utószó.

[84] Martin-Schumann: A globalizáció csapdája, Perfekt Kiadó, 1998.

[85] Ezt neveztem a Többszörös magyar társadalomszerkezet, többes hatalom Magyarországon című, szociológiai kandidátusi dolgozatomban a modell, rendszer, berendezkedés és felépítés szintjei közül rendszernek.

[86] Max Weber definíciója tartalmaz ilyen elemeket: Állam, politika, tudomány, KJK, 1970.

[87] Erről részletesebben: A hermeneutikai hatalomról című dolgozatomban, Magyarok Világszövetsége évkönyve, 1996. 153-173. old.

[88] Ezt a tevékenységet nevezzük mindennapi, autonóm, építő átalakításnak, amely az emberi szabadságok egyik legalapvetőbbike.

[89] Vannak, akik azt állítják - például Derrida is -, hogy nem a szövegírás, hanem a befogadás építi fel még a szerzői szöveg értelmét is. Ez minden bizonnyal így is van mindaddig, amíg ki nem alakítják azokat a dekonstrukciós eljárásokat, amelyek révén éppen a köznapi dekonstrukciót, másként az értelem-újraalkotást "központosíthatják". A globalizációs értelmezési hatalomnak viszont éppen ez a döntő mozzanata.

[90] Michel Foucault: Felügyelet és büntetés, Gondolat, 1990; és Vass Csaba: A médiakrácia, a puha diktatúra kivitelezője, Juss, 1990. 4. szám. [

[91] A gyermekeink számára is megélhetést szavatoló ipar ökologistái tartoznak ide.

[92] A magyarhoni médiaháború a példa rá.

[93] Elég a bádogvárosok lázadóira utalnunk.

[94] Ahogyan azt például J. P. Sartre írta Frantz Fanon A föld éhe című könyvének ajánlásában. Társadalomtudományi Könyvtár, 1978.

[95] Például minden nemzeti értéket elfogadva.

[96] Alvin Toffler: Hatalomváltás, Európa Kiadó, 1993.

[97] Ilyen a csereértékrontás, az arra épülő, jól ismert hitelcsapda, a kevéssé elemzett kereskedelmi csapda, valamint a szinte nem is említett privatizációs csapda.

[98] Ennek létét az egyik világpénzbank vezető tisztviselője fedte fel az olajdollárok kapcsán. Simpson: Bankárok, Kossuth, 1986.

[99] Ilyen cég például az Ogilvy and Mother, vagy a Satchi and Satchi.

[100] Kenichi Ohmae The Borderless World című írásában azt üzeni a nemzeti kormányzatoknak, hogy teljesen hiábavaló ragaszkodni hagyományos szerepkörükhöz, a nemzetgazdaságok irányításához, mivel a nemzetgazdaságok már nem léteznek.

[101] Így javaslom nevezni a globalizációs világtársadalom uralkodó osztályának ügydöntő szerepben lévő csoportját.

[102] David Korten idézett könyvében szerepel a stratos-példa.

[103] Erről ír Rosabeth M. Kantner a World Class című könyvében. Simon & Schuster, New York, 1995.

[104] Palánkai Tibor értekezett először magyar nyelven a gazdasági háború fogalmáról. De ez a megváltozott háború-fogalom mára már a világban szinte közhellyé, a dokumentumregényekben is ismételgetett ismeretté vált: "Japán nem nyugati ország. Egészen más a felépítménye. Ők feltaláltak egy merőben újszerű üzletvitelt: az ellenséges üzletet, a háborúszerű üzletet..." In: Michael Chrichton, Gyilkos nap, 481. oldal.

[105] Az a határozott véleményem, hogy ezeknek a mélyeb értelemben vett fegyvereknek a birtoklását és használatát is demokratikus legitimáció függvényévé kellene tenni.

[106] Ezt az intézményt és ezt a gyakorlatot nevezem Hatalomgazdaság című, megjelenés előtt álló kötetemben "kereskedelmi csapdának".

[107] A létezett szocializmusok esetében mindezeket az önfelemésztő politikai ipar műveinek veszteségei alapozták meg.

[108] M. Crichton, id. mű 475. old.

[109] Schumpeter, az ismert közgazdász gondolkodó alkotta e fogalmat, igaz, kissé "globalizáltabb" értelemben.

[110] Csingiz Ajtmatov: Az évszázadnál hosszabb ez a nap, 1982. Európa, 144-147. old.

[111] Völgyes István ír erről a Világosság 1992. évi, az amerikai birodalomszervezés vitáját ismertető számában.

[112] Szamuely Tibor mutatta be megrázó erővel a Kritika 1995. szeptemberi számában a rendszerváltás első öt évének emberveszteségeit a volt szovjet birodalom területén.

vissza