II. KÖNYV

A GLOBALIZÁCIÓS URALKODÓ VILÁGBIRODALOM

[Rich Text formátumú, tömörített változatban letölthető]



"Ám a konkurencia, amely pedig, mint tudjuk, a megkülönböztető jegye, távolról sem dominál - és ki tagadná ezt? - az egész jelenlegi gazdasági életben. Létezik ma is, és létezett a múltban is, egy külön világ, egy kivételes kapitalizmus világa, amely minden korban multinacionális, és azoknak a hajdan volt nagy indiai társaságoknak és a legkülönbözőbb nagyságú, jogszerű vagy tényleges monopóliumoknak a rokona, amelyek lényegükben azonosak voltak a mai monopóliumokkal. Nem jogos-e azt állítanunk, hogy a Fuggerek és a Welserek vállalatai - mai kifejezéssel élve - transznacionálisak voltak, hiszen egész Európát az érdekkörükbe vonták, és mindenütt voltak képviselőik, az Indiákon csakúgy, mint Spanyol-Amerikában? Vajon Jacques Coeur előző évszázadi ügyletei Németalföldtől a Közel-Keletig nem voltak-e éppoly nagyszabásúak?"

(Fernand Braudel)[67]


A globalizációval kapcsolatban már nem fordulhatunk sem a mitológiához, sem az ókori irodalomhoz. Az ókorban ugyanis, bár a velük is élő titán már sikeresen építgette a létezőben elfedett tulajdonságokból a maga második valóságát, ezeknek a birodalmaknak a fennállása nem volt elegendő hosszú ahhoz, hogy e második valóságról gyűjtött tapasztalatokat is feldolgozzák. Ellenkezőleg, e második valóság - esetleg tudományos formába öltöztetett - apológiáit dolgozták ki. Elsőként talán Goethe figyelmeztetett Faustjában, az eltorzult európai alkat, Prométheusz e modernkori utódjának létutazásairól szóló drámájában a megvalósíthatóság és az általa felépíteni akart új, második valóság veszélyeire. A figyelmeztetés azonban nem talált értő fülekre. Az angolszász individualizmusból kiágazó modernizációnak sikerült meghódítania azokat a helyeket, amelyeken hódítását megelőzően a létszabadság, a lakozás rendezkedett be, s e helyekről a lakozni képeseket elűzni. A helyet a puszta földrajzi térrel váltotta fel, s e tér elnyúló antagonizmusán belül rendezte be szállásait, a létezőben elfedett tulajdonságok kiragadására szolgáló intézményeit. Az elnyúló antagonizmus terei és az azokon felépített titáni második valóság azonban két okból sem felelt meg a mindig más utakra vágyakozó s onnan Diké túlhatalma miatt mindig visszavettetett titánnak. Először is, a modern tereken az ökológiai katasztrófák miatt már túlságosan is veszélyessé vált az élet, ezért más életlehetőségek után kellett néznie. Másrészt az örök győzelemre, Diké legyőzésére áhítozó titánt már nem elégítette ki a natúra egyszerű kifosztása, az, hogy elragadhatja tőle elfedett tulajdonságait, s azokból magának a jól-ét sosem remélt csúcsait építheti fel. A titán most már arra vágyott, hogy Dikével mérkőzhessen meg, tőle a halált elragadja, s ezzel a maga életét végtelenné tegye.



I. rész

A HARMADIK NAGYTÖRTÉNELMI TETT
ELLENTÉTÉBE FORDÍTÁSA


Mert bünteti
az eszmélkedő Isten
az idő előtti növekedést

(Hölderlin)[68]


I. ELTORZULT AMERÓPAI ALKAT,
ZSÁKUTCÁS GLOBALIZÁCIÓS FEJLŐDÉS



A globalizációról alapvetően két "nagy elbeszélés" formálódik. Az első nagy elbeszélés - nevezzük ezt a terjedelmi változás, a modernizáció kiterjedéséről szóló elbeszélésének - elsiklik a globalizáció igazán lényegi újdonsága mellett. A globalizáció lényegi újdonsága ugyanis az, hogy a harmadik nagytörténelmi tettet torzítja el. A globalizációról formálódó másik nagy elbeszélés viszont a globalizációnak éppen ezekről a lényegi tartalmi ismérveiről kísérel meg összefüggő leírást adni. Ezért a globalizációról mint a harmadik nagytörténelmi tett titáni eltorzításáról szóló elbeszélést a globalizáció tartalmi felfogásaként és elbeszéléseként nevezzük meg. Az itt következők - a globalizációra vonatkozó hazai cenzúra felfüggesztése óta eltelt rövid idő alatt is irdatlanul túlbeszélt terjedelmi felfogás megemlítése mellett - a tartalmi felfogás felvázolására tesznek kísérletet.

A globalizáció tartalmi kifejtésekor is azt a korábban már említett elvet követjük, hogy először annak a fogalomnak az általunk legfontosabbnak tartott vonását - mondhatni, létezésszervező elvét - vázoljuk fel, amely történelmét kialakítja, amely meghatározza, hogy milyen is a globalizációs "valóság". A globalizációs valóság felvázolása ad lehetőséget arra, hogy megmutassuk: a globalizáció lényege szerint különbözik a modernizációtól és a leegyszerűsítő módon "hagyományos társadalmaknak" nevezett szerveződésektől. Ennek az új valóságnak a felvázolását követően kíséreljük meg elbeszélni, hogy milyennek is látjuk a globalizációs valóság szervezetének felépítését. Minthogy a globalizációról szóló elbeszélésekben, teljesen érthető módon, már két egymástól különböző - egy apologetikus és egy kritikai - felfogás van jelen, mielőtt az általunk létezést szervezőnek gondolt elvével kapcsolatos összefüggésekről beszélnénk, először e két felfogás megkülönböztetésére kerítünk sort.


1. A globalizáció terjedelmi felfogása

A globalizációról a modernizáció nyelvén csak mint tér-problémáról, mint terjedelmi kérdésről lehet beszélni. Ha azt fogadjuk el, hogy a modernizáció még nem avult el, akkor azt, ami az utóbbi fél évszázadban történt, csak úgy értelmezhetjük, hogy a korábban is megvolt intézmények és hatalmak nőttek meg hatalmasan. Az intézmények és a kifosztó-elnyomó hatalmak ebben az elbeszélésben "csak" kiterjedésüket változtatták meg, természetük, mondhatjuk, "létminőségük" változatlan maradt. Ebben az esetben csak a létminőséget hordozó modernizáció globálissá való kiterjedéséről lehet szó. Ha így is lenne, már ekkor is elborzasztó kiterjedésekhez, a materiális, szimbolikus és az ezeket uraló monetáris transznacionális vállalkozások döbbenetes aránytalanságokat megmutató számadataihoz jutunk: "...a világ népességének a leggazdagabb országokban élő 20 százaléka jut hozzá a világ jövedelmének 82,7 százalékához, míg a jövedelemnek mindössze ... 5,6 százalékán kell osztoznia a legszegényebb 60 százaléknak".[69]

Azt persze senki, még a terjedelmi felfogás képviselői sem állítják, hogy nem következett volna be valamilyen lényeges átalakulás, hogy a globalizáció nem hozott volna semmi újat életünkbe. Az a magyarázat azonban, amely a modern intézmények kiterjedésének megnövekedésével kívánja elintézni a globális újdonságok meghatározását, két lényeges ponton is téved.

A globalizáció e terjedelmi felfogásának első tévedése abban áll, hogy az újkorban elsőként nem is a globalizáció jutott el a Föld egészére történő kiterjedéshez, hanem, mint utaltunk rá, a modernizáció. Ha negatív értelemben is, de a modernizáció terjedt ki elsőként a glóbusz egészére: a modern nagyipar okozott először a Föld egészére kiható károkat. Ennek következtében a globalizáció az egész földi életre történő kiterjeszkedés tekintetében nem hozott újdonságot, ellenkezőleg, a modernizáció örököse csupán.

A második tévedésre a mottóul választott Braudel-idézet vet fényt: a föld egészére kiható szerveződések nemcsak az újkorban jelentek meg, hanem szinte minden kornak megvolt a maga "kiváltságos kapitalizmusa", amely a Föld egészét behálózta. Igaz, ezek a földi méretekre is hatással lévő birodalmak rendre megbuktak, de Rómától a Pax Britannicáig kimutatható jelenlétük az emberek világában. Minthogy a koraemberi történelem minden korszakában jelen voltak a globális kiterjedésű, transznacionális kiváltságos kapitalizmus intézményei, nem a globalizáció az első sem a földi méretű kiterjeszkedésben, de még eseménytörténeti értelemben sem. Sőt, e tekintetben csak egy létezés-"kánon" egyik állomásának tekinthető.

A globalizáció terjedelmi felfogásának e pontatlanságai, tévedései arra utalnak, hogy e felfogás a globalizációnak az apológiáját adja. Az apológiákat magától értetődőnek tartjuk. Ahhoz, hogy egy szervező elv, egy annak alapján működő cselekvés megszilárdulhasson, ahhoz a védő intézmények mellett arra is szüksége van, hogy hívei indokolják és elfogadtassák ezt a szervező elvet és az általa szervezett cselekvéseket. Az apológiák, ha színvonalasak, nem is mennek túl az önazonosság megfogalmazásán és legitimálásán; csak amelyek ezen túl mennek, azok süllyednek a szimpla propaganda színvonalára. A globalizáció apológiái között, mint példáink is mutatják, vannak legitimáló indoklások, és vannak propagandafogások is.

Azt azonban fontosnak tartjuk itt jelezni, hogy hogyan is értelmezzük a kritikát. A kritika nem a verbális megsemmisítés erőszakintézménye, az apológia mellett minden intézménynek szüksége van rá, különben önmagát kárhoztatja mozdulatlanságra, vagy ami még rosszabb, a szakadékba vezető úton való végigrohanásra. A kritika ezért sosem valami ellen szóló érvelés, ezt a köznyelv is vádaskodásként nevezi meg. A kritika mindig valami mellett szóló érvelés, csak éppen nem megkülönböztetés nélkül az erények és a hibák melletti érvelés, mint az apológia, hanem az erények, illetve az ezeket hordozók melletti érvelés. Ezért a kritika akkor is, ha a megkritizált elsőre nem is érti, érte és mellette szóló érvelés, a "mindent meg kell változtatni, hogy megmaradhassunk" elvének megfelelően. A török szultán udvarában persze ezt nem tudták, s a rossz hír hozójának lecsapatták a fejét. Európa el nem torzult alkatához azonban a kritika szeretete kapcsolódik hozzá. S ha valaki nem sült bele a maga titáni természetébe, akkor még szívesen is fogadja a kritikát.


2. A globalizáció tartalmi felfogása

A globalizációról nemcsak terjedelmi összefüggésben gondolkodhatunk; arra a kérdésre is kereshetjük a választ, hogy a globalizáció tartalmát, még inkább "létminőségét", az általa kiépített és működtetett "valóságot" tekintve különbözik-e az elavult modernizációtól? A globalizáció kritikai feldolgozását lehetővé tévő nyelven éppen ezt a létminőséget, a létfeledés és létromlás folyamatát lehet elbeszélni. Ebből az elbeszélésből kiderül, hogy nemcsak a modern, szabadversenyes piac kategóriája veszítette el érvényességét, s ezért a globalizáció, sokak véleményével szemben, nem egyszerűen "gazdasági jelenség". Nem gazdasági jelenség, mert a globalizáció megjelenésével például a modern tér-, idő-, szabadság-, gazdaság-, társadalom-, politika-, kultúra-, kommunikáció-, polgár-, nemzet-, ország-, megértés-, valóságfogalom is kiürült, amit úgy foglalhatunk röviden össze, hogy a modernizációt felváltó globalizációval egy új létezésmód jelent meg az emberiség történetében.

Ahhoz, hogy ennek az új létezésmódnak - amelyet nem téveszthetünk össze a létmóddal - a mibenlétét felvázoljuk, a nagytörténelmi tettek ellentétükbe való fordításának elejtett fonalát kell felvennünk ismét. A nagytörténelmi tettek ellentétükbe fordításának kifejtését a létezőben bennerejlő létet felszínre segítő erőnek a létezőben elfedett tulajdonságot kiragadó erőszakká, a léttelenített létező további kifosztásává való torzulásánál függesztettük fel. Most viszont a harmadik nagytörténelmi tett, a létezőben bennerejlőt átalakító tett eltorzításának néhány vonását vázoljuk fel.

Ennek az újabb "léttévedésnek" a következményei ugyanolyan messzemenőek, mint a modernizációt kialakító tévedés következményei voltak. Ahogyan a modernizáció átalakította az egész korábbi valóságot, a globalizáció is új valóságot épít fel. Ahhoz, hogy a modernizációt felváltó globalizáció természetét felvázolhassuk, s hogy a globalizáció új valóságában eligazodhassunk, ki kell lépnünk a modernnek a valóságról a felvilágosodással kezdődően alkotott dogmáiból. A valóságról felépített modern dogmák ugyanis megakadályoznak bennünket abban, hogy azt, ami a globalizációban igazán érdekes, egyáltalán észlelhessük. Ebből következően a globalizációs valósággal való találkozásunk esetén éppoly tehetetlenül vergődnénk, ahogyan a modern ember a harmadik, vagy inkább első valóságban is csak botorkálni tud, ahogyan ezt az antropológusok példái mutatják.

A "valóság" az a fogalom, amelyről azt gondolja a modern ember, hogy abból csak egy lehetséges, hogy valóság csak egy van. A "valóság" azonban, ezzel a felvilágosodásból származó dogmával szemben, nagyon is sokféle lehet. És nemcsak a "szociális valóság"-gal van így, amelyet a világról kialakított szervező elv, a világmagyarázó értelem létesít. A szociális valóságról még azt lehetne mondani, hogy mindössze azért lehet belőle többféle is, mert a gondolatot nem köti semmi, szabadon szárnyalhat, s ha hatalmat, pénzt és ezek birtokában követőket állíthatunk mellé, akkor a leghajmeresztőbb "szociális valóságokat" is fel lehet építeni, és működésben lehet tartani. Kísérleteztek is ezzel a megoldással az ember története során minden időben. Gondoljunk csak a legismertebbekre, Owen kísérletére, vagy a kanadai "csinált világra". Diké türelme, az elnyúló antagonizmus azonban nemcsak arra ad lehetőséget, hogy fantáziáljunk, hanem amint azt az előző könyvben bemutattuk, arra is, hogy tévedéseink bizonyos osztályait meg is valósítsuk. A "valóság" ennek következtében nemcsak "szociális" értelemben lehet többféle, hanem létszerűen is. A globalizációs valóság ennélfogva nemcsak mint szociális valóság, hanem létszerűen is különbözhet a modern valóságtól. A globalizációról szóló szakaszt a moderntől különböző valósága léttulajdonságainak a felvázolásával kezdjük.


3. Előretörés a létrontásban

A modernizáció letért a létteljesség útjáról, s a létrontásba feledkezett bele. E letérést az elnyúló antagonizmus tette lehetővé, ami arra is lehetőséget adott, hogy a modern ember a létezőt kiemelje a létből, s e léttelenített létezőkből, a belőlük kiragadott tulajdonságok újraformálásával építsen fel egy korábban sosem volt, új valóságot. Ez az új valóság valóban különbözött a régitől; különbségüket azonban a modern titán, a prométheuszi ember, elbizakodottsága miatt már nem értette meg. Ellenkezőleg, Diké türelméről tudomást sem vett, hanem a maga tévedését a lét egészére is kiterjesztette. Ebből az elbizakodott kiterjesztésből következett aztán, hogy a maga valóságát tekintette az egyetlen valóságnak, s tévedéséhez mint végső igazságokhoz ragaszkodott ezt követően. A szabadgondolkodás híve a valóságra vonatkozóan is dogmatikussá vált. A modernt felváltó globalizációs ember ennek, a létrontásban való előretörésnek vált a folytatójává.


3.1. A valóság mibenlétére vonatkozó modern dogmák

A modern ember "szabadon" dogmatikus lelkülete azt a valóságot tekinti az egyetlen lehetséges valóságnak, amelyet ő épített ki. A valósággal kapcsolatos dogmái közül néhányat, amelyeket a globalizáció már mai, gyermekkori állapotában is látványosan megváltoztatott, ide idézünk:
- az első dogmája éppen az, hogy a valóság csakis egyféle lehet
- ez az egyetlen valóság olyan, amilyennek ő maga képzeli
- az egyetlen valóság anyagi természetű, mégpedig az anyagnak a stoff értelmében, s ebből a stoffból épül fel a natúra értelmében vett természet
- a modern valóságban a natúra mellett a szubjektumnak is helye van, s e szubjektumnak az a hivatása, hogy a természetet leigázza
- a természet leigázása azonban nem történhet meg akárhogyan, mert ez a valóság ellenáll mindenféle tévedésnek, nem engedi megvalósítani a tévedéseket
- ennek következtében igaznak az tekinthető, ami híven tükrözi a valóságot
- szabad pedig az, aki a valóságot híven tükrözve meg is tudja valósítani azt, amit elképzelt, s e tervében nem akadályozzák társadalmi-politikai akadályok.
A valóság természetére vonatkozó modern dogmák olyanok, amelyeket nemcsak a modern tudomány vall magáénak. Ezek a dogmák, mivel a mindennapokban is minduntalan megerősítést kapnak, a közvélekedésbe is könnyedén átsiklottak, s ma már alig akad magára valamit is adó, "művelt, modern" ember, akiben akár a legcsekélyebb kétely is élne igazságukat illetően. A globalizációs valóságról itt következők azonban azt mutatják, hogy ezek a dogmák nemcsak a modernizáció által babonának nevezett vallás felől tekintve, de a globalizáció "valósága" felől sem egyebek, mint az önmagában bizonytalan, ám elbizakodott modern titán létezésének és működésének önigazolására szolgáló ideológiai tételek.


3.2. A globalizációs valóság létszerkezete

A globalizációs - és mint ilyen: uralkodó - valóság mibenlétének felvázolását azzal a megjegyzéssel kezdjük, hogy a titán a globalizációval nem dicsőségesen tör előre. Valójában menekül, elszökik egyrészt őse, a modernizáció által kihívott katasztrófák elől, másfelől megszökik a lét túlereje elől. Menekülése során kihasítja magának azokat a lehetőségeket, amelyekkel építkezését megkezdheti, de ez a kihasítás persze önmagában még nem építkezés. Építkezése, ahogyan az minden létezésmód-váltáskor lenni szokott, egymástól távol eső területeken kezdődött meg, még abban az időben, amikor a neki való terepek kihasítására nem is gondolhatott, de nem gondolt még arra sem, hogy egy új létezésminőség keletkezik ezeknek az elszórt áttöréseknek a nyomán. Az "újítási szándék" természetesen mindezeknél az áttöréseknél jelen volt, de ez még nem különböztette volna meg a modernizációtól, amelynek az újítás túlhajszolása az egyik fő összetevője. Ez a sok csatamezőn egymástól történelmi mértékkel mérve közeli időpontokban bekövetkezett áttörés a létrontásban való előretörésnek is bizonyult: a titán ezeken a gazdasági, társadalmi, politikai, kulturális terepeken és a stoff birodalmában egyaránt bekövetkező újításaiban "létezésszerű" változtatásokat vitt véghez, amiből aztán, amikor már annak volt az ideje, a globalizációs valóságot szervezte meg.


4. Szökési kísérlet a megvalósíthatóság katasztrófái elől

A globalizáció mindeddig semmit sem tudott kezdeni ősének legkatasztrofálisabb hagyatékával, az ökológiai válsággal. Hiába rendeztek ez ügyben 1992-ben világkonferenciát Rio de Janeiróban, a globalokrácia megakadályozta, hogy ennek a konferenciának maradandó jogi következményei legyenek. Ez a gáncsoskodás nemcsak annak szólt, hogy a modernizáció által elindított elnyúló antagonizmusnak még nem értünk a végéhez, még várhatunk keveset. A valódi ok valószínűleg az lehetett, hogy a globalizáció éppen akkor volt első nagy háborújának, a globalizációjában elakadt szovjet birodalom elleni háborújának a végső fázisában, ezért ide kellett összpontosítania az erőit. De még ennél is fontosabb, hogy a globalokrácia lehetségesnek tartotta, hogy megszökjön a megvalósíthatóság e legnagyobb katasztrófája elől, hogy mentesítse magát az ökológiai katasztrófa kisebbik veszélyétől, a káros hatásoktól.


4.1. Az eltorzult globalizációs alkat: Faust

4.1.1. Faust szökni próbál: szökési kísérlet a katasztrófa-mentesítettségbe

Ahhoz, hogy a globalizációs titán a legkisebb vétkét, legelső szökését, a megvalósíthatóság által előidézett környezeti katasztrófák elől való szökését véghezvihesse, át kell alakítania a szociális térnek, legalábbis e tér egy részének a tulajdonságait, mondhatni: términőségét. Ennek az átalakításnak a lényegét az adja, hogy erről a térfélről kilakoltatja az elnyúló antagonizmust kiváltó erőszakintézményeket, s ezzel az elnyúló antagonizmust e térfélen felszámolja. A maga térfelének az elnyúló antagonizmustól való mentesítéséhez kétfelé kell választania a hagyományos szociális teret. Az erőszakkal kettészakított szociális tér egyik feléről például kilakoltatja a szennyező nagyüzemeket és velük a környezetszennyezésre való kisebb visszavágásokat. Azt is mondhatjuk, hogy a szociális térnek azt a felét, ahol az ő szállásai vannak, mentesíti a szennyezés kisebb visszahatásaitól. Ezzel a mentesítéssel, úgy tűnhet legalábbis, az elnyúló antagonizmus csapdájából is kihúzza a fejét, hiszen magát az elnyúló antagonizmust telepíti át a földrajzi tér egy másik pontjára. A szociális tér másik felén viszont összesűrűsíti ezeket a maga térfeléről kilakoltatott szennyező nagyüzemeket. Ezzel a lépéssel látszólag jót is tesz az ezeken a területeken élőkkel, hiszen magasan fejlett ipari tevékenységet visz hozzájuk, s vele az ezekben az üzemekben foglalkoztatottak számára magasabb életszínvonalat is. A valóságban azonban ezzel a kilakoltatással is ő vág zsebre kettős hasznot: nem kell elszenvednie a szennyezés kisebb jelentőségű, de egyénileg azért katasztrofálissá növelhető következményeit, azon felül az új telephelyeken nagyságrenddel olcsóbb munkaerőhöz juthat. A legnagyobb haszna azonban abból származik, hogy a saját térfele megtisztul az éppen veszélyessé vált elnyúló antagonizmustól, s ezzel ennek létezésmódja látszólag megváltozik.


Közbevetés a létezésmód és a létmód közötti különbségről

A titáni koraember elbizakodottságában hajlamos arra, hogy ne vegyen tudomást a létről, hanem - s ezért csak létezésmód, amire képes - a létező, a natúra leigázásával foglalkozzon. Elbizakodottsága vagy egyszerű létfeledésen alapszik, vagy a már minősített esetnek bizonyuló létmegtagadáson. Akármi is a forrása elbizakodottságának, ő a léthez csak szándékai ellenére, közvetetten viszonyul. Amivel viszonyba kerül, az a létező. És ő maga sem ereszti le gyökereit a létbe, hanem létezőként éli életét. Ennek következtében viszonyuk is létezők viszonya. A létezők közötti viszonyt a titán esetében a léttelenített létezőn elkövetett erőszak típusai szerint lehet megkülönböztetni. Eddig két fő típust különítettünk el egymástól: a létező egyszerű kifosztását, a tenyészet rablógazdálkodással történő felélését és a létező tulajdonságainak a bonyolultabban megvalósítható kifosztását, az elfedettségükből való kiragadásukat.

A létmód ezzel szemben egy, a létbe erősen belegyökerezett karakter - Odüsszeusz, a paraszt, a kézműiparos, a gyáralapító kézműves - és a létezőben rejtekező lét közötti kapcsolaton alapul. E létviszonyon belül pedig a létmód a lét keletkezésének segítéséhez szükséges erőkifejtés típusa szerint tagolódik. Eddig a gondozáson és ápoláson alapuló létmódot, illetve a létezőben rejlő lét felszínre segítését megvalósító létmódot különítettük el egymástól.

A szociális tér "környezeti" szempontú újjászervezése katasztrófa-mentesített és katasztrófasújtott, közvetlen antagonizmustól mentes és az elnyúló antagonizmusokat összesűrítő régiókra mégsem jelenthet igazi menekülést a második történelmi tett eltorzításáért kapott, a létezőben lefedett tulajdonság kiragadásával előidézett, elnyúló antagonizmus veszélyeiből. Nem változik ugyanis meg a titánnak az elnyúló antagonizmussal való kapcsolata, azaz létezésmódja annak következtében, hogy ezt a kilakoltatást véghezviszi. Nem, mert csak az elnyúló antagonizmust telepítette át a védtelenekhez, a maga térfelén azonban megmaradtak azok az erőszakintézmények, amelyek az elnyúló antagonizmust kilakoltatottságában is fenntartják. És nem oldódik meg ettől a furfangos kilakoltatástól az ökológiai válság igazi problémája sem; a szökési kísérlettől még nem szűnik meg a földi élet elpusztulásának veszélye. A titánnak, elbizakodottsága okán, azonban a kiskatasztrófáktól való időleges mentesülés is megéri; hátha éppen az így nyert időt tudja majd felhasználni arra, hogy nagy tervét, Diké igazi büntetése előli elszökését megvalósítsa.


4.1.2. Faust második szökési kísérlete: szökés a válságmentesítettségbe

A prométheuszi titán, hogy a maga metafizikai valóságát rákényszeríthesse Dikére, a helyet térré rontja, s ott rendezi be a maga "stoff-birodalmát". Diké azonban ezt az otthonába való betörést, ezt a környezeti erőszakot s az erőszaktévő titánt is pusztulással fenyegető helyi ökológiai katasztrófákkal, illetve a Föld mint élőhely elpusztításával bünteti. A titán ezért még az általa felépített teret is megosztja: a közvetlen - helyi ökológiai - antagonizmusok pusztító terére és az elnyúló antagonizmusok lassú elmúlást engedélyező terére, s ez utóbbi, helyi, vagy másként kiskatasztrófáktól mentesített térbe menekül.

A titáni stoff-birodalom azonban Dikének nemcsak a "természetén" tesz erőszakot, hanem társadalmi, azon belül például gazdasági oldalán is, amire Diké a gazdasági válságokkal válaszol. A ciklikus gazdasági válságok - amelyek ciklusai gyökeresen különböznek az "évkör" ciklusaitól - a titán menekülése felől tekintve sajátos, a globalizációs létmód lényegét megmutató tulajdonságokkal rendelkeznek. Ezek közül most csak a "tér" további meghasítására térünk ki. A modern titán a ciklikus gazdasági válságok elől a globalizáció lényegét megmutató "képzetes gazdasági térbe" szökik át, például a parapénzek terébe. A parapénzek képzetes terében előfordulhatnak ugyan egyéni katasztrófák, de a teljes teret még csak az elnyúló antagonizmuson belüli araszolgatás veszélyei fenyegetik.

Diké azonban állhatatos bosszúálló. Hiába menekül a titán a gazdasági erőszak ciklikus - azaz az elnyúló antagonizmusokon épülő - tartamaiból álló válságteréből át a válságmentesítettnek látszó, képzetes gazdasági térbe, "csak" az elnyúló antagonizmus egy nagyobb időtartammal bíró ciklusába juthat át általa. A képzetes pénzgazdasági tér ugyanis, mivel már végképp elszakadt még a saját "termelési" sajátosságaitól is, csak a metafizikai gazdasági térből, annak felzabálásából tarthatja fenn magát. Amikor e metafizikai gazdasági térnek, ennek a második valóságnak felemésztette már a "kritikus tömegét", elkerülhetetlenül súlyos választás elé kerül: vagy elkezdi a második valóság lakóit is felzabálni, vagy maga omlik össze.

De hiába is falja fel a történelemből kirekesztettek tömegeit, vagy a modern gazdaság védekezésképtelen lakóit - ahogyan azt már tapasztalhatjuk[70] -, mert ezek száma is véges. Aminek következtében a menekülő fausti titánt inkább előbb, mint utóbb, mégis utoléri Diké bosszúja: képzetes tere is válságtérré válik.


4.2. Szökés Diké elől

Prométheuszt megtagadva Faust megszökött a megvalósíthatóság által előidézett katasztrófa enyhébb hatásai elől, szökéséhez a modern teret is széthasította, s képzetes térré alakította. Azt, hogy Faust ezt a képzetes teret milyen módon rendezi be, hogy milyen új valóságot épít fel ebben a képzetes térben, tekintjük át ebben a fejezetben. Ez a berendezkedés sem válik azonban a globalizációs titán dicsőségére, mert valójában ennek első lépése is szökés: a modernizáció legalapvetőbb és legkatasztrofálisabb elnyúló antagonizmusa előli szökés. A modern, prométheuszi titán ugyanis úgy gondolta megoldani a modernizáció alapkonfliktusát, hogy annak elnyúló antagonizmusából áttört a létező egy felszínibb rétegébe, s ott kezdett hozzá élete megszervezéséhez. Ennek az áttörésnek azonban már nem ő, hanem a globalizációs titán, Faust a főszereplője, akinek áttörése a léttelenített létezőnél is felszínibb életbe azzal is járt, hogy a modernizációt jellemző elnyúló antagonizmust megváltoztatta, a közvetlen és az elnyúló antagonizmus után egy harmadik antagonizmus-típust hozott működésbe.



II. A CIKLIKUS ANTAGONIZMUS

A titán, mert ő a szirén is, az Én mágiájának hatalma alatt áll. Ami azt is jelenti, hogy Énjét, bizonyítsa bár számtalan módon is, képtelen megváltoztatni. Még akkor sem viszi rá az őt új és új utakra hajszoló ész a változtatásra, ha ennek következtében a pusztulással kell szembe néznie: "A titáni és sziréni lét körét megvonni nem nehéz. Az Én mágiája ez, vagyis ezt az Ént, ezt az alakot, ezt a lényt, így, ahogyan van, akarja emberfölöttivé tenni, és átvarázsolni oda, ahol öröknek megmaradhat: a bűbáj és erőszak mágiája, hogy örök legyen ezzel az arccal, ezzel a hajjal, hanggal, ezzel a fejjel és ezekkel a karokkal és bőrrel és szemmel, ezekkel a gondolatokkal, képekkel, kívánságokkal és ösztönökkel. Így, ahogy most él, így akar örökké élni, változatlanul határtalan időkön át. Nem ismer a maga számára jobbat és többet, hiszen (elbizakodott), ez az Én így, ahogy van, méltó arra, hogy örökre megmaradjon...."[71]

A titánt, s kivált a fausti titánt éppen ez az Én-mágiája űzi, hajszolja mindig más és más utakra, olyanokra, amelyekre kijutva Diké végső hatalmát, azt, hogy a titán emberi fele alá van rendelve a halálnak, akarja megtörni. A sziréni titán túl akarja élni a saját halálát, s ez a törekvése adja lényegét annak, amit globalizációnak nevezünk. A szirén mágiájának hatalmába esett titán, ahhoz, hogy a halálon túlra jusson, már nem elégedhet meg a létezőben bennerejlő tulajdonságok kiragadásával s e kiragadott tulajdonságokból sosemvolt birodalma megvalósításával. Diké e feltételezett legyőzéséhez túl kell lépnie a megvalósíthatóságon, és az elnyúló antagonizmuson is. Át kell törnie az elnyúló antagonizmus idejének végességét, halálos ciklusát. Ki kell törnie erről a szintről, mert a létezésnek ezen a szintjén Diké túlhatalmát nem tudja legyőzni, a létezésnek egy újabb szintjére kell berontania - a berontás szó mindkét értelmében.[72] A megvalósítást átalakítássá kell változtatnia.


1. Az elavult észről és a globalizáció ész feletti eszéről

Az átalakítás túl van a megvalósításon. A megvalósítás a létező feltörése és belőle a tulajdonság kiragadása, a kiragadott tulajdonság új formába öltöztetése. Az átalakítás a tulajdonságot töri fel és alakítja olyanná, amilyenné alakítani lehet és amilyenné alakítani akarja a globalizációkori, a fausti titán.

A tulajdonság kiragadásához még arra volt csak szükség, hogy a létezőt, annak formáját és a tulajdonságot olyannak képezze le magában az ész, amilyen az volt. Ahhoz, hogy a létezőben elfedett tulajdonság átalakítása mint megvalósítható ábránd szóba jöhessen, már nem elegendő az egyszerű ráció. Nem elegendő feltörni a zárat, a zár zárját is fel kell törni: már nemcsak a létező formáját kell feltörni, hanem a tulajdonságot is. A létező formájának feltöréséhez fortélyt kellett alkalmazni: meg kellett kerülnie a közvetlen antagonizmust. Az átalakításhoz a zár zárját, a tulajdonságot éppolyanként megtartót kell széttörni. Ehhez már nem elegendő a közvetlen antagonizmus fortélyos megkerülése, ehhez a fortély feletti fortélyra van szükség: az elnyúló antagonizmust kell megkerülni. A megvalósíthatósághoz a rációra és annak fortélyára volt szükség, a megfelelésre; az átalakítás már a sosemvoltnak a kialakítását is feltételezi. A sosemvolt megvalósításához pedig arra van szükség, hogy "tervet" készítsenek. Nem a formáról; ezt a tulajdonság formába öltöztetéséhez is meg kell tenni, hanem az új tulajdonságról. Mégpedig úgy, hogy az megvalósítható legyen. Az átalakítás ezért a másodfokú észt igényli, az észen felül emelkedő észt.

A puszta ésszel az átalakítás még nem oldható meg. A puszta, elsőfokú ráció még csak a közvetlen antagonizmust tudja megkerülni - még csak a léttől képes eltekinteni -, és az elnyúló antagonizmust megnyitni. Az ész feletti ész az egyszerű rációt nem nélkülözheti, annak vállaira kell felállnia ahhoz, hogy onnan a tulajdonságok átalakításához el lehessen érni. Az átalakíthatósághoz szükség van a megvalósíthatóságot működtető puszta észre, ugyanis a tulajdonságot előbb ki kell ragadni a létezőből. De az átalakíthatósághoz az új tulajdonságot is ki kell építeni. Ezt már csak a másodfokú ész, az elnyúló antagonizmust is megkerülni képes ész tudja. Az elsőfokú, a puszta, közönséges ész ezért mára már elavulttá vált. Ahhoz, hogy az új valóságot kifejleszteni és vezérelni tudja, már nem elegendő, mert itt már nemcsak a léttől, hanem a létezőtől is el kell tekinteni. S ezért ebben az új valóságban a közönséges ész már meg sem tud mozdulni, meg sem tud szólalni, a globalizációban a közönséges modern ész némává válik.

Emiatt aztán akik ma ésszerűségről értekeznek, egy letűnt kor elavult képességét ismételgetik gondolattalanul, s közben nem veszik észre, hogy azt, amit ők legfőbb vezér/lő/ként emlegetnek, már leváltották, s a helyén egy más tulajdonságokkal rendelkező képesség alakult ki, amely ugyan emlékeztet ősére, és amelynek a működéséhez szüksége van ősére, a modern észre, de attól alapvetően különbözik is. A közvetlen antagonizmus megkerülése még csak jelentéktelen szökés volt, még nem a katasztrófa elől való elmenekülés, bár ez a csíny katasztrófához vezetett, hanem a kapzsiság örömünnepe. Az elnyúló antagonizmus megkerülése azonban már nem egyszerű csínytevés, hanem a szó kemény értelmében vett menekülés a katasztrófa elől: szökés.

A globalizációt már nem a létmegértés helyére tolakodott ész, hanem az ész feletti ész alakítja ki, amely ezáltal a modern észt is elavulttá teszi. Ez az ész feletti ész a modern természetnek sok terepén indult el, az elsők között például a modern anyag, a stoff átalakítását vette célba, és ezen a terepen ért el sikert. Itt, a stoffon vitte véghez első sikeres átalakító akcióját, szüntette meg a modern anyagot, s építette fel a maga új típusú anyagát.


2. A csinált természet és a stoff csinálttá átalakítása: a műanyag

A globalizáció is, mint minden más új létezési mód, elődjének olyan szegleteiben született meg, amelyeknek nem szenteltek igazán figyelmet. A globalizáció kezdetben politikai törekvésként, "szent világszabadságként", "európai-világállamként" akart a történelem színpadára fellépni, még a "francia" forradalom idején. Nem voltak azonban akkor még készen a feltételek a globalizációhoz sem politikai, sem társadalmi tekintetben, és ami ezeknél is fontosabb, még nem voltak készek a létezésmódban. A politikai törekvésnek meg kellett hajolnia a létezésmód kifejletlenségén, s egy egész történelmi korszakot kellett várnia, a modernizáció korát kellett kivárnia, míg már valóban színre léphetett. A modernizáció hangos robajjal, ágyúdörgéssel és haldoklók jajkiáltásaival tört be a színre. A globalizáció ezzel szemben csendesen hallgatott, amikor megszületett, még a szülési fájdalmak hangját sem lehetett hallani, sem az újszülöttnek kijáró éljenzés hangjait, pedig nem kevésbé erőszakos cselekedetnek volt az eredménye. A globalizáció számára az egyik legfontosabb lépést egy vegyi laboratórium csöndes mélyén tették meg, ebben a laborban döntötték le azt a falat, amely a hozzá vezető utat elzárta a rajta járni akarók elől. Ez az egyik legfontosabb lépés abban állott, hogy az ész feletti ész olyan új "anyagi valóságot", ennek egyik első alakját építette ki, amely már nem a modernizációt igazolta, sőt a modernizáció lerombolását hordozta magában. A "műanyagot" alakították ki a laboratóriumban.

A műanyag már nem a modernizáció által használt stoff. A globalizáció bebizonyította, hogy az anyagnak nemcsak két alakja lehetséges, hanem akár három, de ha három lehetséges, akkor annál akár több is lehet. A műanyag a stoffnak egy továbbvitt változata, a belőle született, rá támaszkodó alak, de már nem a stoff. A stoff a matériából keletkezik, azzal, hogy leválasztják róla a szakrális létet. A stoff így nem a létteljes létezőnek a létmérték szerinti alakja, hanem a létezőből kiragadott és tetszés szerint szervezett és formált tulajdonság. A stoff azonban mindezen erőszakos titáni beavatkozás ellenére is a természetben megtalálható anyag, amely ott, ha elfedetten is, de "van". A "műanyag" - amint neve is mutatja - olyan új anyag, amely a természetben mind ez ideig nem létezett. Nem egyszerűen arról van szó, hogy elfedett volt, s ezért nem ismertük, hanem arról, hogy ilyen tulajdonságú anyag még sosem volt.

A modernizációban az elfedett, de a stoffban meglévő tulajdonságokat alakítják. Például amikor egy fából konyhaszekrény lesz, akkor annak tulajdonságait felhasználják, de nem alakítják át. Méretre vágják, csiszolják, fényezik; és felhasználják szakítószilárdságát és keménységét, vagyis a tulajdonságait. Vagy amikor az ércből kanalat készítenek, akkor ugyan a kövek közül kiragadják a fémet, de fémségét nem alakítják át, legfeljebb feljavítják valamelyik tulajdonságát: hajlékonyságát, szilárdságát vagy éppen keménységét. És meg kell adnunk: a titán joggal büszkélkedhet már e tevékenységekor azzal, hogy egy új világot épített ki, mert abban igaza van: gőzmozdonyok, konyhaszekrények, fémkanalak nem teremnek a természetben. A tulajdonságok kiragadásából és újraformálásából valóban egy addig sosem volt világot épített ki.

Az igazi változás, az igazi újvilág kiépítése azonban nem egyszerűen ebben áll. Faust, a modern titán, még csak a stoff meglévő tulajdonságait ragadta ki a létezőből, és ezekből épített ki új valóságot, olyat, amilyen korábban sosem volt a világban. Mikszáth egyik legmélyebb jelentésű regényét, az Új Zrínyiászt is erre az ontológiai változásra és az abból következő értelmezési hatalom működésére építette.[73] Az igazi változást azonban a polimerizáció hozta magával, amely folyamatban a titán még a stoff-ot is felszakította, hogy a maga igényei szerint átalakíthassa. A polimerizációban a fausti ember teljesítette vágyát: kitört a stoffból. A kitörés azonban nem abba az irányba történt meg, ahogyan azt jövendölték, nem az anyag feletti, a szellemi létbe törte át magát a titán, hanem a stofftól különböző anyaghoz jutott el. Akárcsak amikor az ész fölé emelkedett a titán: nem a szellemekhez, hanem az ész feletti észhez jutott el. A polimerizáció során ugyanis már nem az történik meg, hogy a létező tulajdonságát ragadja ki és szervezi új, hasznosan célszerű formába az iparos. Ezeket a lépéseket természetesen meg kell tennie, ezek nélkül ugyanis nem lehetséges a továbblépés - ahogyan a megvalósíthatósághoz, azaz az elnyúló antagonizmusba való betöréshez is meg kellett felelni a közvetlen antagonizmusnak. A polimerizációnál azonban a titán átalakította a létező meglévő tulajdonságait. Ennek az átalakításnak a következtében olyan tulajdonságú valami alakult ki, amilyen eladdig sosem volt. Nemcsak olyan formába szervezett alakban nem volt még a meglévő tulajdonság, hanem olyan tulajdonság sem volt még sosem a kozmoszban. Ahogyan a vasérc nem terem gőzmozdony formában a természetben, úgy nem volt még sosem műanyag-tulajdonság a létezők között. Az igazán új birodalom kezdete az a pillanat, amikor az első "műanyag" megszületett. Ez a birodalom ugyanis már valóban az ember által csinált anyagból épülő birodalom lehetett.

A stoff csinálttá alakítása azonban nemcsak a stoffból való kitörést jelenti, az ész feletti észnek nem az a legnagyobb csele. A kitörés a stoffból csak előjáték Diké végső hatalmának a megtöréséhez. Igaz, ez a kitörés és ez az előjáték is a léttévedések körébe tartozik, de egy fokkal nagyobb tévedés, mint a kiragadott tulajdonságokból épített új birodalom. A stoffból való kitörés ugyanis Diké megkerülésére szolgál, a natúrából való kitörésre. A titán elbizakodott szertelenségében azt képzeli, hogy Diké a natúra túlsúlyos ereje csupán, s ha a natúrából sikerül kitörnie, akkor kikerülte Dikét is. És való igaz, a műanyagon csak sokkal kisebb hatásfokkal tudnak erőt venni Diké kis segítői, a lebontásért felelős élőlények, mint a füzisz véges egyéni természetű részein. A natúrából való kitörés, egy mesterséges natúra kiépítése azonban még nem szünteti meg a léttel való összekapcsoltságát és így a neki való kitettségét a mesterséges természetnek sem, legfeljebb az elnyúló antagonizmus elnyúlását hosszabbítja meg vele a titán. Aminek következtében a mesterséges természet feletti hatalma csak a kezdeteknél van meg: a fausti ember csinálja ugyan e természetet, de ellenőrzésére már képtelenné válik.

Ennek a csinált anyagnak több olyan tulajdonsága van még, amely a modern stofftól megkülönbözteti. E tulajdonságok közül a legfontosabbnak azt tekinthetjük, hogy csinált anyag, amelynek a "tartalmaiban" is éppúgy benne van a szubjektum, mint a természet, míg a gőzmozdonynak csak a formájában szállt meg a prométheuszi szubjektum. Ezzel szemben a fausti erőszak által csinált valóság alapja is csinált anyag. A globalizációnak, látjuk majd a későbbiekben, ez az erőszakkal - felülről - csináltság adja egyik megkülönböztető vonását. És a felülről induló erőszakkal való csináltság alapját éppen a stoffból kitört és a műanyagot a stoffból kikényszerítő titáni tevékenység képezi. Ez az alap; a műanyag a léten, a létezőn és a létező elfedett tulajdonságán egyszerre elkövetett erőszak eredménye. És mert maga is "képzetes természet", éppen ezért lehet a műanyag a globalizáció képzetes terét a természet és a szubjektum felől egyszerre benépesítő "anyagfajta". A műanyagban megvalósul szubjektum és objektum "tartalmi összeolvadása", csak éppen nem a létharmónia törvényeit beteljesítve, hanem a fausti erőszak hatalmának engedelmeskedve.

A műanyag további sajátossága, hogy ahogyan a globalizáció ész feletti eszének szüksége van a közönséges modern észre, hogy annak vállára állva működhessen, éppúgy van szüksége az ember által csinált anyagnak is a stoffra. A műanyaghoz a kiindulópontot a stoff adja. Igaz, lefokozott jelentőségűvé válik, de hordozója az ember által csinált, a "mű" anyagnak. Erre a hordozóra múlhatatlan szükség van, nem lehet véglegesen elszakadni tőle, de ami a globalizáció "valóságát" képezi, már nem a stoff, hanem az általa hordozott emberi önkény. Azt is mondhatjuk, hogy ahogyan a modernizáció életképtelen lenne a hagyományos társadalmak teljesítményei nélkül, ugyanúgy a globalizáció egésze sem lehet meg a modernizáció mint hordozója nélkül. Csakhogy kapcsolatuk nem a szerves összeérés, hanem a táplálkozási lánc emeleteinek egymásra utaltsága: a táplálkozási láncban feljebb állók abból nyerik életüket, hogy felhasználják, felfalják a lejjebb lévőket.

A műanyag abban a tekintetben hasonlít a stoffra, hogy belőle is hiányzik a szakrális lét, abban azonban különbözik, hogy alapja már nem a létező. A csinált stoff-ot, a műanyagot nemcsak a léttől, hanem a létezőtől is elszakította a titán. A létezőből kiragadott tulajdonsággal tart már csak kapcsolatot, ennek következtében már nem lehet teljes joggal létezőnek nevezni, megnevezéséhez új kategóriára van szükség. Ehhez az új megnevezéshez még hiányzik néhány tulajdonság, ezért csak a fejezet végén térhetünk vissza rá.


3. A csinált ember és ideje: a klóntime

A titánt sziréni természete az Én-mágia rabjává teszi: önmagát, úgy, ahogyan van, akarja a halálon átvinni. Ehhez le kell győznie Diké túlhatalmát. E győzelem első feltételének azt véli - s ez a modern titánénál, a prométheuszi emberénél is nagyobb tévedése a fausti embernek -, hogy kikerüli a természetet. A természet kikerülésének első lépése, hogy a natúra "objektív tulajdonságait" átalakítja, új természetet csinál, olyat, amelyben, azt hiszi, ő az úr.

A csinált természet első alakja a műanyag. A műanyag azonban még csupán az élettelen natúra helyettesítésére szolgálhat. A fausti ember azonban nem retten vissza attól sem, hogy az "objektív tulajdonságoknak" a csinált változatát az "élő természeten" is bemutassa. A polimerizáció új, élettelen natúrává átalakító tevékenysége mellett megjelent a második olyan tevékenység is, amely csinált élő natúrává alakítja át az élőket. A génsebészet, amelyet előbb nagy hanggal harangoztak be, azóta viszont elhallgatnak, megcsinálta a "birkecs" nevű élőlényt, amely addig a természetben sosem volt megtalálható. Ez az egyébként életképes állat elöl birka, hátul kecske. Ezek után, ha azt mondjuk, hogy az élő természet mesterségessé átalakítása sem lehetetlen ma már a fausti ember számára, akkor nem tévedünk nagyot. A birkecs csak látszólag értelmetlen jószág. Éppen az ógörög kecsketartás ellentmondásossága mutatta meg azt, hogy az olyan élőlény, amely nem kecske módra, hanem birka módra legel, nem okoz talajeróziót. Ugyanakkor a kecske kiváló tejet ad, sokaknak jobban ízlőt, mint a birka. Így egyszerre ökologikus és ökonomikus állat a birkecs. És ahogyan a polimerizációnál, úgy a génkezelésnél is szükség van az élő natúrára is, hogy a prométheuszi természetből fausti mesterséges természetet lehessen kifaragni.

Ahogyan mindezeket az eszközöket, úgy a génsebészetet is ellentétébe lehet fordítani. A vetőmag-kereskedelem már előállította azt a vetőmagot, amely csak egyszer képes kihajtani. A kihajtás után vagy magtalanná válik, vagy olyan magokat hoz csak, amelyek képtelenek szaporodni, azaz életképtelenek.[74] Ez a génjáték egyfelől játék az idővel, mégpedig olyan játék, amely e pont fő témájának, a klónozásnak éppen az ellentétét csinálja: lezárja a természeti létező életciklusát, bezárja egyetlen ciklusba, azaz a végtelen ciklikus időt végessé teszi. Az egyedi test belső elnyúló antagonizmusára szűkíti le az időt. Aminek van egy másik következménye is: a termelők teljesen kiszolgáltatottakká válnak a génkezelést végeztető vetőmag-kereskedőknek. Csak az vehet részt ettől kezdve a mezőgazdasági termelésben, akinek a vetőmag-kereskedők adnak az egyéltű és tovább nem szaporítható "mesterséges élőlényekből".

Már ez a csinált természet is elegendő teljesítmény lenne a fausti ember számára. Volt azonban a modernizációnak még egy olyan szeglete, ahol olyan tevékenységgel kísérleteztek, amely a natúrával szemben álló és azon uralkodni szándékozó ember mesterséges előállítását célozta. Pontosabban a Dikén kifogni tudó ember mesterséges megcsinálását: a klónozást.

Az ész feletti ész nemcsak a natúrából való kitöréssel és az élettelen, illetve az élő természet mesterséges előállításával igyekezett megszökni Diké elől, hanem megkísérelt kitörni a halál szorításából is. A klónozás arra képes, hogy az embert változatlan testi mivoltában állítsa újra elő. A klónozással a fausti ember szirénivé képes átalakítani az emberi természetet is, legalábbis annak porhüvelyét tudja "tartósítani".

A porhüvely tartósítására irányuló kísérleteknek ez már legalább a harmadik generációja. Az első a mumifikálás volt, amikor is az életet még nem tudták megőrizni, de mivel a lélek halhatatlanságában bíztak, a porhüvelyt tartósították. A tartósítás meglehetősen jól sikerült, Diké kis segítőit megfékezték ezer évekre. A második nekirugaszkodás a hibernálás volt, amikor az egész embert, nemcsak porhüvelyét akarták a halállal szembefordítani. A hibernálás azonban csak az öregedés lelassulását hozta volna magával, ez azonban mindössze jelentéktelen cselezésnek számíthatott Diké túlhatalmával szemben. Ráadásul a felélesztés meglehetősen kockázatos műveletté vált, úgyhogy ennek az útnak a végén is csak a szakadék, a kudarc, a halál várta az embert. Az elnyúló antagonizmust, annak végességét nem sikerült legyőzni, Diké még mindig erősebbnek bizonyult.

A klónozással azonban megváltozott a helyzet. A klónozás kitört az elnyúló antagonizmuson túlra, legyőzte a végességnek az egyszeres elnyúló antagonizmussal meghatározható típusát. Igaz, hogy még csak azt tudja elérni, hogy a porhüvely jusson át a neki kiszabott első elnyúló antagonizmuson, s beléphessen a második elnyúló antagonizmusba, amelyet a klónoztató életének neveznek, de ezt már megoldotta.

A globalizációt jellemző tevékenység, a titáni erőszaknak ez a legújabb típusa teljes egészében felforgatta a modernizáció tér- és időminőségeit. A polimerizációval előállított műanyag a tulajdonság térszerkezetét alakította át: a tulajdonságnak azokat a zárszerkezeteit törte fel, amelyek nem engedték azt mássá válni. Bár ez még nem az igazi alkímiai varázslat, de már jobb varázslat a modern varázslatnál. A génsebészet és a klónozás pedig a modern időszerkezeteket törte át. A génkezelésnek nevezett művelettel az életet egy erőszakos művelettel bezárta az elnyúló antagonizmusba, annak véges idejét az egyedről átvitte a fajra is. Ettől kezdve nemcsak az egyedi, hanem a faj élete is végessé vált; külső beavatkozás segítsége nélkül a génsebészettel, génkezeléssel átalakított faj vált folytathatatlanná. Az idő, a kronologikus tartam természetét változtatták meg ezáltal az ilyen élőlények esetében. A kronologikus tartam végtelen, a génkezelt élőlény tartama véges, és már nem csupán az egyedé, hanem a fajé is. A klónozással ennek az ellentétét erőszakolta ki a fausti ember: a klónozás típusú erőszakkal az egyed életének végességét közelítette a faj életének elvben végtelen tartamához. A klónozással a fausti ember ugyanis áttört az elnyúló antagonizmus végén, s ezzel ciklikussá változtatta a maga idejét. Legalábbis megnyitott a maga számára még egy ciklust. S elvben arra is van lehetőség, hogy porhüvelyét az ember - élményei, tapasztalatai, elkötelezettségei, önazonossága ciklikusan továbbvihetővé tétele nélkül - továbbvigye több ciklusra, akár végtelen sok ciklusra is. Ami persze ma még hallatlan mértékű kiszolgáltatottságot jelentene azoknak, aki erre az önismétlésre vállalkoznának. Túl azon a kockázaton, hogy ma még nem biztonságos a gyártás - ettől azonban eltekinthetünk, mert csak idő kérdése a klónozás stabilizálása -, a kiszolgáltatottságot az jelenti, hogy aki a klónozás felett hatalmat szerez, annak éppúgy kiszolgáltatottá válik az ember, mint ahogyan kiszolgáltatottá válik a termelő az utódképtelen magokat forgalmazó vetőmag-kereskedőknek.[75]

És a klónozás nem kell, hogy megálljon az egyedeknél: egész élőhelyek klónozása is megoldható, aminthogy kísérleteznek is vele a nevadai sivatagban.[76] Ami azt jelentheti, hogy a mesterséges élő természetet ki is lehet ragadni az elnyúló antagonizmusból, s át lehet emelni a ciklikus időbe. Amiben az az érdekes - s az az ellentmondás -, hogy ugyanaz a mesterséges természet ismétlődhet ciklikusan, és ugyanazokkal az emberekkel kerülhet szembe, mert ők is ciklikus győzelmet képesek aratni az elnyúló antagonizmuson. Ezzel a lépéssel viszont, miután a polgár felszámolta a füziszt, és natúrára és az azon hatalmaskodni vágyó szubjektumra bontotta fel, amellyel a természetet és a személyt szüntette meg, a globalizációs birodalmi polgár felszámolja a natúrát és a modern értelemben vett szubjektumot. Amiben az a katasztrofális, hogy a helyükbe kerülő mozdulatlan (mert ciklikusan ismétlődő) mesterséges natúra és mesterséges ember a lét mélyebb rétegeiből érkező jelzésekre érzéketlenné válhat, s ez - a hosszabban elnyúló antagonizmus - ismét csak életét, létezését veszélyeztetheti.

A fausti ember - elbizakodottságát ismerve ez magától értetődik - nem retten vissza attól, hogy tovább törjön előre a Dikével vívott párharcában, és újabb és újabb kerülőkkel térjen ki annak mérhetetlen túlereje elől. A klónozással még csak arra válhat képessé, hogy a porhüvelyét menekítse át a neki rendelt végességen túlra, legalább még egy ciklusra, "szubjektumát" azonban még nem tudja átcsempészni e határon. Amíg ezt is megoldja, talán hogy jobban megértse saját magát is, a mesterséges intelligenciával is kísérleteket folytat. Ha ez sikerülne számára, akkor a műanyagoknak egy olyan képességet is átadhatna, amellyel a leváltani szándékozott natúra helyére már egy "gondolkodó anyagot" is tudna állítani. E gondolkodó anyag - a science fictionok kedvelt témája - révén viszont, úgy vélheti, az ezáltal akár feleslegessé váló más emberek, a mai kiszolgáló személyzet nélkül is hatalmában tarthatná és a maga szolgálatába kényszeríthetné a teljes natúrát és a mesterséges természetet. A mesterséges intelligenciával a fausti uralkodó csoportok túlléphetnek Róma egyik nagy tévedésén is, azon, hogy szétválasztotta az objektumot és a szubjektumot, a natúrát és az embert. A fausti ember a mesterséges anyagban, ahogyan arra már utaltunk, egyesítené a mesterséges természetet és a mesterséges intelligenciát. Ettől azonban még nem oldódna meg a római tévedés, és nem térne vissza a létegységhez a fausti ember. Ellenkezőleg, még távolabbra kerülne tőle, olyan távolságra, amilyen távol addig még sosem volt. Ugyanis ettől kezdve lenne egy gondolkodni képes mesterséges természet, és ő maga, aki egyfelől csinálja, másfelől uralja ezt a "gondolkodó műanyagot". Így a létezőtől is elszakított gondolkodó műanyag és a szintén létezésfosztott ember kerülne szembe egymással. A fausti uralkodó csoportoknak ez a lehetőség a kicsinyke jól-ét, a kényelem olyan fokát biztosítaná, amely túl van azon is, amit a modernizációban bármikor elérhettek. Azonban ezzel a megosztottsággal a létezésfosztottság és észfeledés szintjén folytatódna a Dikével való párharc. A szökés és a megkerülés ekkor is kudarchoz vezetne.


4. Az ész feletti ész sikerkritériuma: az elnyúló antagonizmus megkerülése

A globalizáció kiépítéséhez szükséges ész feletti ész a léttévedésnek már egy magasabb lépcsőjére állt fel, mint a modern ész. A modern ész alaptévedése a létfeledés volt, s az, hogy a létfeledés következtében számára előállt puszta, önmagában álló létezővel akart megfelelési kapcsolatba kerülni. Ahhoz, hogy ezt a kapcsolatot kialakíthassa, a közvetlen antagonizmuson kellett hatalmat nyernie; e hatalmat azáltal szerezte meg, hogy megkerülte azt. Működésének sikerkritériumává így a közvetlen antagonizmus legyőzése vált. Diké túlhatalmának egyszerű megkerüléséből származó sikere azonban meglehetősen korlátozott volt: az ezáltal megnyitott elnyúló antagonizmussal már nem bírt, a közönséges ész vezérelte cselekvés minduntalan elbukott az elnyúló antagonizmus végességén.

A globalizáció viszont éppen akkor kezdődik, amikor a fausti ember túlszárnyalja a prométheuszit, amikor a közvetlen antagonizmus megkerülése után a titán arra is képessé válik, hogy az elnyúló antagonizmust is megkerülje. Az elnyúló antagonizmus megkerüléséhez a fausti embernek a léttévedés egy újabb szintjét is meg kellett oldania: a lét után a létezőről is meg kellett feledkeznie. A létezőfeledt ész vehette csak megmunkálás alá a puszta tulajdonságot. A létező figyelmen kívül hagyásával az ész feletti ész mit is tehetett volna mást, figyelmen kívül hagyta a modern észt is: a létezésfosztottság mellé az észfeledés is társult, s ezzel megnyílott a lehetőség az ész feletti ész működéséhez. Az ész feletti ész a lét felől éppen e két jellegzetességével jellemezhető: a létezésfosztottság és az észfeledés képezi alapvető léttulajdonságait. A létezésfosztottság jelentése: a puszta tulajdonság feltörése, amikor e tulajdonságnak a natúrától való elszakítását oldják meg, s amikor ezáltal megnyílik a lehetőség a mesterséges természet megcsinálására. A mesterséges természet előállítására megnyílott lehetőség az észfeledésben, a létező és az ész ábrándjai közötti megfelelés túlszárnyalásában áll. A megfelelés túlszárnyalása persze nem azt jelenti, hogy e megfelelésre már nincs szükség, ellenkezőleg, nagyon is szükség van rá, mert csak ettől kezdve indulhat meg az észfeledt ész működése: a léttől és a létezéstől is elszakított puszta tulajdonság átalakítása.

A létezésfosztott natúrával végzett észfeledt cselekvés számára mindezek következtében a közvetlen antagonizmus megkerülése már nem elegendő; kihagyhatatlan, de nem elegendő. Már az elnyúló antagonizmust is meg kell kerülni, s ezt meglehetős biztonsággal kell megtennie a fausti embernek. Ezáltal az ész feletti észnek, a létezésfosztott észfeledés eszének sikerkritériumává az elnyúló antagonizmus megkerülése válik.

Ez a sikerkritérium is a léttévedések közé tartozik: az elnyúló antagonizmus megkerülésével ugyanis a fausti ember még távolabbra kerül a léthez való illeszkedéstől. És ahogyan a prométheuszi modern titánnak ahhoz, hogy kialakíthassa a maga második, metafizikai valóságát, arra volt szüksége, hogy szabadságfeltételeit is hozzáalakítsa a létfeledt ész működéséhez, hogy a létfeledtséget cselekvéssé és megvalósíthatósággá alakíthassa, ugyanúgy van szüksége a fausti globalizációs titánnak is az észfeledt ész által vezérelt cselekvés és e cselekvés korlátozhatatlanságának kialakításához.


5. A korlátozhatatlanság erős kritériuma: az átalakíthatóság

A fausti globalizációs titán, hogy az észfeledt ész számára működési terepet biztosíthasson, ki kell, hogy bújjon az emberi jogok gúzsából. Az emberi jogok ugyanis - amint erre a későbbiekben még visszatérünk - a megvalósítás korlátozhatatlanságát intézményesítik. A megvalósítás azonban kevés már a fausti titánnak. Ahhoz, hogy szökése sikeres lehessen, tovább kell lépnie a megvalósíthatóságon, hogy Diké túlhatalmát, ha csak egyetlen ciklus tartamára is, de megkerülhesse.


5.1. Túl az emberi jogokon

Az emberi jogok a fausti titán számára korlátokat jelentenek. Biztosítják ugyan a prométheuszi titán működésének korlátozhatatlanságát, azonban arra nem alkalmasak, hogy e korlátozhatatlanságot biztosító védintézményeken is keresztül lehessen törni. Az emberi jogok ugyanis, s ez a globalizáció előrehaladásával kezd egyre nyilvánvalóbban látszani, miközben lerombolták az ember szakrális jogait, és a leromboltság omladékait nyitva hagyták, hogy ezeken keresztül hatolva a prométheuszi titán a maga metafizikai valóságát felépítse, egy sor olyan védintézményt is felépítettek, amelyek éppen a megvalósíthatóságot védelmezték a külső támadásoktól. Először azt lehetett hinni, hogy a revánsvágyó legyőzöttek elleni védelmet jelentik csupán, de mára kiderült, hogy a fausti titán kitörési kísérleteinek is gátakat jelentenek. Minthogy a későbbiekben ezek részletezésére még visszatérünk, most csak egy ilyen védintézmény-kötegre utalunk: a globális gazdasági behatolás számára a nemzeti protekcionista intézmények eltakarítandó akadályokat képeznek. Ez az oka annak, hogy a maga számára kitakarított képzetes teret, a táplálékul kiszemelt terekkel és helyekkel egyetemben, a globalizáció manapság olyan jogintézményekkel akarja feltölteni, amelyek az észfeledt ész és az általa vezérelt cselekvés működésének a korlátozhatatlanságára szolgálnak.

A globalizáció - ennek ismételt előhozása is már unalmasan hathat, de fontossága miatt el kell ismételni minden témakörrel kapcsolatban - miközben az emberi jogok feletti jogintézmények kiépítésén fáradozik, azonközben a másik oldalon épít az emberi jogokra. Az észfeledt ész is csak az ész sikerkritériumának a felhasználásával indulhat el, az elnyúló antagonizmuson túlra lépéshez is arra van szükség, hogy a közvetlen antagonizmust sikeresen kerülje meg, ugyanígy az emberi jogokon túli jogok is az emberi jogokra támaszkodnak. Már csak azért is - s ezt is később részletezzük -, mert ezek biztosítják számára azokat az előnyöket, amelyek az emberi jogokon túli globalizációs jogok működtetéséhez szükségesek.


5.2. Az átalakítás

Az észfeledt ész által vezérelt cselekvéstípus, amelynek zavartalan működtetése érdekében az emberi jogok szelektív leváltása és a globalizációs jogok csendes kierőszakolása történik: az átalakítás. Az átalakítás az a cselekvés, amely a globalizációs valóság kiépítését végzi.

Az átalakítás a titáni erőszaknak a megvalósításnál egy haladottabb alakja. A globalizációt építgető titán a megvalósíthatóság dogmatikus megszállottja. Dogmatikus megszállottságának következménye, hogy a megvalósíthatóság katasztrófáiról úgy véli, hogy azok csak időleges hibák, amelyeket akkor javíthat ki, ha jobban műveli a rációt. A modern módon korlátozott rációból át akar törni a rációnak egy haladottabb alakjához, amelynek segítségével már a megvalósíthatóságnak is magasabb fokára hághat.

A megvalósítás eredendő bűne, az általa elkövetett eredendő erőszak a létező és a lét szétszakítása volt. Az átalakítás ezt az erőszakot továbbviszi, s a létezőt és a tulajdonságát tépi szét. A szakrális ember számára felfoghatatlan volt a prométheuszi titániság, az, hogy a létezőről a létet le lehet tépni, mert számára a lét mindennapi élmény volt. Most éppolyan elképzelhetetlen a modern titánnak, a prométheuszi embernek, hogy még rajta is túl lehet tenni, s a létezőt is le lehet választani arról, ami pedig kézzelfoghatóan van jelen életében. A műanyag már a létezésfosztott natúra, a puszta tulajdonság, amelyet még célszerűen meg is formál a fausti ember. Az átalakítás így az az erőszak, amelynek révén megvalósul a létezőből való kitörés és a berontás a művibe, a csináltba, a natúra letaszítása és a mesterséges természettel való kicserélése. A megvalósíthatóság még azzal kötötte meg a titáni erőszakot, hogy a létező azon összetevőjét, amely a benne lévő stoff tulajdonságait elfedi előle - vagyis a formáját roncsolja szét, hogy onnan kiragadhassa az általa kiszemelt tulajdonságot - még megtartotta. A titán az elfedett tulajdonságok kiragadásában már olyan rutinra tett szert, amely kivétel nélküli sikereket biztosított számára. E sikereket a létező formája és az ész ábrándjai közötti megfelelés tette lehetővé. E biztos siker révén jutott el oda, hogy a létezőben egy másik szint feltörésére kaphatott kedvet: a tulajdonságot szemelte ki erőszakja tárgyául: a tulajdonságba is betör, s azt alakítja a maga képére.

Az átalakítás által véghezvitt erőszak azonban nemcsak a natúra szintjén megy végbe, hanem az azt megalapozó viszonyokban is. Az átalakítás nemcsak a megvalósíthatóságból való kitörés, nemcsak a natúrán való áttörés, hanem az elnyúló antagonizmuson való átszáguldás is. Az átalakítás az elnyúló antagonizmusnak a végét kikerüli, s ezzel a másodrendű fortéllyal áttör a következő elnyúló antagonizmusba is.

A következő elnyúló antagonizmusba való áttöréssel az átalakítás a megvalósíthatóság időminőségéből is kiszakítja magát. A közönséges megvalósíthatóság számára a jövő nem létezik, "ő" az elközelgőnek, az elnyúló antagonizmus közvetlen antagonizmussá beérésének a korlátai között él. Az elnyúló antagonizmuson túlra való áttörés révén ezt a lineáris és végesen múló tartamot ciklikussá alakítja át.[77] A ciklikusság révén az elközelgőn túlra kerül, de még nem jut el a végtelenhez - az elközelgés végtelenítése sem lenne azonban még "jövő", a létidő kategóriái szerint -, így ahová áttörni képes, az a "következő". A következő: az elnyúló antagonizmuson túlit, a következő elnyúló antagonizmust is felvenni képes tartam. Az átalakíthatóság időminősége: a következő; az átalakítás mint cselekvés a következő által vezérelt.

A következő által vezérelt cselekvésre és az elközelgőből a következőbe történő átverekedésre eddig példáinkat a "natúra" területeiről hoztuk. E helyütt van lehetőségünk arra is, hogy megmutassuk, a következő nemcsak a porhüvely terepein elérhető időminőség a fausti titán számára, hanem az általa kiépülőben lévő valóságnak a saját időminősége. Az elközelgőből a következőbe történő áttörésre most a gazdaság - mint látjuk majd, ez sem pontos terminus technicus már - területéről hozunk egy újabb példát. A pénz és a hitel azok a gazdasági eszközök, amelyek az egyszerű termékcserében működtetett közvetlen antagonizmuson túlra segítik a prométheuszi titánt. Az egyszerű termékcserét a közvetlen antagonizmus uralja: akinek nincs szüksége baltára, annak hiába kínálnak olcsón baltát - hacsak a baltáért meg nem kaphatja az őt érdeklő terméket -, ha neki cipőre lenne szüksége. A kínált termékek és fogyasztói igények különbözősége miatt aztán a gazdaság működése megakad, s mindaddig ácsorog is, amíg nem sikerül egyeztetni a kínált és a keresett termékeket. A pénz, illetve a hitel azok az eszközök, amelyek a közvetlen antagonizmust megkerülik és a cserét közvetíteni tudják "általános egyenértékes" voltuknál fogva. Ahhoz azonban, hogy a pénz és a hitel működhessenek, az egész gazdaságot át kell szervezni árugazdasággá. Ezzel azonban a gazdaság működőképessége nincs korlátlan időre biztosítva, csak az elnyúló antagonizmus határáig nyújtható el. A ciklikus válságok - és mint Kondratyev kimutatta, e ciklusok tartama, attól függően, hogy a gazdaságnak milyen mélyen lévő rétegeiről van szó, a 2-3 évestől az 5-600 évesig terjed, azaz az elnyúlás tartama a rétegmélység függvénye, ahogyan ezt korábban már jeleztük - viszont azt jelzik, hogy a pénzben és a hitelben intézményesített idő csak a véges tartamot bejáró elközelgő, amelynek számára megoldhatatlan a cikluson túlra jutás. A cikluson túlra jutáshoz külső segítségre, például állami beavatkozásra van szükség, amellyel Keynes próbálkozott, eredménytelenül, amikor a gazdaság közvetítő eszközeiben[78] intézményesített időszerkezetek sajátosságaiból, az elközelgőből látható, reménytelen kísérletet tett. Az áttörést e tekintetben is a globalizáció hozta: a futures-nek nevezett intézmény feltalálásával. Ahhoz azonban, hogy a futures működtethető legyen, ki kellett törni az árugazdaságból. Az árugazdaságban ugyanis a pénz, bár több lépcsőben igyekezett megszabadulni ettől a tehertételtől, még valamilyen mértékben bele volt horgonyozva a létezőbe: lennie kellett valamilyen fedezetének. A derivátumok feltalálásával s a derivátumokra épülő gazdasággal, amely már az árugazdaság felett helyezkedik el, megszűnt a pénznek a fedezethez kötöttsége, képzetessé vált - működésének tere ezért képzetes tér. Ezzel az áttöréssel lényegében ugyanaz történt meg, mint a műanyag esetében. Egy hordozóként még a stoffhoz kapcsolt, de már teljes egészében "mesterséges gazdaság" alakult ki. A pénzről leszakított létező azonban nem szüntette meg a pénzt, csak kiemelte annak egy tulajdonságát, azt, hogy az az egész gazdaság működésének irányítására és ellenőrzésére, azaz a lepároltan vegytiszta erőszak alkalmazására is felhasználható, s ezt vitte tovább. A mesterséges gazdaság aztán lehetőséget adott arra, hogy a natúrába még belekötött árugazdaságot jellemző elnyúló antagonizmusból kitörhessen a "gazdasági titán". A kitörést a futures feltalálása tette lehetővé. A futures-szel ugyanis már nem a puszta most, és nem is csak az elközelgő - a most és az elközelgő éppen ellentéte a jelen és jövő egybekapcsolódásának, az örökkévalónak, mert csak a ciklushatárig tart -, hanem a következő válik működtethetővé. Nem kell persze a futures-ök révén az elnyúló antagonizmuson túlra spekulálni; lehetséges az is, s az óvatos spekulánsok ezt teszik, hogy az elközelgőre spekuláljanak. A futures azonban már lehetőséget biztosít arra is, hogy az elnyúló határain túlra lépjen a spekuláns. Az igazán komoly spekulánsok esetében a spekuláció sikere attól függ, hogy a ciklushatárt jól tippelik-e meg, s ha igen, akkor azzal nagyot "kaszálhatnak". A futures ezáltal a gazdaság képzetes terepein valósítja meg az átalakítás nagy létmutatványát: az áttörést az elközelgőből (az elközelgő végből) a következőbe.[79] A következő elnyúló antagonizmushoz tör be, s az abban való következőhöz tör át. Ott azonban megismétli a megvalósíthatóság tévedését. Eredménye: a válság a futures piacain bekövetkező válság. És ugyanez a helyzet a klóntime-mal is, az egyéni halál felett aratni kívánt győzelem következő állomásával. A halált áttuszkolja a következő ciklusba. Igaz, akárcsak a klónozás, a futures arra is ad lehetőséget, hogy ne csak a közvetlenül elkövetkező ciklusba lehessen betörni, s ott előre kihasítani hatalmi pozíciókat, hanem a ciklusok egész füzérére lehet spekulálni.

Végezetül, mert erről a kérdésről korábban már szóltunk, csak megemlítjük, hogy az átalakítás azt is igényli, hogy a fausti titán a megvalósítás működtetéséhez szükséges modern, prométheuszi ész korlátozottságából, az egyszerű megfelelésből is kitörjön. Az egyszerű megfelelés maga a modern ész korlátja, amelyet túl kellett szárnyalni.

A fausti "átalakítás" mindezek következtében a prométheuszi "megvalósításnál" is keményebb erőszak-alkalmazás: az egyszerű észnek, az elnyúló antagonizmusnak, az eljövendőnek, a létezőnek az áttörése, és az ezekből kiszakított tulajdonságnak az ész feletti ész vezérletével, a képzetes térben a következő törvényeinek engedelmeskedő átalakításnak a megvalósítása. Az iménti megfogalmazásban a megvalósítás kategóriájának használata nem volt véletlen. Az átalakíthatóság ugyanis a megvalósíthatóságon épül fel, voltaképpen egy magasabb fokú erőszakot alkalmazó megvalósítás. A titán a megvalósíthatóság megszállottja. Elbizakodottsága viszi a megvalósíthatóság bűvkörébe, és a szirénnek, az Én mágiájának való behódoltság kényszeríti arra, hogy a megvalósíthatósággal beérje. Az átalakíthatóságnak is szüksége van a megvalósíthatóságra, kétszeresen is. Egyfelől el kell jutnia ahhoz a fortélyhoz, amellyel a lét, illetve a létező lehasogatását keresztül tudja vinni, másfelől az átalakítást magát is meg kell tudni valósítania. Minden ilyen állomáson ott leselkedik a közvetlen antagonizmus, amelyből éppúgy ki kell törnie, mint ahogyan a szintén ott leselkedő elnyúló antagonizmusból is. A megvalósíthatóság legyőzése és a maga szolgálatába állítása révén válik azután az átalakítás megvalósíthatóvá, ezért az átalakítás másodfokú megvalósítás.


6. A korlátozhatatlanság erős kritériuma: az átalakíthatóság

A prométheuszi titán a megvalósíthatóságot jelölte ki szabadságnak a létszabadság helyére. Bár ez a kijelölés tévedés, léttévedés volt, mégis volt egy olyan eleme ennek a vélekedésnek, amiért a szabadság kifejezést indokoltan lehetett alkalmazni. Ez az elem a közvetlen antagonizmus legyőzéséből és az elnyúló antagonizmusba való áttörésből táplálkozott; abból, hogy az elnyúló antagonizmusba való beleállással a megvalósíthatóság még nem döntött arról, hogy a koraember két - a titáni és az odüsszeuszi - programja közül melyikhez szolgál elkerülhetetlen alapul: a mértékvesztetthez vagy a mértéktartóhoz. A megvalósíthatóság éppen ezért még gyenge szabadság-kritérium volt, mert még a szabadság, a lét előszobájában állt, létező és lét között, a közvetlen antagonizmusból épített előszobában. Abból pedig, hogy ide, az előszobába állt be, még nem lehetett eldönteni, hogy a létigazság vagy a létrontás megtörténése felé visz-e tovább. Ezzel szemben az átalakítás már egyértelmű állásfoglalás a koraember két programja, Prométheusz és Odüsszeusz között. Annak következtében, hogy az átalakítás már a létezésfeledés alapján és az észfeledés által vezérelve működik, a létigazságtól való távolodás útján van; az előszobából nem a jó ajtón ment ki, nem a lét keletkezése számára nyitotta fel az ajtót, hanem áttört a rossz útra nyíló ajtón.

A titán Én-imádata és a megvalósíthatóság felett érzett öröme miatt dogmatikusan ragaszkodik sikeréhez, a megvalósíthatóság által legitimált léttévedéséhez, s ezért szabadságnak nevezi a Diké türelme következtében megvalósítható tévedését, a létrontást. Prométheuszt kevélysége abban is megakadályozza, hogy igazán szembe nézzen a megvalósíthatóság által a fejére hozott veszedelemmel, a földi élet elpusztulásának lehetőségével; továbbra is makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy a létrontást nevezze szabadságnak. Ugyanígy képtelen Faust is arra, hogy a szükséges erkölcsi-érzelmi munkát elvégezze, s a létszabadságot visszaengedje jogos helyére. Inkább szemet huny Prométheusz tévedése felett, s folytatja e tévedés megvalósítását. És e ponton is hangsúlyoznunk kell, hogy az átalakíthatóság által szinte már "érintésközelbe" került egyéni öröklét és a mesterséges természet kiépítésével Diké végleges legyőzésének ígérete nagy csábítás. Ez a nagy csábítás a magyarázata annak, hogy a globalizációkori titán még mindig szabadságnak nevezi a léttévedést, a közönséges megvalósítást és a másodfokú megvalósítást, az átalakítást. A közönséges léttévedés megvalósítása és az átalakító léttévedés együtt tűnhet a szemében úgy, hogy megszabadul Diké, a füzisz "túlhatalmától", s végre a maga ura lehet. A mesterséges természetnek is megvannak azonban a maga antagonizmusai, ezért a natúrából kikényszerített ciklikus antagonizmus kétszeresen sem megoldás; nem szabadulás Diké hatalma elől. Egyfelől azért nem, mert a közvetlen és az elnyúló antagonizmusokat nem szüntette meg a titán, ellenkezőleg, csak azokra feltérdelve léphetett át a ciklikus antagonizmusba. Minthogy azokon térdepel, kiszolgáltatottja a rajtuk keresztül elkerülhetetlenül felszínre törő létnek. Másfelől pedig a mesterséges természet saját antagonizmusait még nem is volt alkalma igazán kiismerni, s úgy lehet, hogy azok észleléséhez, erre a célra kifejlesztett tanulóintézmények hiányában, nincs is lehetősége egyhamar. A mesterséges természeten élősködő klón-hős még nem tapasztalta meg sem a lét felszínre töréséből, sem a műtermészet saját belső ellentmondásaiból fakadó antagonizmusokat. Ezért hiheti, hogy a megvalósító, illetve az átalakító léttévedések megvalósíthatósága szabadságának bizonyítéka.

Az átalakíthatóság azonban nem szabadság, nem jelent Diké karmaiból való kiszabadulást. Ellenkezőleg, a bosszúra éhes istenasszonynak való kitettséget jelenti. Így az átalakítás megvalósítása sem szabadság, csupán a titán magasabb szintű korlátozatlansága tévedéseinek megvalósításában. Az emberi jogok fölé épülőben lévő jogrend pedig e korlátozatlanság zavartalanságának és zavarhatatlanságának az intézményes garanciája: a korlátozhatatlanság.

A korlátozhatatlanság, akárcsak a szabadság, igényli az igazolást. Az igazolást Prométheusznak egy valódi, de gyenge szabadság-kritérium teljesülése szolgáltatta: a megvalósíthatóság. A szabadság helyére tuszkolt korlátozatlanságnak és korlátozhatatlanságnak is el kell fogadtatnia magát a fausti titánnal, azaz "anyagi" kritériumra is szüksége van, amelyen megmérheti s igazoltnak találhatja a korlátozhatatlanságot. A korlátozhatatlanság - nem úgy, mint a szabadság a megvalósíthatóságban - erős szövetségesre talált, erős kritériumra tett szert: a halálon való győzedelmeskedés előszobájába jutott átalakíthatósággal lépett szövetségre. Az átalakíthatóság a mesterséges anyaggal, a mesterséges természettel fényesen igazolta magát. Így a szabadság ellentétének bizonyult korlátozhatatlanságnak erős kritériuma van: az átalakíthatóság.


Közbevetés: az átalakíthatóság a minőségkontroll felszámolása

Ez a kritérium azonban az eddig elmondottakon túl is magában hordoz egy fogyatékosságot. Nevezetesen azt, hogy a megvalósíthatóság még "csak" a mennyiséget oldotta ki a mértékből, a minőséget azonban, ha lefokozott szerepkörben is, de meghagyta. Az átalakíthatóság azonban már a minőség feladása irányába tett lépés is. Ennek következtében az átalakíthatóság által működtetett mérték már nemcsak azért mértéktelenség, mert a puszta számossággal való érzéketlen rohangálás. Az átalakíthatóságba már a minőségérzéketlenség van belefoglalva, a "bármi" megvalósíthatósága és a bármivé való átalakíthatóság. A modern "akárkihez", a létfeledt tömegegyedhez, aki a mértéktelenség mértékének a rabságában vegetál, így felcsatlakozik a globalizációs "bármi" is, s ezáltal a mértéktelenség a másik végén, a natúra túloldalán is megjelenik. A bármivé való átalakíthatóság ma még persze korlátok között igaz csak, mert az "aranycsinálás" még nem megy zavartalanul.

A minőség feloldása következtében viszont az átalakíthatóság az ellenőrizhetetlenséget jelenti, azt, amikor az elnyúló antagonizmus nincs megszüntetve, csupán a végét tolták ki a végtelenségig. Ettől kezdve az elnyúló antagonizmusok egymásba érnek, egymást erősítik fel, s jelzés nélkül támadnak. Támadásuk következménye a minőség felfüggesztése, a minőségkontroll felszámolása, amikor az egymásba érő elnyúló antagonizmusok a mértéket tüntetik el, s már nem a számosság, hanem a minőség, illetve a minőséghiány bosszulja meg magát. A klónozásban például a minőségkontrollt vesztett, de ciklikusan ismételhető egyed révén az egymásba érő elnyúló antagonizmusvégek - a ciklikus antagonizmusok mélyén megbúvó elnyúló antagonizmusok különböző hosszúságú ciklusai antagonizmussá való alakulásának egyszerre történő bekövetkezése - már nem csupán az egyedet, hanem a nemet is veszélybe sodorják, elvileg végtelenül folytatható életét a pusztulásba kergethetik. Amiért is az átalakíthatóságban benne van az egyed bosszújának a lehetősége a nemen: ha már a titáni egyednek nincs lehetősége az Én-mágiára, akkor vele együtt a nem is pusztuljon.


7. A dekonstrukció

A globalizációs valóság létminőségének a kiépítése az átalakító tevékenységen alapul, és az átalakíthatóságon mint a korlátozhatatlanság erős kritériumán. Ahhoz, hogy az átalakíthatóság működhessen, a jogrend átalakítására van szükség, az emberi jogok felett is hatályos globalizációs jogok kialakítására. De még ez sem elegendő, nemcsak arra van szükség, hogy legyen emberi jogokon túli jog, hanem hogy a modernnek az átalakítása is megtörténjen: ennek az eljárása a dekonstrukció.

A dekonstrukciót mint irodalmi, majd mint filozófiai fogalmat tanultuk meg érteni. A dekonstrukció azonban - s ez a szociológia hozzájárulása ennek a módszernek a tisztázásához - nemcsak a tudománynak lehet a kiváltsága, hanem a mindennapokat is jellemző tevékenység. Amikor pedig az átalakíthatóság globalizációs megvalósításáról beszélünk, akkor már elszakadunk a jelentésektől, s a "gyakorlati" élet területére lépünk át. A dekonstrukció nemcsak a jelentések megkérdőjelezésének, lebontásának és újraépítésének a módszere, hanem a szociális, sőt a naturális valóságon is megvalósítható a dekonstrukció.

A dekonstrukció kezdetét a valóság szervező elvének, vagy középpontjának a megkérdőjelezése képezi. Ez a megkérdőjelezés bizonyos szempontból jogos is, de nem a középpont a probléma, hanem a középpont önkényessége. Ugyanakkor nemcsak önkényesek lehetnek a középpontok, ahogyan azt a dekonstrukció állítja, hanem vannak létszerű kritériumai is a középpontnak. A közvetlen, az elnyúló és a ciklikus antagonizmusok azok a létszerűen különböző középpontok, amelyek szküllák és kharübdiszek módjára terelgetik a titánt. Az viszont igaz, hogy a középpontok nem változatlanok, ellenkezőleg, nagyon is változhatnak, ezt fejezi ki a világ gyémánttengelye: a gyémánttengely a középpontok elmélyülésének, illetve felszínivé válásának az állandó mozgását jelzi. A középpontok is állandóan mozognak, ez nem azt jelenti, hogy nincs viszonylagos állandóság: a szintek viszonylag állandóak, így van viszonylag stabil struktúra is; de ami ennél is fontosabb, léteznek a mozgásstruktúrák is. Itt csak utalhatunk rájuk: a közvetlen és az elnyúló antagonizmus által vezérelt mozgásstruktúra lényegesen különbözik egymástól, így vannak intrastrukturális, interstrukturális, intrarealiter és interrealiter, valamint transzrealiter mozgások, amelyek mozgásminőségükben és mozgásszerkezetükben különböznek egymástól. A dekonstrukció a transzrealiter mozgásoknak egy rontott változata.

A dekonstrukció eljárása a modernben a létező lebontását és létfosztottként való újraépítését, a globalizációban a tulajdonság lebontását és létezésfosztottként való újraépítését jelenti: az irányított lebontást és irányított újraépítést. A dekonstrukcióval először a létező szervező középpontját, az identitás szervező elvét szakítják ki, majd az identitás nélkül maradt tulajdonságról lehasítják mindazt, amire a globalizációnak nincs szüksége, végül felaggatják rá azokat a sajátosságokat, amelyek a globalizáció mesterséges valósága szempontjából fontosnak számítanak. A dekonstrukció így gyakorlatilag a létezőt, aki lehet akár egyetlen személy, egy csoport, egy nemzet is, vagy amely lehet éppen a birkecs "alapanyagául" kiválasztott gén, vagy a polimerizáció alapanyaga is, minden irányból bekeríti, és minden irányból erőszakot követ el rajta. A létezőt a dekonstrukciós eljárás minden oldalról "rabságba veti".

De nem is ez a dekonstrukciós eljárásnak, az átalakítás e globalizációs "mechanizmusának" a csúcsteljesítménye. Mert nem csupán a létezőből kiszakított tulajdonság térszerkezetét zárja be, hanem a tulajdonság időszerkezetére is zárakat erőltet rá. Az átalakításban működtetett időszerkezet, mint az előző fejezetekben láttuk, a következő. A dekonstrukció igazi teljesítménye éppen ennek a jelenségnek, a közvetlennek a fogságba ejtése. Mert a dekonstrukció nem áll meg egyetlen dezidentifikálás-leépítés-újraidentifikálás ciklusnál, hanem áttör ezen a ciklushatáron. A dekonstrukciós eljárásnak éppen ez a ciklushatáron való áttörése képezi a lényegét: a betörés a következőbe. A dekonstrukció nemcsak egyetlen ciklusnak, de nem is csak egyetlen következő ciklusba való betörésnek, hanem a következő minduntalan áttörésének és új ciklusba való átvezetésének a mechanizmusa. Mindaddig, amíg a dekonstrukciós leépítési folyamat el nem ér a naturális minimáltulajdonsághoz, vagy az emberek esetében a minimál-Énhez, az Én mágiája által a halálon átvinni akart mágikus Én ellentétéhez, folytatódik a következő áttörése. A dekonstrukció mechanizmusa ezért a térre és az időre kiterjesztett rabság kiépítésének, a totális meghatározásnak az eljárása.

És végül: a dekonstrukciós mechanizmusnak van egy olyan sajátossága is, amely - legalábbis az emberi személyiség esetében - "önjárást" is biztosít számára. A dekonstrukció ugyanis csak látszólag szünteti meg a középpontot. Amit megszüntet, az csak az átalakításra kiszemelt tárgynak a középpontja. És ravasz fortéllyal e kiszakított középpont helyére a maga középpontját erőszakolja be. Azt a szervező elvet, amely a személyiséget a talajjal egyenlővé tévő minimál-Én kialakulásáig meg sem áll. A dekonstrukciónak ez az eljárása sem ismeretlen; ezt is ismerték az ógörögök. Szövegépítési játékaik között volt olyan is, amely egyetlen betűvel indult, innen újabb és újabb betűk hozzáadásával egy előre kijelölt jelentés eléréséig épült, majd egy-egy betű elvételével visszajutott a kiinduló egyetlen betűhöz, a szó minimálalakjához.

Az átalakíthatóság és a hozzá felhasznált mechanizmus, a dekonstrukció felvázolásával elérkeztünk ahhoz a kérdéshez, hogy: rendben van, az átalakíthatóság lehetséges, de hogyan?


8. A ciklikus antagonizmus

Az átalakíthatóság lehetséges, de hogyan? - ez a globalizációra vonatkozó egyik első kérdés. Ha ezt meg tudjuk válaszolni, akkor adtunk választ a globalizáció létszerkezetének utolsó összetevőjére; a globalizációs valóság milyensége ennek a válasznak a függvénye.

A kérdés megválaszolásához valójában már mindent elmondtunk az előző pontokban, így elegendő utalnunk az ott kifejtettekre. Az átalakíthatóság ebből a szempontból legfontosabb ismérve az, hogy áttöri az elnyúló antagonizmust. Az elnyúló antagonizmus áttörésével viszont még nem jut el a fausti titán a jövőhöz, sőt, attól távolabb kerül, mint a modern polgár, aki az eljövendő fogságában élte életét. Az elnyúló antagonizmus áttörése ugyanis annyit tesz, hogy akár mesterségesen is elnyargalunk az elnyúló antagonizmus végére, s ott még egyszer megismételjük ugyanazt. Annak következtében viszont, hogy a fausti titán ugyanazt ismétli meg a következő elnyúló antagonizmusba való áttöréssel, nem került ki Diké túlhatalma alól: az eljövendőből a következőhöz való áttörésének ugyanis csak az a következménye, hogy ugyanaz az elnyúló antagonizmus ismétlődik meg, ugyanaz az eljövendő várja az új elnyúló antagonizmus végén a fausti titánt és minden kreatúráját: az antagonizmus megvalósulása, a halál.

Az elközelgővel szemben, amely a kronologikus időnek annyiban még édestestvére volt, hogy visszafordíthatatlanul múlott, ám attól annyiban eltért, hogy annak végtelenségével szemben véges volt, a következőnek olyan tulajdonságai vannak, amelyek még távolabbra tolják a kronologikus időtől. Ennek az időnek, a következőnek az a sajátossága ugyanis, hogy az irreverzíbilis időt reverzíbilissé teszi, igaz, ma még csak a porhüvelyre vonatkozóan. Így benne a reverzibilitás és a végesség azok az időtulajdonságok, amelyek az egyszerű fizikai értelemben vett időtől, a kronologikus időtől megkülönböztetik.

A ciklikus antagonizmus mindezért, bár már túljutott az elnyúló antagonizmuson, az elnyúló antagonizmusra épül rá, attól elválaszthatatlan; ugyanúgy, ahogyan a globalizációs valóság minden eddigi tulajdonsága is a modern léttulajdonságra épült rá, kettős értelemben is. Egyszer azért, mert a ciklikus antagonizmus a létező felszínibb rétegeiben, például a vizsgált tulajdonságban indít el olyan új elnyúló antagonizmusokat, amelyek végén Diké szakadéka várja a fausti titánt, amely szakadékban egyed és nem éppúgy elpusztulhat, mint az eredeti, egyszerű modern elnyúló antagonizmus megvalósulása, az antagonizmus bekövetkezte révén. Így az elnyúló antagonizmus már nemcsak abból következik, hogy a lét és a létező közötti kapcsolat válik antagonisztikussá, hanem a létező és a tulajdonság között is antagonizmus alakulhat ki; a létezőből a tulajdonságba teszi át a fausti ember az antagonizmust, de ettől még nem szabadul meg tőle. Másfelől a ciklikus antagonizmus a fausti titáni egyedek számára is csak az egyik elnyúló antagonizmusból a következő elnyúló antagonizmusba való áttörést biztosítja, amelynek végén ugyanúgy ott következik a pusztulás, s ennek következtében Diké szakadékából, az egyéni halálból nem szabadulhat a globalizációs titán sem. A ciklikus antagonizmus nem teszi lehetővé az alapvető kérdés megoldását: nem tud úrrá lenni az eljövendő végességének a problémáján, nem tudja a folyamatosság felé megnyitni sem a létezőt, sem az abból kiragadott és átalakításnak alávetett tulajdonságot. Mert egyedül a folyamatosság elérése jelentené Diké istenasszony legyőzését. Mindezek következtében a ciklikus antagonizmus nem jelenti az antagonizmus legyőzését, csupán az antagonizmus egyszerű, egyetlen ciklusból álló elnyújtása helyett a ciklikussá nyújtott antagonizmust. Amikor is minden ciklus végén ott leselkedik a halál.

Ugyanakkor a ciklikus antagonizmusnak, minden fogyatékosságával egyetemben, van egy olyan tulajdonsága is, amely a modernizációból, a modernizáció által felépített második vagy metafizikai valóságból kiszakít, s egy másik valóságba repít át: az elnyúlóból a ciklikus antagonizmusba való áttöréssel a fausti titán lehetőséget nyer arra, hogy egy, a metafizikai valóságtól is különböző, afeletti valóságot építsen ki.





[67] Fernand Braudel: Anyagi kultúra, gazdaság és kapitalizmus, XV - XVII. század, Gondolat, 1985, 14. old.

[68] Hölderlin: Aus dem Motivkreis der Titanen. Idézi Heidegger: Bevezetés a metafizikába, id. hely.

[69] David Korten, id. mű, 130. old.

[70] David Korten utal erre a már idézett művében, a 38-39. oldalakon: A Cornell University kutatói végkövetkeztetésként feltették a kérdést: "Azt akarta-e az emberiség, hogy 10-15 milliárd ember éljen szegénységben és rosszul tápláltan, vagy egy-két milliárd bőséges erőforrásokkal és minőségi környezetben? ...világosan rámutatnak arra, amit egyébként hajlamosak lennénk figyelmen kívül hagyni, nevezetesen, hogy a betelt világban a fogyasztás, a népesség nagysága és az igazságosság között szükségképpen összefüggés van."

[71 Hamvas Béla: A láthatatlan történet, Akadémiai Kiadó, 1988. 92. old.

[72] Berontani azt jelenti, hogy valaki valahová erőszakkal behatol; de be-rontani azt is jelenti, hogy a rontást vinni valahová, betörni és oda a rontást bevinni.

[73] Ezt a gondolatot az MVSZ Magyar Jövőkép kötetében megjelent írásomban publikáltam, A hermeneutikai hatalomról címmel, Székesfehérvár, 1996. 153-173. old.

[74] Az erről szóló, ma már közkeletű információt barátaimnak köszönöm.

[75] Ennek a szempontnak a felvetését feleségemnek, Bense Ildikónak köszönöm.

[76] Ezt az információt is Bense Ildikótól kaptam.

[77] A végesség itt már nem a lineáris végessége, hanem a ciklikus, a körforgásban lévő végessége. Az ész feletti észnek úgy tűnik, hogy meghaladja a végességet, mert kilépett a linearitásból, de csak a ciklikus végességhez jut el, az elnyuló antagonizmus ismételgetéséhez.

[78] S mert "eszközök", ezért "szerszámmá" vagy " fegyverré" is tehetők: a pénzeszköz pénzfegyverré válhat.

[79] A mesterséges gazdaságban, mint később látjuk már, nem a reálfolyamatok, hanem a "szubjektív" hatalmi folyamatok, azaz a hiedelmek, várakozások és híresztelések felhasználásával lehet a ciklushatárokat magukat is befolyásolni, ahogyan erre Soros György is felhívta a figyelmet. Ez azonban csak azt mutatja, hogy a mesterséges, a hatalomgazdaság másként működik, mint a reálgazdaság, itt az értékek is hatalomfüggővé válnak - spekulánsok időleges vagy hosszú távú - paktumainak függvényévé. De a ciklusok ebben a gazdaságban is megmaradnak, csak éppen hatalmi ciklussá alakulnak át. Aki ezt megérti, legyen az egyetlen egyed, csoport vagy nemzet, de még nemzetek szövetsége is, csak annak van esélye a mesterséges gazdaság spekulációs pályáin sikert elérni.

vissza