II. rész

A MEGVALÓSULT METAFIZIKA BIRODALMA

[Rich Text formátumú, tömörített változatban letölthető]


Még nem nagy az ember.
De képzeli, hát szertelen.

(József Attila)


Az ember nagytörténelmi teljesítményeinek és a koraember két útjának felvázolása kapcsán már számos, a magától értetődőség természetességével bíró fogalmat fel kellett adnunk. Ahhoz, hogy az alapparadoxon van, de hogyan lehetséges kérdését megválaszolhassuk, a felvilágosodás sok további megcsontosodott, szklerotikussá vált dogmájától el kell búcsúznunk. Ez a búcsú meglehetősen nehéz, hiszen önazonosságunk nagy szeleteit kell feladnunk,[27] s ez az öncsonkítással felérő művelet indokoltan vált ki ellenkezést mindenkiből. Megkönnyíti mégis ezektől a létünkön csimpaszkodó ballasztoktól való megszabadulást, ha látjuk, hogy ember voltunknak ezek az összetevők nem szükségképpeni tartozékai, ellenkezőleg, éppen a lényegi vonásainkra rárakódott, azokkal ellentétben álló elemei azonosságunknak. Ember voltunknak minden körülmények között része a kozmikus eligazodás vágya és lehetősége: hogy helyünket pontosan lássuk és értsük a világban. Az azonban, hogy akár a természetet leigázzuk, akár hatalmat nyerjünk más embereken, nem minden áron tartozik hozzá emberségünkhöz. Ha az emberi méltóság hívó szava könnyen eljuthat is legtöbbünkhöz, a felvilágosult létrontás dogmáitól való szabadulásunkhoz érzelmi és erkölcsi gyorsító erőt adhat, ha kellőképpen figyelembe vesszük a modernizáció alapparadoxonának káros oldalát: ennek a létezésmódnak a folytatása a földi élet pusztulásához vezet. Ismeretesek persze előttünk is azok az érzelmi[28] és erkölcsi munkavégzésre képtelenné vált karakterek, akik azt mondják: felelősséggel csak önmagunknak és önmagunkért tartozunk, még saját utódaink pusztulása sem akadályozhat meg bennünket abban, hogy a végsőkig kiélvezzük a létrontás gyönyöreit. Úgy véljük azonban, hogy ez a vélekedés túl van a vélemény- és cselekvési szabadság határain; pontosan annyival, amennyivel mások életével játszik. Ezért a felelőtlen pusztításba belekergetett laikusok nem énjüket, csak a rájuk édesgetett, elembertelenített azonosságelemeiket vetik le, ha e dogmáknak és azok azonosságuk részévé vált elemeinek búcsút mondanak.



I. A KÖZVETLEN ANTAGONIZMUS[29]



A modern létezés alapparadoxonaként neveztük meg az önpusztító jól-ét létezésmódját. Az önpusztító, sőt az életet elpusztító tulajdonság azonban nem megkülönböztető vonása a modern nagyiparon alapuló létezésnek. A tenyészet rablógazdálkodással való felélésének is az önpusztítás, sőt az egyes élőhelyeken az élet lehetőségének az elpusztítása a végső fázisa, ahogyan arra a már idézett, a Kánaánt kősivataggá rontó görög fegyverkezés adott példát. A modern létezésnek az az új vonása, hogy a teljes földi élet elpusztításának lehetőségével "ajándékozott" meg bennünket, azaz a globalizációt ebben a terjedelmi vonatkozásban éppen a modern létezés hozta magával.


1. Az ész hatalomra jutása a létmegértés felett

Ha a modern létezés alapparadoxonának, az önpusztító jól-étnek a sajátosságát akarjuk megérteni, akkor mindenekelőtt azt a különbséget kell szemügyre vennünk, amely a tenyészet rablógazdálkodással történő elpusztítása és a földi életnek - a létezőben rejtekező elszigetelt tulajdonság kiragadásából és a környezetére kényszerítésből következő - elpusztítása között tapasztalható. Számos vonását emelhetnénk ki ennek a különbségnek, abból következően, hogy különböző létmódok minden jellegzetességükben különböznek egymástól. Most azonban fordítsuk figyelmünket arra a különbségre, amellyel ez a modern létezésmód önmagát szereti megkülönböztetni: az észre.

A modern létezés egy meghatározó vonulata[30] úgy gondol önmagára, hogy az a protestáns, azaz a racionális érték-etika következménye, amely felszabadította a babonák alól az észt, s ezzel lehetővé vált annak beköltözése a társadalmi intézményekbe: így alakult ki a racionálisan működő piacgazdaság és a racionális állam is. A modern létezés e vonulata a korábbi létezési módokkal szemben önmaga sajátosságát éppen az ész uralomra jutásában látja. És ezt a sajátosságát el is fogadhatjuk: a modern létezés valóban az ész uralma alatt áll. A modern ész azonban nem egyszerűen a babonák felett diadalmaskodott, hanem a létmegértés felett is. Az ész és a megértés különbségét az előzőekben már megemlítettük: az értelem a mélyebb létviszonyokba illeszkedéshez szükséges módoknak a megértése, s mint ilyen a léthez, magához tartozik hozzá, nem emelkedik a fölé; ezzel szemben az ész a lét helyén visszahagyott anyagi természettől elválasztja magát, s fölébe akar kerekedni, aminek következtében az észnek legfeljebb az a lehetőség maradt, hogy pontosan vagy pontatlanul "tükrözze" a természetet. Ezáltal a természet fölé idegenedő ész a léttől elválasztott természeten való hatalmaskodás, a természet leigázása módozatainak a felfogásává válik. És ez a képesség az, amely a modern létezéssel hatalomra jut a létmegértés felett.


2. A természet leigázásához szükséges pontos tükrözés

Azzal viszont, hogy az ész hatalomra jut az értelem felett, alapvető változás megy végbe az emberi gyakorlatban is. Amíg a megértés lét-esítette a társadalmakat, addig az volt a kérdés, hogy sikerült-e megérteni a létezőbeli rejtekhelyéről kiszabadított lét mozgását, s beilleszkedni ebbe a mozgásba. Amikor azonban a természet leigázása került a koraember létezési programjának középpontjába, akkor már az vált kérdéssé, hogy a létből kiszakított létező természetét, tulajdonságait pontosan tükrözi-e a hatalmaskodni vágyó ész.

A különbség megvilágítására térjünk vissza ökológiai példánkhoz, a Kánaánt kősivataggá rontó rablógazdálkodáshoz. Ha itt az értelem próbálkozva-kísérletező közössége akart volna hajókat építeni, akkor ezt úgy tehette volna meg, hogy maradjon ideje a Kánaán nevű élőhely válaszainak a megismerésére, s ezen ismeretek alapján igazíthatta volna ki saját cselekvéseit, s az erdőkiélés jól ismert szabályai szerint járhatott volna el. Az erdőkiélés ősi mestersége azon a felismerésen alapul, hogy szervesen összefüggő kapcsolatban lévő élőlényekből és élettelen természetből álló, határokkal rendelkező élőhelyek sokasága alkotja a földi életet, vagy ahogyan az ógörögök nevezték: Gaia istennőt. Ezeknek az élőhelyeknek megvan az a képességük, hogy a rajtuk esett sebeket, ha azok nem túlságosan nagyok, maguk begyógyítják. Egy vihar pusztította erdő még képes magát regenerálni, az életképtelenre tört fák helyén újak nőhetnek, s ezzel újra lehetőséget adhatnak bogarak, apró- és nagyvadak életben maradásához, az erdő újra benépesüléséhez. A seb nagyságának pontos mértéke van: az élőhely önregenerációs képessége, amit teherbíró képességnek is neveznek. Ez a teherbíró képesség szabályozza az élőhely életét: a túlszaporodást éhhalállal, az alulszaporodottságot bőséges élelemmel terelgeti vissza az élőhely optimális kitöltöttségéhez. Amikor azonban bármely élőhelyet a teherbíró képességén túl terhelnek meg - akár túlszaporítással, akár túlzott kitermeléssel -, akkor már nem képes önmagát begyógyítani, s egy feltartóztathatatlan leépülés indul meg az élőhelyen. Aminek, mint láttuk, rossz esetben a holdbélien kietlenné sivatagosodás a vége. Az erdőkiélés ősi mesterségének folytatói ennek a törvénynek ismeretében adtak életet, sokszor bőségesen jó létet is az erdőnek és önmaguknak. És ez volt az a törvény, amelyet a flottaépítő görögök megszegtek.

De ne ítéljünk elhamarkodottan e flottaépítők felett! Az ő feladatuk nem az erdőkiélés volt, hanem a hadihajók megépítése. A hadihajók megépítéséhez viszont nem az élőhely léttörvényeinek az ismerete kellett, hanem pusztán annak az ismerete, hogy a vasfát felismerjék és kivághassák. Nem a léttörvény megértésével kellett foglalkozniuk, hanem a vasfa természetének pontos lemásolásával, hogy a flottaépítés igényeinek megfelelő sebességgel kitermeltethessék az erdőt. A Kánaánt sivataggá rontó eljárás már annak a görög társadalomnak volt a problémája, amely ilyen megbízatást adott nekik, amely letért a létmegértés útjáról, s megelégedett a létmegértésre ugyan nem, de az egyedi vasfa-törzsek természetének pontos tükrözésére alkalmas ész teljesítményével. A vasfa leigázásához e korlátozott teljesítményű ész működtetése is elegendő volt, bár a létfeledésért fizetendő ár a bibliai vidék elpusztulása volt.


3. A korlátolt ész sikerkritériuma: a közvetlen antagonizmus

Amikor az egyedi létezőnek a fejben történő pontos lemásolása a feladat, akkor a siker attól függ, hogy mennyire pontos ez a tükrözés. Ilyenkor az egymástól elválasztott létező és a másolásával megbízott ész közötti megfelelés a kérdés. Ezt másként úgy is meg szokták fogalmazni, hogy az egyedi létező tulajdonságairól a fejben megalkotott elképzelésnek meg kell egyeznie az egyedi létező tulajdonságaival. Ha ez a megegyezés fennáll, akkor az ezen ész által vezérelt cselekvés sikeres lehet; ha azonban ellentmondás keletkezik a fejben lévő képben feltételezett tulajdonságok és a létező megtapasztalható tulajdonságai között, akkor az ész által vezérelt cselekvés sikertelenségre van ítélve. Ha a vasfát, amelyről közismert, hogy rendkívüli keménysége és szívóssága miatt csak különlegesen jól kidolgozott vasbaltával vágható ki, valamilyen puhább kőbaltával, esetleg bronzbaltával kísérlik meg kivágni, akkor az nem sikerülhet. Ilyenkor antagonizmus keletkezik a vasfáról a fejben lévő kép - ez is olyan puhafa, mint a többi - és a vasfa tapasztalati tulajdonságai között. Ezt az antagonizmust, mert az első kísérletnél világossá válik az ész tévedése ennek fennállásakor, közvetlen antagonizmusnak nevezzük.

A közvetlen antagonizmus meglehetősen jó elsődleges sikerkritérium. Hiszen azonnal szelektálja azokat az észtermékeket, amelyek még ennek a minimális kritériumnak sem tesznek eleget. Ezért a közvetlen antagonizmus az emberi cselekvések sikerkritériumaként kiválóan felhasználható - abban az esetben, ha tisztán látjuk azt, hogy nem végleges, csak elsődleges sikerkritériumként vehető számításba. Amikor azonban a közvetlen antagonizmus által a létező felnyitásában biztosított sikert kizárólagos és végső sikerkritériumként akarjuk akár tételesen is megfogalmazni, vagy akár csak hallgatólagosan elfogadni, akkor eltúlozzuk e kritérium alkalmazhatósági körét, s magunk válunk az ebből fakadó pusztító következmények okozóivá. Varázslóinassá, aki a közvetlen antagonizmus ismeretében már a varázsláshoz, a létező megnyitásához is hozzá merészelt fogni. És ez a léthiba, úgy tűnik, a modern létezés egészének a sajátja. Olyan egymástól látszólag - és a hatalom megszerzésért vívott harcban, a felszínen valóban - távol álló irányzatok, mint a liberalizmus és a sztálinizmus, azonos álláspontot foglalnak el e kritérium hatókörét illetően. A leninizmus ki is mondja tételesen, hogy a gyakorlat a megismerés próbaköve, s a gyakorlaton a közvetlen antagonizmus ellenőrzése által megvalósítható elképzeléseket érti. A liberalizmus csak hallgatólagosan alkalmazza ugyanezt a tételt: az iparszabadság szabadságjoga ennek a korlátozott érvényességű kritériumnak a véglegessé nyilvánításán alapul, ahogyan a szabadpiac is.

Hogy láthassuk, mitől is korlátozott a közvetlen antagonizmus, vegyük szemügyre két léttulajdonságát: a benne intézményesített időminőséget és términőséget, s e tévedések következményét, a mértéktelenség mértékké tételét.


3.1. A hely térré rontása

A modernizáció előtti idők keleti és pusztai népei számára a modern értelemben vett tér fogalma még nem létezett. Számukra minden a kozmikus lét része, isteni teremtmény volt, s ennek megfelelően minden hely volt. A hely a kozmikus egész, az isteni teremtés része, s mint ilyen, a működni engedett létmérték.

A hely - ellentétben a térrel, amely kiürüléssel alakul - a mértékvételre alapozott elhelyezés révén lét-esül. Az elhelyezés egyszerre jelent odaengedést[31] és berendezést. Az odaengedésben a dolgoknak a feltűnése történik meg, a berendezés pedig az odatartozás esélyét és az egymáshoz tartozás lehetőségét kínálja fel a dolgoknak. A hely így nem választható el azoktól, akik odagyűltek, és akik ott berendezkedtek, azaz egymásra találtak és együvé tartoznak. Ennek következtében a dolgok a helyek, s nemcsak mintegy véletlenül odavetődtek egy üres térbe. A hely éppen ezért sosem üres, a hely mindig kitöltött. S mert a dolgok létminőségük szerint különböznek egymástól, ezért a kitöltött hely mérték szerint tagozódik: ha a dolgok létteljesek, akkor más hely létesült, mint amikor léttelen létezők csupán, s megint másként a rontott létű létezők odaerőszakolása esetén.

A pusztai népeknél, s még a korai középkorban is, a hely, mert a lét része volt, a lét viszont Isten műve, mindig szent volt. A szentség persze tovább tagolódott, ezt fejezte ki a küszöb, s a küszöb istenei. A küszöb persze nemcsak egy lakás bejárati ajtaját alulról is erősítő nyílászáró szerkezeti elem volt. A küszöb a szent két ellentétes minőségét határolta el egymástól. A küszöbön kívül az ártó démonok lakoztak, s a küszöb isteneinek ezekkel az ártó démonokkal kellett felvenniük a harcot, hogy a küszöbön túl a segítő istenek végezhessék áldozatos munkájukat, aminek eredményeként a puszta ház templommá, az otthon szent helyévé emelkedhetett. Otthonná, mert ott a szent történhetett meg,[32] a létigazság, s ennek a szentnek a megtörténtét tartották az erő emberei a szabadságnak. Később, a létrontás előrehaladtával a szent e helye egyre összébb szorult, mára már csak a templom belső részét tartjuk számon a szent helyeként. A hely ennek következtében föld és szent egyesülésének a helyévé vált, ahol ég és föld egymással egyesülhetett, s az egyetemes részévé válhatott. E helyen ezért az igazságtörténést, a létszabadság megengedését, a mérték szerinti keletkezést és ezek törvényét élte az ember. A modern birodalmában azonban a hely már csak körülkerített alakban, végletesen lehatárolva létezhet. Ezek a helyek azonban az őrzői annak a mértéknek, amely a helyet mint az egyetemest engedi megnyilvánulni. A hely a dolgoknak az az összetartozása, ahol ég és föld kommuniója nyilvánulhat meg minden egyes létezőben, ahol ez a megnyilvánulás ezért az egész kozmoszt illeszti be a létezőben történtekbe. A hely, miközben mindig határolt dolgok összetartozása, azonközben az egyetemes maga is. Az egyetemes a hely mértéke, amit mindenkor figyelembe kell venni, amikor a létezővel: az egyetemes és szent hellyel, magával tesz valamit az ember. Ezért lehetséges az, hogy az erő embere létmérték szerint alakítson: számára ugyanis a mérték egyetemes a létező alakításakor.

Az erőszak birodalmában a hely nem létezik. Ott csupán az üres térnek van lehetősége létezni, s ettől az üres tértől különböznek az ott található létezők. Ezért lehet azt megtenni, hogy a teret birtokolja valaki, s a rajta lévő dolgokat nem. Hogy a tér birtokosa azt tehet a rajta lévő dolgokkal, amit akar: a létteljes létezőit rontott létűekre cserélheti, a templomot a fényűzés palotáival válthatja fel, vagy ahogy mostanság, a globalizáció korában, a bevásárlóközpontokkal, amelyeket a "fogyasztás templomainak" kereszteltek el meggondolatlan névadók,[33] vagy pedig mint az manapság ugyancsak szokás, az iskola helyén szerencsebarlangot építhet.

Amikor az erőszak a helyet térré rontja, akkor elveszíti a mértéket is. Az űrt éppen azzal határozzák meg, hogy az olyan elemekből áll, amelyeknek nincsen kiterjedése. A tér pontjainak kiterjedés nélkülisége pontosan azonos az idő pillanattá zsugorításával. A kiterjedés nélküli válik ennek következtében a térmérés alapegységévé. Ez az alapegység azonban, akárcsak a létritmust nélkülöző pillanat, nélkülözi a hely kiterjedtségét, az egyetemest, ennek következtében ez is mértéktelenség, mérték nélküli méricskélés.

A közvetlen antagonizmus eltekint a helytől, számára az élőhely csak egy neki fontos dolgokat tartalmazó üres tartály, puszta tér. Figyelmen kívül hagyja a létmértéket, ennek következtében nem is a léthez magához viszonyul. A közvetlen antagonizmus uralma alatt a cselekvő a tartályszerű, üres teret ideiglenesen kitöltő egyedi létezőhöz viszonyul, s ennek, a hely térré rontásának a következménye a léttörvények figyelmen kívül hagyása, az élőhely teherbíró képességének a tér kifosztásává alakítása. Az élőhely, mivel azonos az őt alkotó dolgokkal, nem fosztható ki, hiszen kifosztása annak mint helynek a felszámolása. A tér viszont végletesen kifosztható, belőle minden létező kiszakítható, s akkor is megmarad, mert a tér csak üres tartály, amelyet ürességében is lehet birtokolni. Ennek következtében válik lehetővé, hogy a természetet leigázni akaró ész az őt hordozó fejben aszerint vázolja fel a létező tulajdonságait, hogy az hogyan válik alkalmassá a leigázásra. Így a közvetlen antagonizmus azért korlátozott sikerkritérium, mert csak a mechanikai ész azon fortélyát tudja biztosítani, amellyel az egyedi létezőn a leigázást meg tudja valósítani. A sikernek feltétele, hogy az üres téren kivitelezhető legyen a létező alakítása, de csak gyenge feltétele.


3.2. A khairosz kronosszá - a létidő tartammá - rontása

A közvetlen antagonizmusban működő időről, a pillanatról korábban már tettünk említést. Most egy olyan vonására térünk ki a közvetlen antagonizmus által működtetett időnek, amely a modern létezés szempontjából is döntő jelentőségű. Ennek felvázolásához is az ógörögökhöz fordulunk.

Az ógörögök számára kétféle idő létezett. A felsőbb jelentőségű időt khairosz-nak nevezték. Ez a khairosz volt a helyet működni engedő idő. Ahogyan a hely sem különbözhetett az őt alkotó létezőktől, éppúgy a khairosz is az őt alkotó létezők ideje volt. Minthogy azonban a létezők a létre való nyitottságukban részei a helynek, s ezért bennük a tér helyett az egyetemes nyilvánul meg konkrét alakjában, a khairoszra való nyitottságuk is azt jelenti, hogy bennük a lét, mint idő is megnyílik. A lét, mint idő egyfelől az örökkévalóságot jelenti. Az örökkévalóság azonban nem jelenti a mozdulatlanságot, hanem az időminőségek egymásra való megnyílását, amikor a jelen - azaz a pillanat - a múlt felé éppúgy nyitott, mint a jövőre, akkor nyílik meg. A létezőnek a múltra való nyitottsága azt jelenti, hogy benne felhalmozódik minden előzménye, s hatni képes. S mert előzményei közé a lét, az egyetemes minden előző állapota is odatartozik, ezért a múltra való nyitottság a létező számára a megelőző létszintek egyetemességére való nyitottságot jelenti. És ugyanígy a jövőre való nyitottság egyfelől önmaga jövőjére való nyitottságot, s a lét minden lehetséges mélyebb szintjére való nyitottságot is jelenti. S mert a jelen nyitottá válik a múltra és a jövőre is, egyfelől a szentnek is az ideje. A khairosz a szent idő, az istenek ideje, amelyben az ember akkor részesülhet, ha jelenét kinyitja a lét minden minőségére, kitárulkozik a létező jelenében az elrejtettségből keletkező időminőségekre. Ennek következtében a khairosz az időminőség, a létező múltbéli és jövőbeli létminőségére - létszintjeire - való nyitottságot jelenti. Az erdőkiélésben éppen ez a khairosz történik meg: ahhoz, hogy az erdőt úgy lehessen használni, hogy az annak fennmaradását és egyben az emberek bőséges ellátottságát is biztosítsa, az erdő múltbéli és jövendő minőségeit is figyelembe kell venni. A felfelé ívelő szukcesszió ideje a khairosz. A felfelé ívelő szukcesszió azt jelenti, hogy a kevésbé értékes erdő értékesebbé lesz: a bükkerdőből tölgyerdőt alakít az erdőkiélés ősi mesterségében jártas ember. És a khairosz azt is jelenti, hogy mindig minden a maga idejében történik meg: a lét ritmusa által feltételezetten. Amikor e ritmus szerinti cselekvésre megérkezett a válasz, akkor van az ideje a jövő kialakításának, akkor kell cselekednie az erdőkiélő embernek, s ha ekkor cselekszik, akkor a lét nyílik meg a létezőben, akkor megtörténik a szent és a létigazság. Így a khairosz a létező létminőségén túlra lépést jelenti, azt a tartamot, amely túlvisz a létező saját minőségén, hogy az eljövendő létminőségre tegye nyitottá. Ezért a khairosz az erőt alkalmazó embernek az időmértéke: a maga idejében a létező jelenében megnyíló múlt és jövő létszintek egysége, az isteni örökkévaló idő.

A kronosz ezzel szemben a létezőnek a jelenbe történő bezárása, az, amikor az erőszaktévő ember lehasítja az örökkévalóságot a létezőről. Ezért az erőszak ebben az összefüggésben - mint a hely lehasítása a létezőt magába foglaló térről - az örökkévalóság lehasítása a létező jelenéről. Az örökkévalóság nélküli jelen sem jelenti azonban az idő megszűnését. Ez volt az ógörögöket felváltó hellének nagy újítása. A múlt és a jövő létminőségeire való nyitottság lefedésének következtében nem az idő, csak khairosz, a szent létidő, s vele az időminőségek egymásra nyitottsága szűnik meg. Ami megmarad, az az elnyújtott jelen, az azonos létminőségen belül telő puszta időtartam. A minőségi különbség nélküli pillanatok egymásutánja. Ez a kronosz, a minőség nélkül telő, puszta időtartam, a számossági idő. A számossági idő, mivel zárt a múltra és a jövőre, a létminőségen belül marad, szárnyaira hiába kapaszkodik fel az ember, az nem emeli ki a jelen korlátozottságából. A létezőt a magába záródó jelenben megnyitó erőszak így - mint előbb láttuk, az erőszak a létezőt a puszta térbe nyitja bele - csak a puszta tartamot nyitja meg. Ez a puszta tartam is múlik, s visszahozhatatlanul. Ezért joggal mondják a kronologikus időre, hogy az visszafordíthatatlan. E visszafordíthatatlanságon belül múló időt is fel lehet osztani. A felosztáskor azonban csak a mértéktelent lehet alkalmazni, az önkényt: egységnek a megállapodott kiterjedés nélküli időtartamot teszik meg, amellyel aztán önkény szerint mérhetnek; és önkényes a jelen kiválasztása is, amelyhez viszonyítva képződik a múlt, s képződik a jövő. Pontosabban, mivel a kronologikus idő zárt a létminőségekre, ezért nincs benne múlt, csak az önkényesen megválasztott viszonyítási ponthoz[34] képest "előbb" és "később", mint ahogyan a térben is csak előtti és utáni van. Ez a minőség nélküli kronologikus idő működik a flottaépítő görögök által alkalmazott mechanikai ész fortélyában is. Amikor a vasfákat a kimeríthetetlennek tűnő Kánaán teherbíró képességén túl is kitermelték, akkor csak az eljövendőt alkalmazták az erdőre: mennyi időbe telik egy vasfa kitermelése és a hajóépítő dokkokba szállítása, hány darab ilyen szálfára van szükség, és hány embernek kell dolgoznia ahhoz, hogy időre a dokkokban legyen minden szál vasfa ahhoz, hogy a flotta a csataindítás kellő időpontjára - ez az önkényesen megválasztott középpont - elkészüljön. Modern eszünkkel semmi kivetnivalót nem veszünk észre ebben az érvelésben. E kivetni valót nem tartalmazó időszemlélet intézményesítése vezetett azonban a Kánaán kősivataggá válásához.


3.3. A szabadság gyenge kritériuma: a megvalósíthatóság

A közvetlen antagonizmus mindezek következtében sikerkritérium ugyan, de sikerkritériumnak meglehetősen gyenge. Csak arra alkalmas, hogy ki lehessen próbálni rajta: az egyedi létezőn alkalmazható-e a mechanikai ész mérték nélküli képzeleti terméke, a mechanikai önkény. Hogy ennek az önkénynek nem áll-e ellent a létező rögzített formája, hogy enged-e ez a forma a mechanikus erőszaknak, s az ember működésbe hozhatja-e ezáltal a forma által elfedett tulajdonságot.

Nem szabad azonban lebecsülni ennek a sikerkritériumnak a jelentőségét. Képzeljük el azt az embert, aki egy létszint még ki nem próbált szegletében, vagy egy újabb létszintre elérvén azt tapasztalja, hogy sikerült a létező lefedett formáját feltörnie, s az önkénye által ütött résen keresztül kiragadhatja a létező eddig még fel nem fedett tulajdonságát. Micsoda mámorító érzés - a szubjektív ész által érvényesített erőszakot alkalmazva - kiragadni a természet készre formált objektumából a létező ismeretlen tulajdonságait. Az istenek szomszédjának érezhette magát az a feltaláló, akinek ebben a sikerben része lehetett. Úgy érezhette, a szabadság egy új tartománya nyílott meg előtte, hogy a létezőről szőtt ábrándjai a megvalósíthatóság szabadságával rendelkeznek. A siker feletti öröme el is takarhatta a megvalósíthatóságnak a közvetlen antagonizmusra alapozottságából származó gyengéit.

A megvalósíthatóság ugyanakkor nagy kísértés is: amikor először sikerül valamit megtenni, akkor az ember úgy érezheti, hogy mindazt, amit megtehet, meg is kell tennie, hogy amit megvalósíthat, azt meg is kell valósítania. A megvalósíthatóságnak azonban az a gyengéje, hogy a közvetlen antagonizmuson alapul, a közvetlen antagonizmus által vezérelt cselekvés. A közvetlen antagonizmus azonban önmagában még nem dönthet afelől, hogy a megvalósíthatóság szabadsága által irányított cselekvés csupán a létezőbe, annak puszta formájába való erőszakos betörés lesz-e, amely az üres terét pillanatnyilag elfoglaló létező tulajdonságát onnan kiragadja, s a többi létezőre, azok felkészítése nélkül ráengedheti-e, vagy pedig a létező mérték szerinti megnyitása az örökkévaló egyetemes erejének megnyilvánulása számára. A megvalósíthatóság ezért csak puszta formai szabadság. A közvetlen antagonizmus ellenállásán való túljutás, az ész ábrándja és a létező természete közötti megfelelés önmagában alkalmas lehet a koraember mindkét programjának, a forma megnyitásának vagy a formába való erőszakos betörésnek az elindítására.[35] Még nem mutatja meg azt, hogy a vasfa kivágása csupán keménnyé formáltságának megtöretése vagy a keménységét is magába foglaló ökológiai teherbíró képesség megalkotásának, esetleg egy új létminőségű erdő megalkotásának a része-e. Ekkor még nem lehet eldönteni, hogy itt csak a pontos tükrözésnek való puszta megfelelés kezd működni, vagy a létigazság történik meg. Azt, hogy a közvetlen antagonizmust kicselező mechanikai ész ábrándjának megvalósíthatósági szabadsága, ez a gyenge szabadság a koraember két programja közül melyiket indítja el, csak egy erősebb szabadság-kritériumon lehet leellenőrizni. Ez az erősebb szabadság-kritérium azonban már túl van a közvetlen antagonizmuson, amely a létező és a megismerő ész ábrándja közötti megfelelést jelenti. Ez az erősebb szabadságkritérium már a létet megértő értelem és a lét kapcsolatában kezd működni.

Mielőtt ennek az erősebb szabadság-kritériumnak a segítségével a "paradoxon van, de hogyan lehetséges" kérdésére adott válasz felvázolásába fognánk, a megvalósíthatóságnak egy olyan tulajdonságára irányítjuk a figyelmet, amely a csak megvalósíthatósági szabadságra építő cselekvésnek a létrontás irányába történő elcsúszását nagymértékben elősegíti. A megvalósíthatóságnak a felsoroltakon felüli gyengéje, hogy önmagával igazolja magát. Ami megvalósítható, az nem lehet tévedés - ezt a hamis vélekedést sugallja. Holott, mint a következő fejezetben látjuk majd, a megvalósíthatóság és a tévedés között nem ilyen rövidre zárt kapcsolat létezik csupán. Igaz ugyan, hogy a közvetlen antagonizmus hatókörébe tartozó tévedések nem valósíthatók meg: ezek a tévedések fennakadnak már az elszigetelt létező formai szervezetén. Ebből azonban nem következik az, hogy ami megvalósítható, az nem tévedés. A közvetlen antagonizmusnál szigorúbb szabadság-kritérium esetén már csak azt mondhatjuk, hogy ami megvalósítható, az nem feltétlenül tévedés, de észre kell vennünk, hogy a megvalósítható dolgok egy része gyakorlati, tárgyiasított tévedés. Ezért a gyakorlat önmagában nem kritériuma az igazságnak, s ennek következtében a szabadságnak sem. És megfordítva is igaz: a tévedéseknek egy része nem valósítható meg. A tévedéseknek ezt az osztályát a közvetlen antagonizmus kiszelektálja. A közvetlen antagonizmus azonban, mint a flottaépítő görögök példáján láttuk, a tévedésnek nem minden osztályát szelektálja ki, azaz a tévedéseknek vannak olyan osztályai, amelyek megvalósíthatóak.

Ennek következtében ahhoz, hogy a flottaépítő görögök léthibáját, tévedésük természetét, s ezért a közvetlen antagonizmusra épülő megvalósíthatósági szabadság gyengeségét felvázolhassuk, tovább kell lépnünk a létmegértés egy szigorúbb és a szabadság egy erősebb kritériumának a megértéséhez.



II. AZ ELNYÚLÓ ANTAGONIZMUS



A vasfa példája megmutatta, hogy a tévedéseknek vannak olyan osztályai, amelyek megvalósíthatók. A tévedésnek a közvetlen antagonizmus által kiszűrhető osztályára a vasfa keménységén kicsorbuló bronzbalta a példa. A közvetlen antagonizmus által ki nem szűrt és ezért megvalósítható tévedések osztályába tartozik a flottaépítő görögök "műve", a kősivataggá vált "Kánaán". Ahhoz, hogy a tévedések e két osztályának különbségét felvázolhassuk, Diké természetistennő és a félig ember, félig isten titánok küzdelmének tanulságaihoz fordulunk. Amit a görögök - mert nem a modern természettudomány nyelvét beszélték - még e mítoszi nyelven beszéltek el, azt, ha felismerjük, hogy itt létviszonyok és létkarakterek, illetve ezek kapcsolatát megszemélyesítő képes elbeszélésről van szó, átfordíthatjuk a létmegértés nyelvére.


1. A létnyelv és a létbeszéd

Az ógörög mítosz - akárcsak a többi mítosz, a létmegértés tapasztalatainak a megszemélyesítéssel dolgozó képes elbeszélése - esetében valójában analogikus beszédről van szó. Ennek a beszédmódnak megvan az az előnye a szakszerűen logikus beszéddel szemben, hogy azok is felfoghatják, megérthetik, akik nem pallérozottak valamely szaktudományban. A logikus beszéddel szembeni fő előnye azonban nem is ebben áll. Különbségük lényegét logosz és logika szétválása világítja meg. A logosz, mint erre már utaltunk, a létmegértés képességét és e megértett lét elbeszéléséhez szükséges nyelvet jelenti. A logika mint formális eljárási szabályok gyűjteménye ellenben a létező önmagában álló tulajdonságainak az elbeszélésére szolgál. A logika úgy keletkezik a logoszból, hogy belőle a létmegértést - ezt nevezte az első formális logika kidolgozója, Arisztotelész hermeneutikának - leválasztják. E leválasztás következtében először is megszűnnek a létminőségek, másodszor ennek az ész által megszüntetett - "zárójelbe tett" - létminőségnek következtében a helyből tér, a létidőből időtartam lesz. Amikor ezek a műveletek megtörténtek, akkor a minőség nélküli, a tér pontjaivá zsugorított létezőket megjelenítő állítások a tartam minimumának, a pillanatnak a bevetésével működtetik az egymásra vonatkozást. Így az igazságból logikai megfelelés lesz, s ezzel a kör rázárult a létre. Az analogikus beszédben azonban létminőségek, hely, tér és létigazság működik, ezért az analogikusnak nevezett képes beszéd a létviszonyok és a létmozgások elbeszélésére alkalmas szabályokkal dolgozó beszéd lesz. A logikus beszéd viszont csak az üres tér pillanatainak kitett önmagában létezőre vonatkozó állítások közötti kapcsolatok szabályait alkalmazó beszéd. Az analogikusnak nevezett beszéd ezért az erő és működésének elbeszélésére szolgáló nyelven folytatott beszéd, ezzel szemben a formális logikának engedelmeskedő nyelv és beszéd a közvetlen antagonizmus hatalma alatt álló megvalósíthatóság nyelve és beszédmódja.[36] Az ógörögök maguk is két tulajdonságukkal különböztették meg magukat a megvalósíthatóság fogságában élő szomszédaiktól. Az egyik a polisz[37] megalkotására való képességüket jelentette, ezt fogalmazták meg a "zoón politikon" azonosságképző kategóriában. A másik képességüket pedig "zoón logon ekhon"-nak[38] nevezték, azaz saját maguk szerint a politikus állat csak a létmegértés nyelvén beszélő állattal együtt volt az az ógörög létkarakter, amely a barbár szomszédoktól megkülönböztette őket. Ezért nevezték a görögök magukat "szabadnak"; a szabadság számukra a létmegértésre való képességet, e megértett lét törvényeinek elbeszélésére alkalmas nyelvet és beszédmódot, valamint a megértett léttörvények szerint felépített és a létnyelv segítségével működtetett közösséget jelentette - ezért tartották az oikoszt az állam alapjának, s nem az állampolgárt. S azért gondolták a barbárokat rabnak, mert ezek sem a létmegértésre, sem a megértett lét elbeszélésére, sem pedig a megértett léttörvény szerint megalkotott közösségi életre nem voltak képesek. A létnyelv hiánya és a létnyelv elbeszélésére való képtelenségük miatt a "barbárokat" "némának" is nevezték. Némának, holott nyilvánvalóan hallották őket hangokat kiadni. A némaságot azonban nem azért állították a barbárokról, mert azok nem tudtak "görögül", hanem azért, mert a görögök a létnyelven, a barbárok viszont csak az erőszak nyelvén tudtak beszélni. És rabszolgának is tartották a barbárokat, mert azok nem voltak képesek a léttörvények szerint megszervezni közösségi életüket, hanem az erőszak révén kormányozták alattvalóikat, így őket is ugyanezen a módon igazgatták.


2. Diké türelme és túlhatalma

Az analogikus nyelven a létet megszemélyesítették, s e megszemélyesített létet istenként - a főistenként - beszélték el. Ezen a nyelven a lét egyes tulajdonságait is megszemélyesítették, s e személyek is istenekként kerültek be az ógörög világba.[39] A léttulajdonságokat hordozó istenek közül az elnyúló antagonizmus leírásához Diké istennő megértésére van szükségünk. Dikét a görögök mérhetetlen, de kimeríthető türelmű asszonyként írták le, aki a lét erejét személyesítette meg. Diké a léttörvények erejének istenasszonya volt.

A törvényre ma másként gondolunk, mint a Dikét éltető görögök gondoltak. Mai természettörvényeink inkább a natúrának, a léttől elválasztott természetnek a mozgásszabályai, amelyek a logika formális igazságának kívánnak megfelelni. Másként ezeket az üres tér pillanatai által megalapozott megvalósíthatóság törvényeinek is nevezhetjük. Ezzel szemben Diké a léttörvényeket személyesítette meg, amely léttörvények az örökkévaló egyetemes létezővé formált helyeinek a mozgásszabályaiból álltak. A kettő különbségének drámai voltát pedig már láttuk az előzőekben.


2.1. Diké túlhatalma

A görögök a megszemélyesítésben is következetesek voltak. Tudták, hogy a létbe illeszkedés programjának megvalósításához erőre van szükség, de azt is, hogy az erőszak képtelen megoldani ezt a kényes egyensúlyt igénylő műveletet. Azt is értették, hogy az erő egy ellenerővel találja magát szembe, amikor a léthez illeszkedést véghez akarja vinni: a füzisz, miközben megnyilvánulni és keletkezni igyekszik, ellenáll minden tévedésnek. Sőt nemcsak ellenáll, de keményen vissza is csap minden erőszakos behatolásért, a visszacsapás ereje pedig oly hatalmas, aminek egyetlen létező sem képes ellenállni. Hogyan is lenne rá képes, hiszen a feltört formán keresztül az egész kozmikus lét mozdul meg, s ennek a mozgásba hozott egyetemesnek a súlya mindent lebír, ami útjába áll.

Az alkalmasan, mérték szerint közelítő és beilleszkedni vágyó embert a füzisz, illetve az annak erejét megszemélyesítő istennő magához engedi és befogadja. Egyetlen magára valamicskét adó asszony sem engedi azonban magához azt a tolakodót, aki mértéktelen elbizakodottságától hajtva rátör, és erőszakkal akarja magáévá tenni, hanem minden erejét latba veti, hogy az erőszakos támadást visszavesse. Egy istennő pedig még kevésbé enged az erőszaknak. Az erőszakra erővel felel, mégpedig túlerővel: feltört asszonyságán keresztül az egész kozmosz zúdul rá az elbizakodott erőszaktévőre, s mint porszemet semmisíti meg.

A megvalósíthatóság természettörvényei a létbe való betörést lehetővé tévő törvények. E törvényeket az erőszaktévő a logikán alapuló mechanikai ész fortélyával úgy hozza működésbe, hogy e törvények megvalósulni engedjék az erőszaktévő ábrándjait, aminek az az ára, hogy a léttörvények viszont nem működhetnek. Fortélyuknak éppen ez adja a lényegét: úgy akarják kikerülni a léttörvényeket, hogy a léttől elválasztott létező természettörvényeit kezdik el működtetni. S mert a természettörvények is törvények, az erőszaktevők ábrándja meg is valósul, s e megvalósított ábránd, e megvalósított tévedés bosszulja meg aztán magát. Mert a megvalósítás mámorában az erőszaktévő ember megfeledkezik a lét túlerejéről, Diké asszonyi erényéről. S mert megfeledkezik, képtelen mértéktartó - a létritmust követő - udvarlással, a léttörvényeknek való engedelmeskedés és a léttörvények működni engedése révén Dikével elfogadtatni magát. A megsértett istenasszony bosszúja, a hellenisztikus görögök által már elfeledett és számításon kívül hagyott léttörvények túlhatalma pusztította el Kánaánt is. A vasfa természettörvényeinek ismeretétől elbizakodottá vált flottaépítőket Diké az egész élőhely elpusztításával büntette meg.


2.2. Diké türelme

A megsértett istennő, Diké félelmetes és kíméletlen: vonakodás nélkül elpusztítja az őt megsértő erőszaktévőt. Nem azért nő azonban, hogy ne tudjon gyengéd és türelmes lenni, ha olyan kerülgeti, aki erre a gyengédségre és türelemre rászolgált. Aki mérték szerint teszi neki a szépet, azt megjutalmazza: életét folytathatóvá teszi. Diké türelme azonban nem csak a tisztelettel udvarlónak szól. Éppen mert túlerővel rendelkezik, és mert e túlerejének ismeretében van, türelmet tanúsít az őt megsértőkkel szemben is. Amíg a lebírására tett erőszakos kísérletezgetések által ütött sebeit könnyen begyógyíthatja, addig nem gondol a bosszúval. Teherbíró képességének határáig néma marad, esetleg szenved a rajta ütött sebektől, de még nem válaszol. S mert nem válaszol, hanem türelmi időt ad, kettősen jár el. E türelmi idő - a közvetlenül, a cselekvés pillanatában visszavágó antagonizmussal szemben - az antagonizmus visszacsapásának elnyújtásával lehetőséget ad arra, hogy sebei láttán az ember lemondjon az erőszaktételről, és jobb belátásra térjen. Minthogy azonban csak sebeit mutogatja, de még nem lendíti támadója felé mélyebb rétegekben rejtőző erőkarjait, még nem csap vissza, élesztgeti is támadójában az elbizakodottságot. Hagyja, hogy az mind jobban belelovalja magát a natúrtörvények fortélyos igazgatásának sikereibe, megtévedt ábrándjainak megvalósíthatóságába.

Diké türelme az antagonizmus elnyújtása. Az a ritmuskülönbség, amely a létező "természeti" felszíne és az alatta rejtekező lét mélyebb rétegeinek mozgásba lendülése között támad. A létező és a lét mozgásba hozása közötti időkülönbség az antagonizmus és az idő kapcsolatára irányítja figyelmünket. A megvalósíthatóságot a tartam, a pillanat vezérli; a létező formája, a felszín natúrtörvényei nem engedik megvalósulni az őket eltévesztő ábrándokat, ellenállásuk a cselekvési kísérlet pillanatában kiderül, s visszahatásukra is a tartam ad időt. A létező mélyén rejtekező léttörvények mozgásba hozatalának azonban, mint láttuk, nem a pillanat a mértéke, hosszabb időre van szükség ahhoz, hogy a létszintek mindegyike, s a hozzájuk tartozó léttörvények megnyilvánuljanak. Diké türelme az antagonizmus és a létidő összekapcsolása: az elnyúló antagonizmus.

Az elnyúló antagonizmus azonban még ennél is több. Ebben Diké nemcsak az antagonizmust és az időt kapcsolja egységbe, hanem a minőséget is. Mikor a mérték szerint udvarlót fogadja, akkor más létkarakterrel kerül szembe, mint amikor az erőszaktévőt bünteti meg. De a minőség nemcsak megközelítésének módjában található fel, hanem az antagonizmussal kapcsolatban is. Amikor az erőszaktétel megtörténik, akkor az antagonizmus is bekövetkezik, azonban előfordul, hogy csak késleltetetten válik érzékelhetővé. Ez kánaáni példánknál maradva azt jelenti, hogy az ellentmondás az élőhely teherbíró képességét azonnal megérinti, amint az erőszaktétel bekövetkezik. Ahhoz azonban, hogy a teherbíró képesség kimerüljön, arra van szükség, hogy a létezőt feltörő erőszak és a léttörvények közötti ellentmondás "felhalmozódjon", s felhalmozódása során átlépje azt a mértéket, amelyen belül még regenerálni képes magát az élőhely. Az ellentmondás halmozódásakor az élőhelyen belül, annak minőségében változások állnak be. Ezt a változást, mivel ezek halmozódása az élőhely létminőségét képes megváltoztatni - kősivataggá teszi a Paradicsomot -, mennyiségi változásnak szokás nevezni. A mennyiségi változás ezek szerint az adott létminőségen belül, e létminőség természetének ellentmondó műveletek révén keletkezik, s ezen ellentmondások halmozódását jelenti.

A mechanikai ész azonban mit sem tud a minőségi változás halmozódásáról, a mennyiségi változásról, amely az adott létminőség mértékéig és azon túl is tart. A mechanikai észt a létminőség egyáltalán nem foglalkoztatja, sőt csak attól függetlenné válva tartja magát szabadnak. Ennek következtében azonban nem is a mennyiség, vagyis a minőség algebrájának törvényei szerint[40] számol, hanem a létfeledtség algebrája, a létminőségtől elválasztott számosság algebrájának a törvényei szerint. Például a vasfák halomba gyűjtésekor az ókori könyvelő az elsőtől az utolsóig elszámolt a flottaépítőknek, ugyancsak elszámolt a rabszolgákkal - ha ezt kellett egyáltalán -, a felhasznált munkaórák számával és még sok hasonló dologgal. S minderre a számosságok algebrájával követhető alakulásra a megvalósíthatóság érdekében szükség is volt. A megvalósíthatósági szabadság elszámolásához éppen erre a számossági algebrára volt szükség, s az ilyen számítást, ezt is pontosan értenünk kell, senki sem takaríthatja meg. Ez a számadás azonban a matematika létfeledt nyelvén semmit sem volt képes elbeszélni a kivágott vasfák és az élőhely teherbíró képessége közötti kapcsolat alakulásáról, az élőhely puszta térré romlásának folyamatáról. Az ókori könyvelők ezt a feledékenységet mindmáig tovább örökítették, ám erről az ellentét-halmozódásról és ennek a mértékhez való közelítéséről nemcsak akkor nem, de máig sem vezettek semmiféle "nyilvántartást".

A megvalósíthatóság voltaképpen az elnyúló antagonizmusban való mozgás lehetőségét biztosítja. Az elnyúló antagonizmus a létező létminőségének a mértékig tartó mennyiségi változásához szükséges időtartamot jelenti. Azaz azt a tartamot, amely alatt az így kialakult ellentmondás a mértékig halmozódik, s a létező létminősége az emberi beavatkozás - vagy egyszerűen csak a létezők egymásra hatása - következtében megváltozik. Ennek egy sajátos esete az, amikor a létező a lét visszacsapásának eredményeként elpusztul, amikor Diké elveszíti türelmét, és visszavág a betolakodónak. A megvalósíthatóság éppen azért, mert csak a közvetlenül visszavágó antagonizmusra épül, s az elnyúló antagonizmussal a mennyiség algebrájának nem ismerete miatt nem tud számot vetni, a létrontás pusztító következményeit csak előidézni tudja, de kijavítani nem, a megsértett Dikét sem tudja kiengesztelni, aki ezért bosszút áll.

Ahhoz, hogy a létrontást el lehessen kerülni, nem elegendő az elnyúló antagonizmuson belül leragadni, ahhoz a mértéken túlra kell átlépni. Ehhez a mértékátlépéshez azonban már a mennyiség algebrájára van szükség, amely azzal a mértékkel mér, amellyel a létidőt lehet mérni. A kronologikus időt a számosság révén lehet megmérni, ez azonban az elnyúló antagonizmust nem érinti meg. A létidő méréséhez a mennyiség algebrájára van szükség, amit azonban az erőszak karaktere nem ismer. A mértéken túlra nyúló időminőség: a jövő. A számossággal a jövőt nem lehet szóra bírni, a számosság csak az eljövendővel tud párbeszédbe elegyedni: a némák jelbeszédével tud vele érintkezni. A jövőt csak a létnyelven folytatott párbeszéddel és a mennyiség segítségével lehet vallomásra késztetni.


3. Az elnyúló antagonizmus: a megvalósítható tévedés létszerkezete

Abból a problémából indultunk ki, hogy vajon a tévedés megvalósítható-e, s ha igen, akkor ez hogyan lehetséges?

Az ókori logikán felépülő - azaz vele egyívású - modern ész viszonylag egyszerűen intézi el ezt a kérdést. Azt mondja, hogy a tévedés lehetséges, a tévedés akkor áll elő, amikor a natúrától elválasztott ész által fabrikált elképzelés és a természeti tárgy tulajdonságai között nincs megfelelés. És amikor ez a megfelelés hiányzik, akkor az ész terve megvalósíthatatlan. Ebből egyfelől az következik, hogy a tévedés megvalósíthatatlan, és e megvalósíthatatlanságnak mintegy ontológiai oka van: a természet tulajdonságai ellenállnak a téves elképzelés megvalósításának, s ez a megvalósíthatatlanság azon nyomban ki is derül, amikor sor kerül a cselekvésre. Ez a szerkezet a közvetlen antagonizmus szerkezete, amely szavatolja azt, hogy a tévedés megvalósíthatatlan legyen. Ebből a gondolatmenetből azután következik az is, amit ritkán mondanak ki, hogy ami megvalósítható, az nem lehet tévedés.

Ugyancsak az ókorból vett példánk azonban azt bizonyította, hogy nem lehet ilyen könnyedén elintézni sem a tévedés kérdését, sem a tévedés megvalósíthatóságának problémáját. S ennek a bonyodalomnak az ókor is tudatában volt. A maga analogikus nyelvén, Diké istennőként megszemélyesítve, leírta az elnyúló antagonizmus jelenségét.

Az elnyúló antagonizmus létezése azt bizonyítja, hogy a tévedéseknek van a közvetlen antagonizmuson le nem ellenőrizhető típusa is. Ez a tévedéstípus eleget tesz a közvetlen antagonizmus tévedés-kritériumának - ez biztosítja megvalósíthatóságát -, de az elnyúló antagonizmus által támasztott feltételeket nem teljesíti. Az elnyúló antagonizmusban ugyanis nemcsak a természeti tárgy tulajdonságai, hanem a lét mélyebb rétegei is szóhoz jutnak, s a mechanikai ész ezt a mélyebb réteget már nem érti. S mert nem érti, ezért a léttörvénybe nem is tud beilleszkedni. A természeti tárgy tulajdonságainak ismerete és a létmegértés hiánya, a természettörvény és a léttörvény között feszül az a probléma, amely a tévedésnek egy mélyebb rétegben előforduló típusát teszi lehetővé. A léttörvénnyel való meg nem egyezést.

És ugyancsak az elnyúló antagonizmus létszerkezete és működésmódja teszi lehetővé azt, hogy a tévedésnek ez a mélyebb típusa megvalósulhasson. Ha a cselekvés átjut a megvalósíthatóság kapuján, akkor a lét lassúbb mozgásával találja magát szemközt. Ez a lassúbb mozgás az antagonizmusba beleviszi az időt is, s ezáltal az időben megnyújtja. A közvetlen antagonizmus a megvalósíthatatlanság révén azonnal visszajelez, s azonnal leleplezi a tévedést. Az antagonizmus kifejlődésének, a létminőség határáig való elérésének azonban van idő- (pontosabban: tartam-) igénye, s a mélyebb létrétegből, e réteg léttörvényeitől érkező válasz csak ezzel a késedelemmel érkezik meg. Ráadásul a késedelmes visszajelzés sokszor úgy és olyan oldalról érkezik, amelynek az eredeti cselekvéssel való kapcsolatát még detektívmunkával is meglehetősen nehéz kideríteni. Így az antagonizmus időben való kitolódása, annak megmutatkozása, hogy egy mélyebb tévedést valósított meg az ember, és a közvetlen antagonizmus kikerülése együtt teszi lehetővé azt, hogy a tévedés megvalósítható legyen.

A léttörvények megértésével kapcsolatban elkövetett tévedés is antagonizmushoz vezet. Ez az antagonizmus azonban már nem marad meg az ész által elkövetett tévedés enyhe következményénél, az ész felsülésénél. A létmegértésben elkövetett tévedés következménye is a léttel kapcsolatos: a létezőt pusztítja el. Ez a pusztulás elkerülhetetlen, hiszen elkövetésekor nem az történik, hogy a létező formai szervezetét nem sikerül megnyitni, mint a közvetlen antagonizmus esetében. Ellenkezőleg, a létezőt megnyitja ez a tévedés, és a kozmikus egészt hozza mozgásba. Ennek következtében a tévedés már a léttel kapcsolatos tévedés lesz, s a választ is a lét szintjén kapjuk meg: a megnyitott létezőt a rosszul megmozdított és ezért a harmóniájához visszatérni igyekvő lét túlereje elpusztítja.

Az eredetileg feltett kérdésre ezzel adtuk meg a választ: az erőszak alkalmazásán alapuló koraemberi program, a nagytörténelmi tettek minden szintjén kialakítható önpusztító jól-ét a lét természetéből következik, abból, hogy a létezőt jellemző közvetlen antagonizmussal szemben a lét egyrészt[41] - a létezőhöz való viszonyában - az elnyúló antagonizmus törvénye szerint működik. S annak következtében, hogy a lét kimeríthetetlen mélységű kút, az elnyúló antagonizmusok is számtalanok. Mint amikor a tó sima tükrébe kavicsot vet a gyermek, és a kavics vetette hullámok egyre táguló körben hordják ki a behajított kő által vitt erőt a partig, hogy ott az a fövenyen fennakadva megsemmisüljön, úgy ér le az ember minden cselekedete a lét mélyebb és mélyebb rétegeihez. Vannak olyan hatások, amelyeket az adott létréteg önkijavító képessége hatástalanít, s ezért onnan sokáig, akár sohasem érkezik válasz. Amikor azonban az emberi cselekvés a mélyebb réteget, a kavics vetette hullámok közül a távolabb rezgő kört, az önkijavító képességén túl is megsérti, akkor onnan is megérkezik a válasz; s minél mélyebbről, annál nagyobb erővel csap vissza. Egyetlen elnyúló antagonizmusnak - mint például az erdőkiélés ősi mesterségében az élőhely elnyúló antagonizmusának - a megértése ezért nem jelent végleges megoldást, ellenkezőleg, arra ad lehetőséget, hogy a következő elnyúló antagonizmus megértésére és az eljövendő léttévedésünk kijavítására felkészülhessünk.

A kérdésnek azonban, amelyet feltettünk, a megválaszolt oldalán kívül van egy fortélyos másik oldala is, amely kimondatlanul is benne rejlik a kimondott kérdésben. Ez a másik kérdés pedig így fogalmazható meg: az, hogy az önpusztító jól-ét - az elnyúló antagonizmus és a közvetlen antagonizmus összejátszása folytán - megvalósítható, még csak a lehetőséget adja meg az önpusztító jól-ét megvalósítására. S bár igaz, hogy a visszajelzés időbeli eltolódása az önpusztító jól-ét irányába nyomja a kísérletező embert, a megvalósíthatóságból még nem kell szükségképpen annak következnie, hogy ezt a lehetőséget az ember ki is aknázza. Ahhoz azonban, hogy e torz lehetőséget, a léttévesztést valósítsa meg az ember, arra is szükség van, hogy legyen olyan létkarakter, amely a léthez illeszkedés szabadságával szemben a létező természeten vett erőszak sikereit részesítse előnyben. S hogy e karakter ne csak - véletlenszerűen vagy akár szükségképpen is - kialakulhasson, hanem meghatározó jelentőségre is szert tehessen, arra is szükség van, hogy az emberek közötti megszilárdult kapcsolatokban is a léterőszak intézményesítése történjen meg.

Az önpusztító jól-ét több nagytörténelmi tettel megnyitott létszinten is megvalósult. Amiből az is következik, hogy az erőszak-karakterek és az erőszak-intézmények is kialakultak. Ezek leírása azonban már túl van ezen a fejezeten, ezért a következőben, a globalizáció mibenlétének megértéséhez szükséges előzetes ismereteket felvázoló kötet utolsó fejezetében kerítünk rá sort.



III. AZ ÖNPUSZTÍTÓ JÓL-ÉT LÉTKARAKTERE ÉS TÁRSADALOMSZERVEZETE



Meglehet, unalmasnak tartja már a tisztelt Olvasó az ógörögökre való állandó hivatkozást. Alapos okkal tesszük mégis, hogy minden lényeges kérdésben hozzájuk fordulunk. A keleti és a pusztai népekénél már kevésbé szigorú, mondhatni, az európai alkatnak az eltorzulása előtti pillanatából származó példáikkal is igazolni akarjuk, hogy a létmegértés és a léttörvények szerinti élet az emberiségnek hosszú idő óta a sajátja volt, és hogy hosszú időn keresztül ez volt túlsúlyban az erőszak programjával szemben. E példákon keresztül akarjuk azt is bizonyítani, hogy ami múlt, ami hagyományos, az nem feltétlenül babonaság. Ellenkezőleg: a létrontás pusztulásba szívó örvényéből való kiszabaduláshoz a létszabadság már elért tudásának felhasználása nem múltba nézés, nem romantikus antikapitalizmus. Múltba nézés, romantikus antikapitalizmus persze léteznek, hatnak, s hozzá is járulnak a létrontás sikereihez. Ebben az írásban azonban nem ezekről van szó, hanem a titánokról és ellentétükről, a mindig is velünk együtt élő "istenemberekről". S arról, hogy titáni korunkban hogyan adhatunk nyelvet a velünk együtt élő, de elnémított istenembereknek. És még egy ok indokolja az ógörögökre való hivatkozást, s talán ez a legfontosabb mind közül. Az ógörögök ugyanis egy olyan emberi teljesítményre is képesek voltak, amelynek lehetetlensége sokakat akadályoz meg abban, hogy a létrontás örvényéből való kitörésre elszánják magukat. Amint a kánaáni példa mutatja, ők sem voltak mentesek az önpusztító jól-ét kísértésének elfogadásától. Fejlődésüknek még abban a szakaszában is beleestek ennek a bűnnek a csábításába, amikor pedig önmagukat már a létmegértéssel, a létnyelven való beszéd képességével és a léttörvények szerint folytatott közösségi életükkel különböztették meg barbár szomszédaiktól. De képesek voltak arra, hogy tévedésük következményeit[42] feldolgozzák, s előbb a mítoszok analogikus nyelvén, majd a feldolgozás egy magasabb fokán, az "első filozófia", a preszókratikus filozófia nyelvén is elbeszéljék. S mindennek következtében arra is képeseknek mutatkoztak, hogy egész életüket átszervezzék, s a füzisz, azaz a lét törvényei szerint irányítsák. Példájuk igazolja: a létrontás örvényéből ki lehet kerülni. E szempontokat figyelembe véve fordulunk most ismét a görög mitológia létmegértéséhez, hogy szemléletessé tegyük az önpusztító jól-ét lehetőségét megvalósító létkaraktert, s azt az intézményesült emberi kötelékhálót, amely a léterőszak "társadalmasításaként" szerveződött meg, s jutott túlhatalomhoz napjainkban.


Egy-ségben lenni az Isteni és jó
Honnan a vágy, az emberek közt, hogy csak egyvalaki és egyvalami legyen?

(Hölderlin)[43]


1. A tévedést megvalósító karakter: a titán

A görögök, amint azt már gyaníthatjuk, nemcsak a létet és a lét mozgástörvényeit beszélték el analogikus képi beszédükkel, hanem a léthez való emberi viszony különböző minőségeit és e lehetséges viszonyulásokat intézményesítő létkaraktereket is. Az elnyúló antagonizmus, ezt láttuk az előző pontban, lehetővé teszi a tévedés megvalósítását. A tévedés a létfeledés alapján való cselekvés. Az a kérdés ezek után, hogy "ki" az, aki e lehetőséget megvalósítja, hogy milyen az a létkarakter, amely a tévedés megvalósítását magában hordja. A léthez való viszony e tévedésen alapuló minőségét megvalósító létkaraktert az ógörögök titánnak nevezték.

"A titán az a lény, akinek ereje isteni, de morálja nem az. Ezért nem ismeri a mértéket. És ezért a Nagy Renddel össze kell ütköznie, és el kell buknia... A titán vétke a kevélység. Azt hiszi, hogy a lét (erőszak)[44] dolga. Azt hiszi, hogy a világ zsákmány, és (erőszakkal) kell meghódítani... A mérték nélkül maradt erő démonikussá válik, és az ellen fordul, aki felhalmozta. S az emberen éppen az áll bosszút, amiről azt hitte, hogy győzelemhez segíti. Az (erőszakba) bukik bele... az (erőszak) válik benne gyengeséggé... mert van valami, amit nem tud, s amire nem elég erős. Ez a valami az alázat."[45]

A megvalósíthatóság fogságába esetteket nevezték az ógörögök titánoknak. A titánok középen találhatók az istenek és az emberek között: félig istenek, félig emberek. Az istenekhez is hasonlatosak, mert a szabadság képességének legalább a minimumával rendelkeznek. A szabadság ugyanis az ógörögök szerint nem a korlátozások hiányát jelenti; a görögök nem voltak negatív gondolkodásúak. A szabadság esetében is a pozitívat keresték, s így találtak rá az istenek képességére, a létigazság megtörténésének elősegítésére, az alkotás képességére, amelynek alapfoka a megvalósítás képessége. A titánok hasonlatosak az istenekhez, mert már bejutottak a szabadság előszobájába, a megvalósíthatóság szabadságáig már eljutottak. S az előszobába elérkezésük az istenekkel való hasonlatossá válásuk - érthetően - mámorító örömmel tölti el őket. Ugyanakkor megmaradtak embernek is, mert még csak a megvalósíthatóság szabadságáig jutottak el. Az előszobából még nem jutottak be a világot formázó épületbe, a szabadság világába. A szabadság előszobájában ugyanis még két ajtó nyílik, s közülük csak az egyik nyílik az istenek útjára. Mint látjuk majd, ahhoz, hogy megtalálják az istenek útjához vezető ajtót, a megvalósítás mellé a "lakozás" képességére van szükség. A titán azonban eltéveszti az ajtót. Eltéveszti, mert a lakozás képességének kifejlesztéséhez szükséges, gyötrelmesen fáradságos[46] erkölcsi és érzelmi[47] munka felvállalása helyett az előszobába jutás feletti elbizakodottságában a mérték nélküli, ezért felelőtlen erőszak alkalmazásának könnyebbik munkáját választja.


1.1. A lételbizakodottság

A titán a hübrisz fogságában él. A hübrisz fordításaiban többnyire az emberek közötti kapcsolatok embertelenségét szokás megemlíteni. Úgy fordítják, hogy gőgösség, kevélység. Mi tagadás, ha csak ezekben a szociális vétkekben találtatik valaki elmarasztalhatónak, az már önmagában is elegendő. A hübrisz azonban ennél lényegibb bűnt jelent, azt a bűnt, amelyen a többi emberrel szembeni gőg és az önmagát mások fölé emelő kevélység alapul, amely nélkül ezek szóba sem jöhetnének.

A hübrisz annak az embernek a tévedése, aki már beverekedte magát az istenek előszobájáig. A tervei megvalósíthatóságának bűvöletébe került embernek a bűne, aki azt hiszi, hogy a létezőn tett erőszak révén hatalmat nyert a természet felett. S aki ezért, úgy gondolja, hogy ő maga is isten. Hogy a természet leigázásához felhasznált ész sikereivel az isteni képességet, a létmegértést szerezte meg. S hogy az ész meghódításával már maga lép a teremtő helyére, ő kezdheti el a csodát művelni. Csakhogy aki magát istennek képzeli, az elvéti a teremtés és a varázs különbségét. A teremtés: erő; a lét keletkezni engedése. A varázs ezzel szemben a lét fortélyos megkerülése, a létezőn vett erőszak. A lét keletkezni segítése az erő működni engedése. Ezzel szemben a varázs az erőszakos betörés a létező rejtelmeibe. S mert a hübrisz által foglyul ejtettek nem értik teremtés és varázs különbségét, a természetet sem értik, hanem natúrának képzelik. S mivel natúrának képzelik, eltévesztik az anyag mibenlétét is.


Közbevetés az anyag két alakja, a matéria és a stoff különbségéről

A matéria a lét része, a matériát ezért a helyen kell keresni. Ennek következtében a matéria a térben nem található meg. Amit a térben találhat a titán, nem matéria, csak annak rontott változata: stoff.

A magyar nyelvben matéria és stoff különbségének elbeszélésére nincsenek szavak, egyáltalán: a magyar nyelvben a stoff ki sem mondható. Ezért kell a némethez fordulnunk, hogy a két anyag különbségét kifejező szavakat is idehozhassuk szövegünkbe. A pusztai népek számára ugyanis, mint erre már utaltunk, a kozmikus lét egésze isteni természetű. Ezért az, amit matériának szoktunk nevezni, az ő nyelvükön azt az anyagot jelenti, amely magában hordozza a szakralitást, amelytől a szakralitás nem választható el: a matéria a szakrális lét egy megformált részét jelenti, s azt, hogy a füzisz - a logosztól megkülönböztetett ezen része - is a szakrális mérték szerint formálódott anyagból, a matériából áll. S mert a füziszben a matéria mint szakrális mérték szerint formált anyag létezik, ezért a létező formája is a szakrális mérték szerint valót jelenti. A létező formájának megnyitása a keletkezni akaró lét előtt ezért kell, hogy a szakrális mérték szerint történjen meg. S a betörés a létező formájába éppen ennek a szakrális mérték szerint alakított formának a figyelmen kívül hagyását jelenti, a mérték nélküli erőszakot, amely a formát nem megnyitja, hanem elroncsolja.

A stoff ezzel szemben az isteni természetét elveszített, a szakralitástól megfosztott, léttelenített anyag, a matéria ellentéte. Ha tetszik, az ógörögök éppen azért nevezték körüllakóikat barbároknak, mert azok számára a természet csak a stoffot jelentette. Azt a stoffot, amelynek erőszakos formaváltoztatása révén lehet kiragadni a létezőből az ott a forma által elfedettnek vélt, de megsejtett tulajdonságot. A barbárok így nemcsak némaságuk, a létnyelven való beszédképesség hiánya és a léttörvények szerint irányított közösség hiánya miatt voltak barbárok az ógörögök szemében, hanem azért is, mert gyakorlatuk is barbár volt. Az ógörögök számára a stoffként felfogott természeten tett erőszak gyakorlata volt a barbár gyakorlat maga. Emiatt volt az erőszak révén elért megvalósíthatóság a szabadság ellentéte: a létrontás. A modern kor barbárját, hogy egyet előre ugorjunk, magányos zseninek, feltalálónak nevezik.

S miután a barbár gyakorlat stoffjának és a szabad gyakorlat matériájának görög megkülönböztetését felidéztük, térjünk vissza a titánhoz, annak lételbizakodottságához:

A titáni hübrisz vétke, hogy a matériáról elfeledkezik, s a stoffal szövetkezik. A titán lételbizakodottsága e szövetségen nyugszik. Mivel azt hiszi, hogy gyengébb s ezért általa ráncba szedett szövetségesét akadálytalanul formálgathatja, és az istenekkel vált egyenértékűvé. Prométheusz is, amikor Héphaisztosztól elragadta a tüzet, azt hitte, az istenek szerszámát ragadta magához, amelynek segítségével az emberek ezen túl kényük szerint alakíthatják a stoff-szerű natúrát. Ám kevesen értik, hogy Prométheusz miért kapott oly szörnyű büntetést. Az istenek ugyanis tudták, hogy a tűz, amelyet Prométheusz ellopott, önmagában még nem a létformáláshoz, a matéria mérték szerinti alakítgatásához szükséges erő hordozója, hanem a létezőn megvalósítható erőszakhoz használható fegyver. Éppen ezért nem a folytatható jó-lét, hanem az önpusztító jól-ét megvalósítására szolgál. Nem is lenne különben érthető, hogy istenei miért büntették meg Prométheuszt. Másként csak "antropomorf" magyarázata lenne az istenek viselkedésének: irigység és kicsinyes bosszú lehetne csak a büntetés indítéka. Ami persze kapóra jöhet a titánok ügyvédeinek, de csak fokozza az önpusztítás veszélyét. Az istenek büntetése a létfeledésért és az abból következő lételbizakodottságért következett be. Azért, mert Prométheusz nem az isteni szerszámot, hanem az emberi fegyvert csempészte be az "idilli" létezésbe, s ezzel az önpusztítás veszélyének tette ki az embert. Éppen fordítva van tehát, mint azt a titánok advokátjai hirdetik: nem azért volt a büntetés, mert az istenek az emberek felnagyított képei, hanem mert az embereket az istenek képességei elől zárta el Prométheusz, kicsinyített, azaz félistenekké tette, akik a stoffon már képesek megvalósítani az erőszakot, de a lét formálásához szükséges erővel nem rendelkeznek. A stoffal kötött prométheuszi szövetség eredményeként ellenben az elnyúló antagonizmusba letelepedett titán és az általa megtévesztett emberek azt hihetik, hogy a natúrát legyőzték, s hogy ezért natúrának sarcot kell fizetnie a titánok birodalmának.


1.2. A titán gyengesége: a jól-ét kísértésének elfogadása

És éppen ebben a natúrától kicsikart sarcban rejlik az a kísértés, amelytől a titán képtelen önmagát megtartóztatni, amelybe belecsábul, s amelybe belebukik. A titáni tűzvarázs következtében ugyanis a natúra egy ideig valóban megfizeti a rákényszerített sarcot: a növények terméshozam-növekedésben, az ásványok termelékenység-növekedésben, az emberek munkabérmegtakarítás-növekedésben fizetnek a titánnak. S ezért a titán indok szerint vélheti, hogy isteni képességekhez jutott: maga alakítja a legyőzött természetet, és ennek eredményeként az istenek "életszínvonalának" közelébe kalauzolta az embereket. Az így megfizetett sarc azonban csalóka dolog: nemhogy az istenek eledelét kapná meg általa az ember, hanem megszerzésükkel éppen a halálát okozó javakban dőzsölhet. Nem az isteni jó-lét világába nyer általa bebocsáttatást, hanem a kicsinyke jól-ét birodalmában foglalhat teret magának.


Közbevetés: a verejtékes jólét nehézsége és a jól-ét könnyűségének kísértése közötti különbségről

Hogy ne mindig csak az ógörögtől, hanem egy másik nagy - pusztai - kultúrától is kölcsönözzünk fogalmakat a titáni hübrisz megértéséhez, a lét világának tájait felfedező utunkon most látogassunk el az ősi Kínába, amelynek alapfogalma az "út" volt. S az ősi Kínában is tudták, hogy a végtelen soknak tűnő utak és ösvények valójában mind két nagy útba futnak bele: az egyik a szakadékba, a másik a holnaphoz visz el. Ezért azt a számos ösvényt és utat, amelyen a közös nagy szakadékhoz lehetett eljutni, nem is nevezték útnak; "út" számukra csak a holnaphoz, az emberi élet végtelen folytathatóságához vezető keskeny kis ösvény volt.

A kínai gondolkodástól nem áll távol az ilyen ellentétek felmutatása. Ez történt akkor is, amikor a szakadékhoz vezető ösvényekről, mint a kényelmes megoldásról beszéltek. És éppen ez a kényelem az, amely a szakadékhoz tántorgást vonzóvá teszi: ha el is kell pusztulnunk, akkor addig legalább éljünk jól. S a jól élésen a stoff-szerű tárgyakban való dőzsölést, a puszta fogyasztási eszközökben megnyilvánuló, azaz a tárgyi gazdagságot és e gazdagság megszerzéséhez szükséges - a természeten és a többi emberen való hatalmaskodáshoz szükséges - hatalomban való dúskálást értették. Egyszóval mindazt, ami a titán számára kedves volt. És hogy az ezen utak kényelmét annak értéke szerint nevezzék meg, a "kicsinyke jól-ét" birodalmának nevezték.

Ne gondoljuk persze, hogy a kínai bölcsek megvetették volna a jót, hogy ostoba aszkéták[48] lettek volna. Távolról sem. Ők igazán jó életet akartak maguknak, s minden embernek. Csakhogy tisztában voltak azzal, hogy a jó élet alapja a jó lét. Ezért a jó lét kialakításán fáradoztak, ahol a termékek "javakká" válhattak: a létigazságot magukba foglaló eszközökké. Mert az a tevékenység, amellyel azokat létrehozták, a lét-esítés volt, s a létesítés révén a puszta fogyasztási eszközök javakká lettek. A puszta fogyasztási javak erőszakkal való megszerzése a megsarcolt természettől a kényelmes, a könnyebbik út volt: az embernek mint egyszerű létezőnek nem kellett a lét bugyraiba leszállnia ahhoz, hogy a lét javait megszerezze. Nem kellett lemondania e könnyen szerezhető "kicsinyke jól-ét" fogyasztási javairól, ellenben a lét mélységeibe való leereszkedés gyötrelmeit elhagyhatta. A lét javainak megszerzése ennek éppen a fordítottját igényli: lemondást a kicsinyke jólét könnyen megszerezhető pusztító eszközeiről, és a lét mélyeibe ereszkedéshez szükséges verejtékes munkát, hogy a javakat lét-esíthesse, és ezáltal az élet folyamatosságát fenntarthassa.

A jól-ét útján járás ezért nagy kísértés: könnyűségével csábít; s ezért kíván áldozatokat az embertől a jó-lét meredek útján való járás.

A magyar nyelv, mondják, nem filozofikus. S valóban, ha a létrontás elfogadhatóvá tételére akarják használni, akkor arra nemigen alkalmas. Nem, mert éppen a létkülönbségek kifejezésére alkották meg elődeink. A jó-lét és a jól-ét megkülönböztetésekor alkalmazott, egyetlen kötőjelnyi különbséget még könnyedén tekinthetjük véletlen szerencsének. Kevésbé fogadható szerencsés véletlennek az, ha a jó-létnek a létezőben való rejtekéből való elő-állítását végző tevékenységet lét-esítésnek nevezhetjük, szemben a létező létfeledt felhasználásával, a létrontással. S végképp nem a szerencsének köszönhető, hanem a létviszonyok feldolgozottságát mutatja nyelvünkben, hogy a lét-esített jó-létet javaknak nevezhetjük. Ezzel szemben a kicsinyke jól-ét éppen a létfeledtség írott jellel való kifejezésére is alkalmas. A kötőjelen innen került "l" betűvel éppen a léttől való elszakadást lehet kifejezni, a létrontást, amelynek terméke a puszta fogyasztási eszköz. A titán éppen erre a különbségre érzéketlen. Ezért nem tud ellenállni a pillanat és a rontásban annak testvére, a kiüresített tér hívásának. A létidő és a hely hiánya és az e hiányok miatt mutatkozó, de csak látszólagos könnyűség vonzza ellenállhatatlanul. Ezért nem érzékeli, hogy a jó-létért végzett áldozatos munka a szabadság megtörténését, a létbe illeszkedő, attól el nem különülő világ megalkotását jelenti. És annak veszélyét sem fogja fel, hogy a jól-ét nem a létbe való illeszkedést vonja maga után, hanem annak ellentétét, az elnyúló antagonizmusban, a léttörvény zugaiban való dőzsölést. S hogy ennek következtében a titán, amikor a kicsinyke jól-ét csábításának enged, a szabadsághiány megtörténését teszi lehetővé; a kicsinyke jól-ét megvalósítása a szabadság ellentétének, a létrontásnak a megtörténése, a létrontás birodalmának kiépítése.


1.3. A titán metafizikai birodalma

Az ember mindig letér az útról, mindig más utakra vágyik, ám onnan mindig visszavettetik - mondja Heidegger;[49] a más utak keresése a titán vétke, aki megismertette az emberrel az elbizakodottságot és az önzést, aki fellebbentette előtte a jól-étben való növekvő dőzsölést, a könnyebbik utat. Ahonnan azonban mindig visszavettetetik az ember. A lét mélységeinek kimeríthetetlensége, az elnyúló antagonizmusok egyre táguló, s ezért egyre késedelmesebben visszajelző volta miatt mindig csak félistenek lehetünk. Azonban, ahogyan az ógörögök példáján láttuk, nem kell mindig visszavettetnünk a kiinduláshoz, nem kell mindig elpusztulnunk, legalábbis nem közösségi szervezetünkben. Lehetséges, hogy kifejlesszük azokat a tanuló, ellenőrző és irányító szervezeteinket, amelyek a mindenkori elnyúló antagonizmuson túlról veszik cselekvésük irányzékait. Lehetséges az, hogy a lét fölé ne húzzunk fel egy belőle kinyerhető, türelme idejére szóló, de tőle idegen valóságot. Az alkotás és a kitaláció különbségéről van szó. Láttuk: az ábránd vezethet a létmegértéshez és elkanyarodhat a léttévedéshez, s ez utóbbit is meg lehet valósítani. A koraember sokszor azt tartja szabadságnak, ha vágyait, ábrándjait, akármilyenek is azok, megvalósíthatja. Ha azonban az ábrándok nem a racionális megértés, hanem a létmegértés tévedései, akkor bár a titáni koraember képes azokat megvalósítani, cselekvése mégsem nevezhető szabadnak.


Közbevetés a szabadság és a létrontás különbségéről

Talán feltűnt már az Olvasónak, hogy a szabadság bizonyos típusainak nincsen ellentéte a modern nyelvekben. Amikor egy-egy személy politikai cselekvéseit korlátozza az állam, akkor az ebben az - mint látjuk majd, meglehetősen, a tévedéssel rokon módon leegyszerűsítő - értelemben vett szabadság ellentétét a libertariánus nyelv a "rabság" kifejezéssel tudja megnevezni. Akkor viszont, amikor egy-egy nép vagy nemzet cselekvési szabadságát korlátozzák más nemzetek vagy népek, akkor a szabadsághiány megnevezésére már nincsen fogalom a libertariánus nyelvben, a szuverenitáshiány kategóriáját ugyanis ez a nyelv nem a nemzet, hanem az állam részére tartja fenn. Hogy a bolsevik nyelveken sem egyiknek, sem másiknak nincs ellentéte, azon annyira nem csodálkozhatunk, hogy említeni sem nagyon érdemes, hiszen egész létezésével lenne ellentétes ezen ellenfogalmak megléte. A "gyarmat" fogalmának a bolsevik nyelvben volt ugyan egy kis negatív konnotációja korábbi időkben, a mai libertariánusnak mondott szótárból azonban szinte törölték is e fogalmat, úgyhogy egy magára valamit adó egyén tartózkodik is a használatától. "Jobb társaságban" így nem beszélnek. Azoknak a cselekvéseknek az elbeszélésére, amelyek miatt és következtében egyének vagy népek, nemzetek szabadsághiánya kialakul, még velünk élnek bizonyos szavak a régmúltból, a szabadsághiánynak azonban nincsenek nevei.

A libertariánus és sztálinista nyelveknek a legnagyobb hiányossága azonban az, hogy éppen az emberiség nagy történelmi tetteit, azaz létszabadságuk kifejeződéseit ellentétükbe fordító cselekedeteknek nincsenek meg bennük a megnevezései. Igaz, e tekintetben a szabadság sem áll jobban: a létszabadság fogalma mindkét nyelvből hiányzik. S ennek a hiánynak a következménye az is, hogy a politikai - és a szociális, a gazdasági és a kulturális szabadság - fogalmak ellentéte is hiányzik e nyelvekből. S minthogy a fogalmak, amint erről már e kötet elején is szóltunk, valóságképző erővel rendelkeznek, a szabadság ellentéte elnevezéseinek hiánya e szabadsághiányok elleni cselekvések, illetve szervezkedések hiányához is vezethet: amit a nyelv korlátozottsága miatt nem lehet elbeszélni, azt megtenni is vagy csak anarchisztikusan, vagy egyáltalán nem is lehet.

A létszabadság-fogalom hiányának e nyelvekben egy további és az előzőeknél i fontosabb fogyatékossága az, hogy e fogalom hiányának következtében nincs meg ezekben a nyelvekben az a mérce, amellyel a szabad és a szabadság ellentéteként létező cselekvések, a szabadság, illetve a szabadsághiány megtörténését lehetővé tévő cselekvések elbeszélhetők lennének, ezért ezek minden további nélkül összekeverhetők. Ennek következménye, hogy a létszabad cselekvések maradi csökevénynek, babonaságnak bélyegezhetők meg - itt is az ellenfogalom hiánya mutatkozik meg, amikor ismeretelméleti fogalmakkal, a tévedés szinonimáival írjuk körül a létszabadság hiányát -, míg a létszabadság hiányából fakadó cselekvéseket szabadságnak nevezhetik erre kapható propagandisták.

Abban a nyelvben, amelyben a létszabadság fogalmának helye van, teret kap a létszabadság hiánya is, a szabadság ellenfogalma: a létrontás fogalma. A létszabadság hiányát a létrontás fogalmával fejezhetjük ki. A létszabadság és a létrontás fogalmainak alkalmazása révén a politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális szabadság és szabadsághiány fogalmai is szilárd alapzatra tesznek szert, aminek következtében például a gazdasági rabság nem nevezhető gazdasági szabadságnak. S ennek a következménye az is, hogy a lét-esítő tevékenység, amely a léthez való illeszkedést viszi véghez, nevezhető szabadnak, mert a folyamatos fennmaradást biztosítja, míg a natúrán való erőszakos hatalmaskodást a létrontás fogalmának segítségével beszélhetjük el. S ez ad lehetőséget arra is, hogy a létezőből kiragadott tulajdonságokból kiépített második valóságot rontott valóságként nevezhessük meg, amely nemcsak az egyén, hanem az őt megvalósító társadalom, szélső esetben az egész emberiség elpusztulását idézheti elő.

A kicsinyke jól-ét által biztosított kényelmes hatalmaskodás és dőzsölés nagy kísértés lehet mindenki számára, még akkor is, ha tudja, hogy ezért nagy árat kell fizetnie. Akkor pedig még inkább, ha azt hiheti, hogy a kicsinyke jól-ét árát másokkal lehet megfizettetni. S a titán többnyire ezt hiszi, ezért nagy hévvel fog hozzá a tévedés megvalósításához, a létrontáshoz.

A létrontás azonban az elnyúló antagonizmus következtében különös sajátosságokkal bír, ahogyan ezt már korábban felvázoltuk. E sajátosságok közül most egy eddig nem említettet idézünk fel, mégpedig azt, hogy míg Diké bosszúja el nem következik, addig a létezőből kiragadott és ezért a léttől, a kozmikus harmóniától[50] idegen tulajdonságokból építhet egy új, addig sosem volt valóságot: a titánok birodalmi valóságát. A lét felett kiépített titáni birodalom, ez a varázsos bűbájjal megvalósított második valóság az elnyúló antagonizmus miatt épülhet fel: amíg a létritmus szerinti válasz késedelme tart, addig a lételbizakodottságnak is tere van, ha helye nincs is. A metafizika egyik első nagy kritikusa, Nietzsche bizonyította azt,[51] hogy mindaz rossz értelemben vett metafizika,[52] ami az amúgy is létező valóság fölé még egy másik valóságot húz fel.[53] Ennek alapján, e híres kritikusra támaszkodva mondhatjuk, hogy amit a titán megvalósít, a titáni birodalom, az maga a rossz értelemben vett metafizika. Ezért a létrontásnak a titán által felépített birodalmát a megvalósult metafizika birodalmának nevezhetjük.

Diké azonban könyörtelen istennő, aki őt egyszer megsértette, aki türelmét kimerítette, azt elpusztítja. Az ember a modernizáció korában a flottaépítő ógörögök helyzetébe került: már képes az egész Földre mint élőhelyre hatással lenni, de még nem akarja tudomásul venni, hogy Diké már megkezdte visszacsapását, hogy ezért csupán órái, vagy talán csak percei vannak a viszontválasz megadására. Mert a titán metafizikai birodalma a Föld élőhely teherbíró képességének határaihoz érkezett. Az első jelzések meg is érkeztek már: fogyó ivóvíz, pusztuló fajok, felmelegedés, ózonlyuk, s ezekről évente jelentést is kapunk Lester Browntól.[54] Amint azt azonban látjuk majd, a modern válasz egyelőre nem a létszabadság keresése, hanem a szakadékba zuhanás közbeni dáridó. A titáni modern - és globális - ember lételbizakodottságát fegyverként forgatja a jól-étben való dőzsölés érdekében, s a végperceket akarja kiélvezni.


1.4. A létszabadságot megvalósító karakter: Odüsszeusz

A titán az eltorzult európai alkat prototípusa; az erőszak elbizakodott megvalósítója. Európa azonban fejlődése során mindmáig megőrizte az erő létkarakterét is. Bizonyos értelemben Odüsszeusz történetében állít emléket a létszabadság erejét működni engedő létkarakternek az ókori írásos emlékezet. Neve azon képességek birtoklójának a gyűjtő megnevezése, aki egyfelől az istenekkel is képes felvenni a versenyt, képes azok eszén túljárni. Azok az istenek, akikkel a létszabadság és a kicsinyke jól-ét ösvényein és útjain való bolyongása, a létlehetőségek végigjárása során összehozzák a sors istennői, a létrontásba csábítás képességeinek a megszemélyesítései. A pusztai népek számára minden isten, de a küszöbön - a mértéken - túl a rontó démonok találhatók. Odüsszeusz létutazásai az istenek e különös típusai, a rontó istenek közötti bolyongások. Elegendő itt talán Kirkére utalnunk, aki a kicsinyke jól-étbe belebódultakat, attól függően, hogy mely fogyasztási eszköznél cövekelnek le, disznóvá, szamárrá vagy más hasonlóan alantas tulajdonságot hordozó, a rontott létben ennek bizonyuló állattá varázsol. Odüsszeusznak viszont, mert "vele van az erő", nemcsak Kirkétől sikerül megszabadulnia, hanem azt is tudja, hogyan lehet társait is kivonni a varázs alól. És a másik fő csábításnak, Krisztus utolsó kísértésének is ellen tudott állni: a hatalom sem tudta magához láncolni. Abba is belekóstolt, a sziget királylányával múlatta az időt, de amikor kiismerte, tőle is tovább vándorolt. Megtehette, mert birtokában volt annak a képességnek is, amellyel távol tudta tartani magát a kicsinyke jól-ét kísértéseitől: a mértéktartás képességének. A mértéktartás képességére támaszkodva tudott megszabadulni a szirénektől, a bűbájos csábítás megtestesítőitől, a titán női alakjától[55] is: "A szirén a titán asszonyi fele és belső fele... Ami a titánnak az erő, az a szirénnek a bűbáj. De a kettő tulajdonképpen egy. Az a mód, ahogy a férfi a mértéket elveszíti, és nem tud alázatos lenni, és önmagát emberfölöttivé teszi, s hogy a zsákmányt elragadja, s rajta (hatalmaskodjon): az (erőszak)... Az a mód, ahogy az asszony a mértéket elveszti, és nem tud alázatos lenni, és önmagát asszonyfölöttivé teszi, hogy a zsákmányt elragadja, s rajta uralkodjon: a bűbájos csábítás. A bűbáj a női (erőszak), ahogy az (erőszak) férfi bűbája... A titáni és a sziréni lét körét megvonni nem nehéz. Az Én mágiája ez, vagyis ezt az Ént, ezt az alakot, ezt a lényt így, ahogyan van, akarja emberfölöttivé tenni, és átvarázsolni oda, ahol öröknek megmaradhat... Nem tudni, ki volt előbb... Ha... a szirén volt az, és bűbájával a világot elkezdte csábítani, az Istenek elküldték a titánt. S amikor a szirén a hatalmasat meglátta, felkiáltott: itt van, ő az! Ezen a pillanaton mindketten megcsúsztak..."[56]

Odüsszeusz nemcsak a küszöbön túli rontó démonoknak és a kicsinyke jól-ét tárgyaival való kísértéseiknek, de az ártó istenek legfőbb csábításának, az Én mágiájával csábító sziréneknek is ellen tudott állni - Odüsszeusz nem volt titán, nem volt félisten, ő istenember volt. Aki miközben isteni képességeknek, a mértéktartás és a szabadság képességeinek volt a hordozója, azonközben az emberek csalárd birodalmaiban is jól elboldogult. Ha az kellett furfanggal - Trójában például a falóval -, ezért nevezték őt az isteni Odüsszeusz mellett a furfangosnak is. Ha pedig arra volt szükség, erőszakkal: Odüsszeuszhoz, az isteni képességek megszemélyesítőjéhez hű hitvese fenséges természetében is csak a Penelopéval járó kicsinyke jól-étet szimatoló kérők Odüsszeusz által történő lenyilazása példázza e képességét is. Bizonyítékául annak, hogy valóban istenember volt: a létmegértésben, szabadságában isteni, ugyanakkor - és minden bizonnyal éppen ezért - az emberek között, az ész alkalmazásában is királyi volt. Az ógörögség Odüsszeusz isteni-királyi alakjában az elbizakodottságtól mentes, mérték szerint alkotó istenember karakterét alkotta meg, s adta Európának mintául. Ezt az istenembert vitte azután tovább, szerzetesek alakjában, a középkori egyházi világtársadalom, s viszik tovább a létszabadság megmaradt kis körei máig is.


2. A létszabadság közösségszervezete

A titán birodalmát a létritmus hézagaiban, a hely és az örökkévaló lerombolása árán megvalósított térben és időtartamban építi fel. Ahhoz, hogy láthassuk, mit is rombolt le a titán, vessünk rövid pillantást a lét-esítő szabadságot igazságtörténéssé intézményesítő közösségre, a kommunitásra és megalkotójára. Pillantásunk csak az előnyöket és sikereket metszi ki a teljes valóságból, amelynek megvannak a maga visszaélései, visszásságai és negatívumai. A titáni birodalommal szemben előnye mégis, hogy itt a közösség nem a létrontásban épül ki, hanem a szabadságon alapozódik meg, amiből az is következik, hogy ebben a közösségben nem a létrontás akadályozása, hanem a szabadság megvalósítása számít erénynek. A szabadság közösségét olyan - mérték szerinti - tevékenység lét-esíti, amelyet Hölderlin emelt figyelmünkbe: a lakozás.


2.1. A lakozás

A helyet a lakozás létminőségében tartja: szent helynek, az ártó démonok szállásának, az embernek földként. A költőtől tudhatjuk: az idők romlása előtt az ember költőien lakozott. Poéta lett volna mind? Éppenhogy nem! A költés nem azonos a poézisszel. A költés nem építés az épületek készítése és berendezése értelmében, amit a poézisz eredetileg jelent; a költés mégis építés.

A költés eredetileg "beszéd" - a beszéd a logosz. A logosz azonban nem akármilyen beszéd; a logosz az a beszéd, amely láttatja, nyilvánvalóvá teszi az eget, a létet, Istent. A költészet ezért a létező el-nem-rejtettségéről, az igazságról szóló beszéd. Láttatja, azaz fénybe vonja azt: előhúzza elrejtettségéből, és az el-nem-rejtettségbe helyezi. A logosz a mérték szerinti beszéd, s ezért nem fecsegés. Az a nyelv, amelyen a beszélgetés folyik, a lét nyelve. Mára már elfeledtük, hogy a régi görögök azért nevezték "körüllakóikat" némának, mert csak fecsegni tudtak, a lét nyelvén nem tudtak beszélni. S mert elfeledtük a létnyelvet, ezért sem tűnik fel például a magyar nyelv sajátsága: az előtagozás. Az az előtagozás, amelyben egy előtag, a "szer" megléte a dolognak a létszerintiségét, létteljességét jelentette. S ezért a "szertelenség" azt a beszédet és azt a másfajta cselekvést jelentette, amelyből a létteljesség hiányzik: a fecsegést.

A költés nem történik s nem történhet meg bármikor. A költés akkor történik meg, amikor a khárisz, a jóindulat a szívnél időzik - amikor az ember erkölcsi alkotás és érzelmi munka[57] végzésére képes. A khárisz, bár a szívhez tartozik, korántsem irracionális, ellenkezőleg, a ráció azért fordul irracionálisba, mert a szívvel szembe fordul, mert nem alapozza meg az erkölcsi-érzelmi alkotás. A szívnél időző jóindulat, az érzelmi munka és az erkölcsi alkotás a megérkezést jelenti a mérték igényéhez, az odafordulást a mérték felé. Amíg ez a megérkezés és ez az odafordulás tart, csak addig sikerül az embernek az éghez, a léthez, az istenséghez mérnie magát. A mértékhez való mértékvétel, az erkölcsi alkotás és az érzelmi munka és az ezek alapján álló ész, a logosz együttes építkezése a lakozás: amikor az ember szakrálisan egybegyűjtött létmérték szerint építkezik. S mert e szerint a mérték szerint építkezik, ezért képes emberül és emberként lenni. A lakozás a helyből kibontja az összetartozó földet és eget. Ha a lakozás a helyből kibontott és összetartozó földből és égből a mérték szerint továbbépítkezik: az a tájék. A hely és a belőle kibontott tájék ezért az emberül lenni képessége.


2.2. Föld

A föld: hely és dolog, s mint ilyen, egyszerre anyag[58] és létező.

A föld anyagként a kéznéllévő. A kéznéllévő mint anyag: kő, por, agyag, jó esetben humusz. A dolog, amelyet földnek hívunk, még csak anyag, anyagként azonban még nem föld. A dolog, amelyet földnek hívunk, akkor válik földdé, ha hellyé is válik: ha hozzá mint létezőhöz képesek vagyunk a létmérték szerint illeszkedni.

A föld mint hely ezért az alap. Alapként azonban még csak a kiindulás, amelyre alapozhatunk. Ami benne nyeri el alapját: a világ. A föld a rejtekező, a világ a nyitott, a kettő együtt a kommunió. A nyitott az, amiben a létező és a lét megnyílt egymásra. Az egymásra való megnyílás: a mérték fényébe állítás. Föld csak az, ami egyszerre rejtekező és nyitott, föld és világ ezért egyek. Egyként pedig az, amit a régi görögök füziszként tudtak.

A föld mint alap: a hely, ahol a lét elrejtezik, ahol az ember az istenivel érintkezik. Isten műve: a teremtés. Az isteni, a teremtés alsó foka: a termés. A termés nem az a történés, amikor a nincsből valami lesz, nem is, amikor a valami elenyész. A tér, ahol a nincsből a valami lesz: a szállás. Az a hely, ahol a valami elenyész: Hádész birodalma. A termés: a lehetőség megtörténése. A föld az a hely, ahol az élet a halál elől elrejtőzhet, s a halálból visszatérhet. A föld a lehetőség rejtekhelye, ahol az kibomolhat, virágba borulhat, ahol a felnövekvő felnövekedhet, ahol az igazság megtörténhet.


2.3. A szerszám

A föld mint alap, a rejtőző igazság, a lét megtörténésének helye. Az alapnak, hogy az éghez elérhessen, s hogy a lét megtörténésének helyével egyidőben a szent megtörténésének helyévé is lehessen, szüksége van a felnyitásra és a fénybe állításra: szüksége van a világra. A földtől mint alaptól viszont a megalapozott világig egy út vezet, amely igen hosszú, s első fokán a szerszám áll.

A szerszámról azt hihetnénk, az maga az eszköz. Az eszköz azonban még korlátozott, még kiegészítésre vár. A föld anyag és létező egysége - az eszköz ebből az egységből csak az anyagot képes megszólítani, csak ebből képes alakítani. Ami ebből az alakításból lesz: a tér pontjainak kitöltése - a környezet. A környezet azonban még nem világ. Az eszköz maga: a használhatóság, s a használhatóságot megalapozó biztonság. A biztonság: a megszokottság, hogy az anyaggal megtörténik a formálás. A használat, a formálás megszokottá válása azonban még mérték nélkül való. Ezért amire az eszköz vár: a mérték működésbe hozása. A szerszám az a dolog, amely a mértéket képes működésbe hozni és működni hagyni. Amitől a puszta anyag létezővé, a létező a léttel és a szakrálissal való kommunió történésévé, lakozássá válik. Az eszköz a mértékre, a szerszámmal való egyesülésre vár. Hogy érthessük, mi a szer-szám, emlékezzünk a létnyelvre. A "szer"-szám[59] ezen a nyelven annak az eszköznek a neve, amely maga is létteljes, s amely ezért képes a létező létét nyilvánvalóvá tenni. A szerszám, mint tudás, a létnek ilyen vagy olyan létezőként működésbe helyezni tudása. Így a szerszám képes a földet a világgal, s ezért az éggel kommunióba vonni. Amely egyesüléstől a föld és vele a környezet megteszi első lépését a világ felé. Ezért a szerszám: a létbe való kitörés az elrejtettségből, s a lét működésbe helyezése.

A szerszám persze kevesebb az ecsetnél, a lúdtollnál, a szobrász vésőjénél: a szerszám által az anyag még nem válik mássá, a toll, a véső, ha a művészet veszi pártfogásába, az anyagot felszívja a műbe, s a mű műlétében kioltja. A szerszámnak szerszám létében az anyag nem oldódik fel, csak egyesül a létéhez visszakapcsolt létezővel. A szerszám működni hagyása ezért költés ugyan, lakozás, de nem műalkotás. A véső, a toll és az ecset révén megtörténik az igazság, és nyilvánvalóvá válik a szent. A szerszám révén az igazság megtörténik, de a szentnek csak a meghívása történik meg, az odafordulás a szent felé. A szerszám ezért a megnyitott lakozás: a föld igazságának működésbe hozása.


2.4. A paraszt

Ki lakozik a szerszámmal? Ki építi fel az eszközt szerszámmá, ki alkalmazza a mértéket az eszközre, s ezért ki engedi a föld igazságát működésbe lépni? Sok név ismeretes megnevezésére, de csak egy van, amely helyes: a paraszt. Az viszont még nem paraszt, aki mezőgazda. De a paraszt nem jobbágy, nem szolga, nem agrárproletár, s nem is agrármérnök. A paraszt egy azon emberek közül, akik költőien lakoznak. Ő az, aki a szerszámot megépíti, s a szerszámmal a világ felé s ezzel az ég felé tesz lépést. Aki a föld igazságát, az istenit engedi működni. Az isteni működése: a rejtőzőnek a felnyitása. A rejtőző felnyitásának sok lépcsője van. Közülük a paraszt a maga szerszámaival a földben rejtekezőt, az ott amúgy is felnövőt alakítja. Alakító tevékenysége a colere: a gondozás, s a cultura: az ápolás. A paraszt a szerszámaival belakja a földet. Belakja, ami azt jelenti: a földben lévő amúgy is felnövőre alkalmazza a mértéket: gondozza és ápolja; amivel magát hozzá alakítja, és amivel azt magához alakítja, azaz minduntalan visszaállítja a kozmikus harmóniát. A föld nem tér, a föld azon létezőkből áll, akik a mérték szerinti gondozást és ápolást élik: a paraszt, a szerszám és a szerszámmal ápolt felnövekvő; s mindettől a föld már jócskán úton van a világ felé.

A parasztról azt fecsegik: a nemesnél lejjebb áll a ranglétrán. Hát igen, a lakozás megtöretésekor nemes és paraszt egymástól szétválik. Csakhogy ettől kezdve a nemes már nem az a kiváló - a régi görögök nyelvén: arisztokrata -, s a paraszt sem az a föld igazságát megtörténni engedő. De amíg a lakozás sértetlen, paraszt és nemes egy: mert ők a kiválók. A kiváló nem az érdemes. Az érdemes az, aki a hatalmasnál bevágódik, a kiváló az, aki a lakozásra képes. Nálunk - Erdély és az Őrség tanúsítja - a paraszt is szabad, s ezért nemes volt, s még a múlt századig is az udvarház[60] volt az az intézmény, amelyben paraszt és nemes művelésre alapozott familiaritása működött, s az udvarház szervezetében, a házban és a hozzátartozó parasztfalvakban mindkettő őr volt. A nemes az eszköz egy elfajzott alakjának, a test elleni fegyvernek, a közösség kozmikus rendnek való megfelelését felbontani képes eszköznek, a paraszt a föld igazságát működni hagyó és a felnövekvőt ápolni képes szerszámnak volt az őre és a romlástól megóvója, s mint ilyenek alkották a közösség teljességét, a kölcsönös szolgálatok rendjét.

A kifosztás nyelvén beszélők, a fecsegők a parasztról mint a földhöz csökötten ragaszkodóról is fecsegnek. A paraszt azonban éppen hogy nem ragaszkodik a földhöz, sőt ő az egyetlen, akinél a ragaszkodás szóba sem jöhet. A paraszt ugyanis a földdel összetartozik, mi több, a paraszt az, akiből a föld áll: az a létező, akit más létezőkkel együtt a létigazság megtörténését szavatolóként a földet tevő hely, a tájék összegyűjt, és akivel az összetartozása megtörténik. Ezért a paraszt a füzisz megőrzője. A füzisz megőrzőjeként a paraszt a földhöz nem ragaszkodik, sem foggal, sem körömmel, mert neki, és egyedül neki, ezt nem kell tennie: ő ugyanis oda tartozik.


2.5. Az otthon

A paraszt a szerszámaival belakja a helyet, s ezzel kibontja belőle a földet, s a földet a világ felé fordítja: a szakrális létmérték szerint gondoz és ápol. Ezért a paraszt emberül képes lenni. Ahol az embernek lenni megtelepszik, ott a mérték van jelen, s ahol a mérték, ott az üdv. A mérték és az üdv működése az igazság működése és a szent felé fordulás. Ahol a szent felé fordult létigazságot hagyják működni, ott a lakozás otthonná emelődik. Az otthon a földet a világhoz vivő köztes hely, ahol a szent felé fordult igazság történik. S csak addig otthon, amíg a szent felé fordult igazság, a lakozás, a föld belakása történik. Az otthon a megőrzött odatartozás.

Az otthon a földet a tágasságba és az elmélyülésbe vonja, s mert ide vonja, lakozói éppen ezért személyek. Még nem a legtágabb, de már a világ tágasságába, még nem a legmélyebb, de a lét mélységeibe lép. A szerszám az amúgy is felnövekvőt gondozottá és ápolttá, a helyet földdé teszi. A föld a paraszttal, a szerszámmal és a művelt felnövekvővel már tájékká mélyülőben és tágulóban van. A tájéknak azonban meg kell telnie ahhoz, hogy világgá lehessen: a felnövekvő embert is ápolnia és gondoznia kell. Az otthon ezért a felnövekvő ember ápolásának és gondozásának is a helye. A felnövekvő ember ápolása és gondozása, a mérték működni hagyása az emberen: a nevelés. A hely, ahol a nevelés megtörténik, az otthon, amelyben az ember megtanul emberül lenni: a család. Az otthon ezért a család is. A család pedig a szív intézménye, ahol a szeretet ad struktúrát.

A családban a szerszám és a nevelés szent felé fordított igazsága történik, ezért nemcsak személyek összetartozása, hanem üzem is, családüzem. A családüzem az a lakozás, ahol a személyek és a termények kozmikus harmóniába illesztése megtörténik.

Az otthon a családdal, még ha a léthez mélyült is, elmarad a világ és az ég tágasságától, még az elmélyült szűkösség intézménye csupán. Az elmélyülés a kommunióba lépés, a tágasság a világhoz tartozás. A tágasságba lépéshez a családoknak össze kell telepedniük, az együvé gyűlt családoknak egymáshoz kell csiszolódniuk. Ha a szerszám és a nevelés révén elmélyülten lakozó, egymáshoz csiszolt családok belakják a földet, szomszédság lét-esül. A szomszédsággá lét-esült családok: a falu. A falu a családnak a világ és az ég tágassága felé megtett első lépése. És megint csak több, mint családok puszta együttese: szomszédsági üzem. A szomszédsági üzem a kozmikus harmóniát a családok közötti elmélyülő és tágasodó létharmóniába hozza át.

Az otthonnak a világ és az ég tágassága felé tett döntő lépése a falvak egymásba kapaszkodása, egymáshoz gyűlése. A fecsegők azt állítják: a falvak elszigetelten tengették éltüket, a paraszt élete végéig sem lépett a faluja határán túlra. Meglehet, de amit a fecsegők nem tudhatnak, mert az ég tágasságába való lépés elbeszéléséhez szükséges nyelvvel nem rendelkeznek, választékosságuk ellenére is néma barbárok csupán: a parasztnak nem is kellett falvai határán túlra lépnie, hogy érintkezzen a világgal, mert a világ jött el hozzá. A szerszám és a nevelés révén a belső világgal mindennapjaiban érintkezett, a világ külső tájékait pedig beszélgetőhálózata hozta közelébe. A beszélgetőhálózat hírlánca révén szinte a történtekkel egyidőben értesült az igazság történéseiről és a tévedések tobzódásáról. Az igazságtörténést és a tévedések tobzódását létnyelvén is el tudta beszélni, s a beszélgetőhálózat értelmező körein keresztül, a létező értelmező közösség révén meg is tudta érteni: a létbe való elmélyültségét és az éghez képesti tágasságát képes volt magához illeszteni. A lakozó otthon ezáltal a lakozó tágassággá: nemzetté kötötte össze az ég alattit belakókat.

A nemzet az elmélyült tágasság utolsó előtti lépése a világ és az ég felé, ahol az emberül lenni már tágasan történik meg. A nemzet csak addig nemzet, amíg benne az emberül lenni a maga tágasságában megtörténik. A nemzet ezért kezdettől a szakrális létmérték szerinti élet, a bizalom és az együvé tartozás intézménye. A bizalom: az elfogadás és a befogadás. Amiért az idegen vendéggé lesz. A vendég az emberül élnit működni engedők által bizalommal fogadott, az elfogadott és befogadott idegen. A nemzet ezért náció: szakrális együvé tartozás, amely számára a gens, a származás nem volt kérdés. [61] A náció a belakott és ezért a világ felé fordult, annak fényében magát meglátó föld. A náció értelmében vett nemzet nyitott az ég tágassága és a lét mélysége felé, ezért nyitott a többi nemzet felé.


2.6. A világ

A világ: a hely, ahol a dolgok és a létezők összeérnek. A világ mint dolog: a nemzet, a világ mint létező: a világlás. A nemzet nyitott a világ felé, ezért nyitott a világlásra. A világlás a nemzet számára: elmélyülés és tágasság. Az elmélyülés a lét elmélyülő felnyitását, a tágasság a felnyílt nyílás teljessé válását jelenti. Amikor a lakozás által belakott és a létre felnyitott szint teljessé válik, amikor a föld felnyitott létezői összegyűlve betöltik a nyílás tágasságát, akkor történik meg a világ világlása. A világ világlása: a nyitottat betöltő létezők által megtörténni engedett létigazság és a szent felé fordulás.

A nemzet világlása: amikor a betöltendő felé fordul, s fordultában a szentre tekint, és engedi megtörténni a létigazságot: el-nem-rejtetté lenni a rejtőzködőt. A nemzet világlása: a nemzet kinyílása más nemzetek felé és ezzel a világ betöltésére - együtt-lét és egymásértlét. Ezért a világ mint dolog: a nemzetek által belakott hely. Mivel azonban a nemzetek engedik megtörténni világlásukat, ezért a világ: a világló nemzetek által belakott és kitöltött tágasság helye. A hely, ahol a föld a nemzetek elmélyülő világlásán keresztül világgá tágul. A nemzet csak addig van, amíg a föld az éggel összeér, amíg a világ a földet és az eget, a rejtekezőt és a felnyílót, a rejtettet és a fénybe vontat összegyűjti, amíg kommunióba lép a többi nemzettel. A kizökkent, elmélyültségét és tágasságát vesztett nemzet önmaga alá zuhan: leszármazottsággá és társadalommá romlik. Ezért nemzet és világ nem kizárják, hanem feltételezik egymást: a nemzetek nem mint tartályban vannak a világban, hanem a világ nemzetekből áll, a nemzetek az ég alattiban egybegyűlve és összetartozva világot alkotnak.


2.7. A haza

Haza csak ott van, ahol a nemzet van, ahol a nemzet nincs, ott haza sem lehet, ott - mint látjuk majd - csak társadalom lehetséges. A föld a lakozással, a létet és létezőt, földet és eget kommunióba összegyűjtő és e kommunióban a szentet és az igazságot történni engedő, ezért belakott haza. A haza az a hely, amely legközelebb áll az éghez, a létmérték szerintihez, az a hely, ahol a föld a világ közvetítésével megérkezett a felnyílt létbe, megérkezett az éghez, s abban nyugalmasan áll. A nyugalom nem ellentéte a mozgásnak. A nyugalom lehet: koncentrált mozgás. A haza a mérték alkalmazásának, az összegyűjtött és összetartozó otthonoknak a koncentrált mozgása. A döntéseknek, ahol a föld és ég kommuniójára vonatkozó elhatározásoknak és cselekvéseknek van a helye.

A haza: a világra nyitott nemzet, s ezzel a világ maga. A hazára nyitott világ[62] világlása több, mint elmélyülés és tágasság. A hazára nyitott világ világlása: a fénybe állítás és a ragyogás. A felnyílt és tágasságában teljesen kitöltött lét az ég fényét, ragyogását kapja. A felfénylés és a ragyogás helye: ahol elmélyülés és tágasság egymással a nyitottságban összekapcsolódik. Az összekapcsolódó világlás a hely, ahol a ragyogásban és a fényben a lét, Isten van jelen, nem mintegy mögöttük állón, hanem azokban, s ezért a felé fordulásban, a hozzáérkezésben lehetséges az istenhez, a léthez való mérés. A haza: bizalom - az együvé tartozók összegyűlésének helye, s ezért a nemzetnél felfokozottabban a befogadás és elfogadás helye, de mint ilyen végtelenül védtelen.

A világ nem a hazákat magába foglaló tér, a világ a hazákból álló hely. A hazákból álló világban nemcsak az igazságtörténés és a szent felé fordulás, hanem a szent igazsága, az igazság szentsége történik meg. A haza az a hely, ahol a felfénylésben és a ragyogásban Isten megjelenik, ezért a haza: a történő szent, a megtörténő igazság, másként a szabadság helye, templom. Ezért szent a haza.


2.8. A földipar

S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.

(József Attila)

A földről mondottakat romantikus múltba nézésként szokás hallatlanba venni - a birodalmi varázs kétségkívül imponáló kiterebélyesedésére való hivatkozással. Mondják, a paraszt ideje lejárt, történelmi teljesítőképessége, ha volt is, kimerült, most a mechanikus korát éljük. S tagadhatatlan, idéztük is már, a paraszt s a kiválóságban párja, a nemes, gyönge a tenyészéssel és a titáni hívással szemben. De ahogy a paraszt nem jobbágy, nem szolga és nem is agrármérnök, hanem a lakozás korai karaktere, éppen úgy nem veszítette el a lét felnyitására s a világ ragyogásába állítására képességét sem. S mert nem veszítette el, a kiúttalanból átlép a világban való otthonosság mélyebb és tágasabb útjára. S e lépéssel azt, amire a modern birodalmak mint sajátjukra oly büszkék, az ipart is a paraszt és utódai lét-esítik; a szállásoltság modern, titáni karaktere a priváció véres és puha fegyvereivel csak kifosztotta őt belőle. E kifosztásért viszont a titánnal együtt a parasztnak is fizetnie kell.


2.8.1. A földmélye

A lakozás első foka a mérték szerinti gondoskodás és ápolás, amely elmélyülten tágas, de nem befejezett. A lakozás tovább mélyülhet és tágulhat a mérték működni hagyása által. A föld rejtekezését a világhoz emelő lakozásnak az alsó foka: az amúgy is felnövekvő ápolása és gondozása. Az ápolás és gondozás jóvoltából a létező visszatér létéhez, s benne megtörténik az igazság, s a szent felé fordulás. A föld mint rejtekező azonban a benne amúgy is felnövekvő ápolásával és gondozásával nem teszi teljesen el-nem-rejtetté mélyének minden rétegét. A rejtekezőben benne rejlőnek az ápolással és gondozással csak a felszínét lehet a fénybe emelni, s felmutatni benne a ragyogást: a táplálást és a kihordást. A régi görögök tudták: a táplálás és a kihordás, s ezért a föld: istennő. De azt is tudták, hogy a rejtekező föld mélyebb rétegeit is el-nem-rejtetté lehet tenni, a megismételt mérték-vétellel, a lakozás, az emberül lenni mélyebb megvalósításával. A földet a mélyebb rejtekezéséből, a benne elrejtettből is el-nem-rejtetté lehet felemelni. Az ápolás az amúgy is felnövőre alkalmazza a mértéket; a benne elrejtettre alkalmazott létmérték működni hagyása viszont: az ipar. Az ipar az a hely, ahol a lét egy mélyebb rétege, az elrejtett is feltárul.

Ha a földet mint elfedőt felnyitjuk, akkor a magától felnövekvő növekedését tesszük láthatóvá. A paraszt éppen azért paraszt, mert az elfedést képes felnyitni: mert ápolni tudja a magától felnövekvő növekedését. Ápolása következtében az élet már nem tenyészet, a növekedés nem vak burjánzás, és nem is szenvedő vegetálás, hanem a növekedés igazságának és önmaga igazságának folyamatos megtörténése: a megőrzött hozzáigazítás. A kozmikus rendbe való tartozás megőrzésén keresztül önmagához, a szükségleteihez való igazítás. E megőrzött igazítás, a földművelés a Föld felszínét viszi tovább; e továbbvitelnek "térben" nincs határa, de a továbbvitel behatárolt: a növekedés határtalanul ápolható, az ápolás azonban a földben úgyis megtörténőnél nem léphet tovább.


2.8.2. A techné

Az elmélyültebb lakozás: a techné. A techné nem erőszak és nem energia: erő. Erő, amely a megszokottból, a földből, a növekedés határolt gondozásából és ápolásából kilendít. A föld anyag és hely; a készen talált anyag felnövelő helye. A földből való kilendülés kilendít a készen találtból és a felnövekvésből. A techné erő, amely a felnövelésből az elrejtett felnyitásához és fénybe állításához mélyíti a parasztot.

A gondozáshoz és ápoláshoz, a készen talált rendbe illesztéséhez szerszám kell. Az egyszerű szerszám azonban, mert csak a készen találtra alkalmazza a mértéket, csak a készen találtat illeszti új rendbe, a gondozással és ápolással együtt határolt. Határoltsága azonban nem visszavettetés, nem a látszatba gabalyodás, és ezért nem a létből kivettetés; határoltsága az őrzés, a nyílás és a fény ragyogásának őrzése. A föld táplál és kihord, ezért isteni; de a föld kínál és csábít is, ezért istennő. Amit a föld kínál, nem a benne úgyis felnövő, hanem a benne elrejtett; amire csábít, nem a gondozás és ápolás, hanem a benne elrejtett felnyitása. E csábítás azonban - a mechanikus tudásba börtönzött titán privációja ezt megmutatta - veszélynek tesz ki. Mert istennő kínálja, nem megrohamozni s nem megragadni kell, nem lefegyverezni és lefegyverzőn rámosolyogni. A felkínált rejtekező felnyitásához az anyagba kell tudni leszállni, s az anyagban a hely elmélyülését, a mélyebb igazságot megtörténni hagyni, s az ég felé onnan odafordulni. Az ápolás és gondozás igazságának megtörténéséhez az egyszerű szerszámot kell működni engedni, a rejtekező felnyitásához, az anyagba való leszálláshoz, a mélyebb igazság megtörténni hagyásához, az ég felé való tágasabb odaforduláshoz ki kell lendülni az egyszerű szerszámból. A techné az az erő, amely az első szerszámon túl emel, az az erő, amely a földbe való mélyebb leszálláshoz kell.

A techné ugyanakkor tudás is: a felnyitás és a hozzáillesztés tudása. Az erő mérték szerinti alkalmazásához és Dikéhez, az engedelmességre bíró illeszkedéshez szükséges tudás. A techné a létmélységbe való ugráshoz és annak felnyitásához, a nyílásba illesztéshez, a felnyitott fényébe előállításhoz[63] és ugyanabban a mozdulatban a Dikéhez való illeszkedéshez szükséges erő működni engedésének tudása.


2.8.3. A gép[64]

A gépről azt tanítják, hogy a magányos feltaláló, korunk titáni hősének zseniális találmánya. Tehetséges, hiszékeny ifjú tudósok úgy vélik, hogy ahol a földjükből kiforgatott, munkanélküli, tanulatlan tömegek vannak, ott nemsokára gépek, gyárak fognak kinőni a földből. Magának a gépnek keletkezését illetően is úgy tűnik fel, hogy alapja a függő, tanulatlan bérmunkásság, amelynek műveleteit a titán más alakjai, a vállalkozó vagy a gyárvezető tetszés szerint oszthatja fel kézről kézre adott elemi mozdulatokra, pontosan, gépies rutinnal végezhetőkre. Olyan egyszerű, mechanikus mozdulatokra, hogy idővel nem is szükséges már hozzájuk az ember, hanem őt készülékek, szerkezetek utánozhatják le, amelyeknek a hajtását rövidesen a természeti erőket magukba záró gépekre lehet bízni.

A földben rejtekező felnyitása és fénybe állítása, az első szerszám elmélyítése azonban nem e mechanika uralomra jutását igényli. Ekkor ugyanis csak az erőszak, a priváció és vele a tévedés esne meg. A zseniális feltaláló ugyan "korunk hősévé" válna, azzá a karakterré, aki a természet leigázásának hőstetteivel válik példaképpé, a tanulatlan bérmunkás az erőszak kivitelezőjévé, az eszköz fegyverré lenne, a vállalkozó és párja, a pártvezér pedig, akik mindezeket összefogják, a természet uraivá. Ez azonban nem elmélyülés, csak birodalomépítés, a tanulatlan bérmunkásról, a zseniális feltalálóról és az önfeláldozó vállalkozóról és pártvezérről szóló tanulmányok pedig csak modern birodalmi hősénekek. A birodalmi alakzatok bálványozásáról, az önpusztító varázs hőseiről, akiknek számára nincs kiút a léthez, a birodalmasodás foglyairól szóló hősénekek.

A rejtekező: a földbe rejtett anyag és a mélyre szállt hely. A rejtekezőhöz viszonyuló gép ezért eszköz az anyag feldolgozására. De nemcsak eszköz, hanem az elmélyített és tágasabbra nyitott szerszám is, a hely mélyének a felnyitója, a mélyült és tágasabbá tett mérték; az illesztő. A gép működtetése ezért techné, hivatás, az elmélyültebb művelés: az anyag feldolgozásához szükséges szakszerűség és a földmély illesztéséhez kellő mélyművelés. Aminek következtében az anyag a talajt adó puszta stoff helyett a létteljes, a kozmikus rendbe illeszkedő matériává emelkedik, a megtörtént igazság és a megtörtént szent anyagává.

Az első szerszám elmélyítése és vele a földmély felnyitása nem a varázst igényli, hanem az illeszkedést, de már nem az ápolás és a gondozás illeszkedését, hanem ezek elmélyítését. A mélyebbre nyúlt mérték szerinti illeszkedés működni engedését és működtetését. A gép: erő működtetése, de nem puszta erőgép. Az erő mindenekelőtt a munkagépben van, az az igazán nagy találmány, amelynek a mechanikai erőkifejtést szolgáló erőgép csak kiegészítője. A munkagép annak az erőnek a működtetése, amely a beillesztést és hozzáillesztést, a mérték szerinti illesztést végzi. A gép ezért tudás, a mérték szerinti illesztés: a diké megszelídítésének tudása. A gépben két erő, a techné és a diké, az illeszteni indult erő és az engedelmes illeszkedésre bíró erő találkozik egymással, s mert találkoznak s illeszkednek, az úton maradnak. Aki az úton marad, az a mélyebb igazságot engedi megtörténni, s azt a füzisz befogadja.

Hogy is történhetett volna másként? Hiszen ha másként is történhetett volna, akkor Héron labdája, az első gőzgép, már a régi görögöket gépesítette volna. A gép a paraszt és utódainak, a kézművesek társadalma évezredes munkájának és munkaszervezetének az eredménye. A diké mindent lebíró erőihez való illeszkedés lassú megérlelődésének a gyümölcse. Héron labdája, az afrikai őslakosok vaskohója, és különösen a rómaiak malmai azért nem gépesítették országaikat és hazáikat, mert nem illeszkedtek sem a létbe, sem közösség-, illetve társadalomszervezetükbe. A malmok és a vaskohók csak akkor terjedhettek el, és csak akkor válhattak a közösségszervezet vagy a társadalomszervezet részévé, amikor abba szervesen beilleszkedhettek, amikor termékeiket azzal a gonddal készítették el, amely lehetővé tette, hogy a falvak népe élni tudjon velük, mindennapjaiba illeszthesse azokat. És ez - majd látjuk még - készítőjét is mélyen a közösség rendjébe illesztette. Az európai kézművesség, mivel ezt megoldotta, egész együttesét tekintve mélyen tagozódott üzem volt, s mint ilyen megalkotta magában a gépet, s felajánlotta azt az új közösségekbe való illesztésre.

A kézműves üzem azonban nemcsak a közösségbe illesztésre ajánlotta fel a maga alkotta gépet: a beillesztést a természetbe illesztésre is kiterjesztette. Testületei szigorú szabályok alá vonták, hogy mit miből és hogyan kell gyártani. S mert a gép építgetése lassacskán történt, az illeszkedés tempója szerint, volt idő és volt alkalom, hogy az illesztést művelő igyekezet szabályokba foglalja a természetbe illeszkedés eljárásait. A gép ezért nem csupán vasállvány és forgó alkatrészek laikusoknak rémisztő, kusza halmaza. A gép természetbe, létbe illeszkedő dolog, ezért az illeszkedést önmagán is megtörténni hagyó közösségszervezet, és mindezen illeszkedések ellenőrzésére szolgáló szervezet.

2.8.4. A gépiparos

A gépet az iparos lét-esítette. De a gépiparos nem azonos az önkényeskedő, a bálványbirodalmat maga fölé idegenítő mechanistával. Történetileg sem, mert a gépiparos nem a semmiből állt elő, készen a létrontásra; a gépiparos mint kézműiparos ezer éveken át készülődött, megfontoltan, komolyan, az elmélyülő illeszkedés rezdüléseit látva és hangjait hallgatva. És létszerűen sem, mert az iparos - aki egyként lehet az idősebb kézműiparos és az ifjabb gépiparos - nem a szállás, hanem a föld, az otthon szülötte, az elmélyültebb és kiteljesedettebb paraszt.

Az iparos az, aki az eszközt géppé építi fel, aki a szerszámot a mélységnek megnyitja, és aki ugyanakkor a tágasabb tágasságba, az égbe belevonja. Ő az, aki az elmélyültebb helyen is tud lakozni, aki a kozmikus rendbe a mélyföldet is bevonja, s aki ezzel a mélyföldeket is belakja. Az iparos ezért nem a tanulatlan, hanem a szakszerű, nem a műveletlen, hanem a diké kívánta illesztés műveltségét bírja: az iparos a szakszerűen művelő, a szakszerű önállóság mestere.

Az iparos, akárcsak a paraszt, nemcsak a természetbe illeszkedik és a természetbe illeszt, hanem a közösségbe is. Az iparos az otthon szülötte: akinek világa van, az az otthonban helyezkedik el, a szomszédságba illeszkedik, a nemzet tagja, s ezért hazája van. S mert világa a mélyföldön is van, ezért az iparos a világok világa, az egyetemes felé fordult. S mert a létbe és közösségébe illeszkedik, ezért a paraszttal s a kiválókkal együtt ők a füzisz népe. A birodalmi kifosztók nyelvén zajló fecsegés az iparost hol a kisárutermelő polgárral keveri össze, hol meg a bérmunkással. Az iparos azonban nem szolga; sem magának, sem birodalmaknak nem szolgája. Ő nem a "magához való ész" tévedését megesni engedő szállásipari fegyver működtetője. Az iparos a lakozás egy másik karaktere; nem az erőszaktevő titán, hanem az elgyengüléstől magát megszabadított paraszt. Az iparos az igaz és a szent megtörténésére szabad ifjabb paraszt. Szabad: szuverén, mert nem kiszolgáltatottja a birodalmi feljebbvalóknak, s autonóm, mert nem kiszolgáltatottja a diké mindent lebíró erejének. Az iparos ezért a paraszttal együtt és együtt a paraszttal: szabad. A birodalmi kifosztás nyelvét beszélők azt állítják, a kézműves és a gép ellenségek; a gép elveszi a kézműiparos munkáját, ezért az fellázad a gép ellen, s géprombolóvá lesz. A géprombolók azonban nem kenyéririgységből, hanem szabadságuk féltése miatt támadtak a rontott gépre, a gép-fegyverre. A paraszttól a privációban elorzott és titáni fegyverré rontott gép az iparosok szakértő mesterségét, a technét tanulatlansággá, az önálló iparost önállótlan bérmunkássá, birodalmi szolgává tette. A kézműiparos a létrontás, a tanulatlan szolgává tétel ellen lázadt fel. Az iparos szabad, s mert szabad, magát mindig meghaladja, ezért ő az, aki lét-esít. Amit létesít: az igazabb, a világtelibb, a más. A kisárutermelő polgár ellenben az egyszemélyes birodalom. A bérmunkás pedig a birodalmi varázsba zárt iparos: letépték róla a szakszerűséget, ezért a talaj anyagának, a stoffnak a mozgatója, legfeljebb formálója. A bérmunkást kiforgatták műveltségéből, ezért illesztő helyett ő lett a fegyverforgató erőszaktévő. Az iparos lét-esít, a kisárutermelő, a bérmunkás ezzel szemben birodalmi mérték szerint gyárt. Aki birodalmi mérték szerint készít, az magánál mindig kevesebb, ezért amit gyárt: a semmis, a sosem elég, a hiány.

A birodalomszervezők az iparost az elfedett nyílás, a mereven befedett lét feletti tér tárgyává rontják, s mint tárgyat kétfelé szakítják: alulra helyezik, és mint tanulatlan félállatra, ujjal mutogatnak a kétkezi munkásra és arra, akit a zártság magasabb régiójába tolnak, a mérnökre, aki mint neve is mutatja, a megszállott birodalmi mértékkel méricskélő, a ráció felső fokán képzett bérmunkás.[65]

Az iparos, a kézmű- és a gépiparos a föld kimozdítója, továbblendítője, aki a mélyföldet is belakja és aki az egyetemes felé fordul. Az iparos: a paraszt édestestvére.


2.8.5. A szerves város

A szerves város hely, a mélyföld helye: az iparos működésének s az iparos-otthonok szomszédsággá szerveződésének helye. Az iparos-szomszédság helye. Kezdetben otthon és kézműipar (a háziiparban) egy helyütt volt, a kézműipar helyévé a kézműiparos-otthonok iparos-szomszédsággá csiszolódása tette. Az ifjabb iparos, a gépiparos már kiviszi otthonából a gépet, de otthon és gép nem veszíti el kapcsolatát: a gépeket a háziiparok egy helyre gyűjtött és összetartozó szomszédságává, gyárrá szervezi.

A szerves város a gyárak és otthonok összegyűlésének és összetartozásának helye. Az összegyűlt és összetartozó gyár, a szomszédsággá szervezett gép, a mélyföld összegyűjtésének a helye. A szerves város: az összegyűjtött és az összetartozásba beemelt mélyföld helye.

A gyár egyetlen rejtekezőben rejtett igazság felszínre emelésének, egyetlen igazság megtörténésének, egyetlen rejtekező ég felé fordításának a helye. Az egybegyűjtött és összetartozó otthonok és gyárak szerves városa a rejtekező mélyföld egésze el-nem-rejtettségbe való elő-állításának, fénybe fordításának, a rejtekező egész mélyföld mérték szerinti megnyitásának és mérték szerinti illesztésének a helye. A mélyföld az egybegyűlt és összetartozó otthonok és gyárak igazsága megtörténésének a tájéka. S mert tájék, a városfal csak védvonal, nem határ. A létrontással szembeni védvonal, s a falvak felé nyitottság. A szerves város nem a titáni magasabb zártság, a szerves város nem a település és a városgazdaság vertikuma, hanem a falu és a város hierarchiája. A hierarchia: hierosz arkhé. A hierosz arkhé a föld és a mélyföld kozmikus rendbe illeszkedése, ezért a mélyebb összetartozás, ápolás és el-nem-rejtetté való emelés egybegyűjtésének és összetartozásának a szervezete: az elmélyülő és tágasabb közösség.

A szerves város nem magának, s nem a mások feletti uralomért termel, mint a városgazdaság és a városállam. A szerves város a tájék szükségletei szerint, város és falu kölcsönösségében, a kölcsönös szolgálatok mértéke szerint termel. S mert a kölcsönös szolgálatok rendje szerint, a tájék szükségleteire termel, ezért a diké igényei szerint is termel: a természetbe és a közösségbe egyaránt illeszkedőt termeli: a füziszt viszi tovább a kiúton.

A gyár nemcsak a gépek szomszédsággá illeszkedésének, hanem az iparosok együvé gyűlésének és összetartozásának is a helye. Hogy a gyár az együvé illeszkedő iparosok helye lehessen, a gyermekek családban való ápolását is el kell mélyítenie és tágasabbá nyitnia. A gyár igényli az embertermelés szomszédsággá - mi több, világgá - szervezését is. A szomszédsággá szervezett embertermelés, a szomszédságba emelt nevelés a közösségbe való mélyebb illesztés és a természetbe történő mélyebb illeszkedésre való nevelés. Az iparosinas nevelése az iparosmester feladata is, így az iparosmester a füzisz - objektum és szubjektum elválasztatlan egységének - termelője. A mesternek ezért erkölcsi-érzelmi kérdés a nevelés: addig nem ad és nem adhat a legénynek levelet, míg nem győződött meg arról, hogy az már alkalmas az ápolásra és az illesztésre. A szerves város a szomszédsággá szervezett nevelés helye. Minthogy pedig a város nemcsak a dolgok felé nem határolt, de a személyek számára sem zárt, ezért a szerves város tájékának falvai számára is nevel. A szerves város a nevelő egybegyűjtésnek és összetartozóvá nevelésnek, a szakszerű művelésnek, a kölcsönösen illeszkedni készek termelésének a tájéka. A szerves városi nevelés, a szakszerű művelés nem az egyszerű ápolás, nem az amúgy is felnövekvő gyermekek és a gyermekekben amúgy is felnövekvő gondozása és ápolása. Az ember-művelés az emberben rejtekező felszínre emelése és a felszínre emeltnek a kozmikus rendbe való illesztése, illetve ezen illeszkedés ellenőrzése. Ami távolról sem a privatív önmegvalósítás, és nem is a tenyészni hagyás. A szerves város az ember mélyebb igazsága megtörténésének s az embernek a tágasabb nyíltság, az egyetemes felé való fordulásának a helye is.

A szerves város az illesztés és illeszkedés ellenőrzésének szervezete is. Azon testületek lét-esítésének is a helye, amelyeknek az a hivatásuk, hogy szemmel tartsák, az ipar és a nevelés az illesztés és illeszkedés igényei szerint történik-e. Az ipar: anyagnak és földnek a művelése. A város mint ellenőrző testület a legszigorúbban szabályozza és a legszigorúbban ellenőrzi az ipart: milyen anyagokból szabad, milyen célokra és mennyit használatba vennie. Mint a tájék ellenőre a testület a környezet védelmével is foglalkozik. Ugyanakkor az ipar városi ellenőrzésére hivatott, nagybecsű és tisztelt testület arra figyel igazán, vajon megtörténik-e a diké igényeihez való illeszkedés, s a legszigorúbban tiltja a létrontást. A szerves városi testület az ipar "nagyüzemmé" torzulását, fegyverré romlását ellenőrzi, tiltja és bünteti. Az ipar ugyanakkor az embernek a művelése is. Ezért a testület ellenőrzése a nevelésre is kiterjed: azt ellenőrzi, hogy az ember igazsága, az illeszteni és illeszkedni tudó ember nevelése, az erkölcsi alkotásra és az érzelmi munkára való képesség egyesülése a rejtekező felszínre emelését bíró értelemmel történik-e meg a nevelés szomszédsági helyein. Ezt védelmezi és jutalmazza.

Az ipar tájék is, a tájék közösség, falu és város közössége, ezért az ellenőrzés, tiltás és büntetés ezekre is kiterjed. Vizsgálja, hogy illeszkedik-e a közösségbe az iparos, és illeszkedik-e gyára a közösség életébe, annak szükségleteire termel-e. A szerves város szokásjoga tiltotta, hogy az iparos felelőtlenül nagyiparossá váljon, tiltotta, mert elfogadhatatlannak tartotta, hogy akárki uralkodó helyzetbe kerüljön azzal szemben, amire nem terjed ki szakértelme. Ugyanez a szokásjog tiltotta azt is, hogy másoktól elvegye a lehetőséget, hogy a maga hasznára sajátítson ki termelési területeket. Tiltotta a gyár társadalmi, illetve gazdasági fegyverré rontását, segítette és jutalmazta ezzel szemben a termelés emberi életbe illesztését és az iparos közösségbe illeszkedését. A szerves város ezért a diké igényeinek való megfelelés ellenőrzésének helye is volt.

A titáni kifosztás nyelvén szabadságoknak nevezik a szerves városnak mint a dikével való harmónia lét-esülésén őrködő ellenőrző szervezetnek a felbontását, a szerves város lét-ellenőrző intézményeinek a lerombolását. E szabadságok közül az első, az iparszabadság lerombolta a gép-fegyver ellenőrzésének intézményét. A tizenhetedik századdal kezdődő folyamatban, miközben a birodalmi hatalmaskodó titán néhány elaggott és önmaga ellentétébe fordult nagyúri monopóliumot lerombolt, elérte, hogy ipart bárki művelhessen, egyszerű bejelentés alapján. Ettől fogva ipart az is űzhet, akinek sem szakszerű ismeretei, sem műveltsége nincsen, akit nem köt a felelősség, a közösségbe és a közösséghez, a létbe és a léthez illeszkedés. Ennek következtében a szakszerű mesterség és a műveltség tagozódása, az amúgy is felnövekvő ápolása és gondozása, illetve a rejtekező felszínre emelésének hierarchiája helyére benyomult a pénz vertikuma, a szolgák alá-fölé rendeltségbe kényszerítése. A nevelés ellenőrző szervezetének lerombolását a kifosztás nyelvén az oktatás szabadságának nevezték el. A létrontó és környezetromboló mechanikai ipar, a szolgagyártó oktatás, a kirekesztő monopólium, a privatív fegyver városgazdasággá, genssé és birodalommá szervezése, végül mindezek megkérdőjelezhetetlensége és ellenőrizhetetlensége, a varázs háboríthatatlansága és korlátozhatatlansága - ezeket nevezik a kifosztás nyelvét beszélők szabadságoknak: iparszabadságnak, tulajdonszabadságnak, az oktatás szabadságának, a költözködés és gyülekezés szabadságának.

A szerves város ellenben a létteljességnek megfelelő termelésnek és a létteljességbe illeszkedés ellenőrzésének a helye. Amely hogy feladatait elvégezhesse: a szabadságát biztosíthassa, törvényt alkot, s e törvényeket betartja. A létrendet védelmező törvények alkotásának és ezek ellenőrzésének - jutalmazásának és büntetésének -, az isten tetszésére való működésnek helye a szerves város, s ezért: önkormányzat. [66] A iparos, a gyár, a nevelés, az önkormányzat tájéka, a mélyföld igazságának történését szavatoló, nemzetet, világot, hazát az egyetemes felé fordító szerveződések együtt: a varázstól szabad újvilág, a szerves városüzem. A titáni kifosztás nyelvén kimondott szabadság a függetlenséggé rontott szabadság, amelyet megfosztottak Dikétől, a léttől, a földtől és az égtől, az igaz és a szent megtörténésétől. Ezzel szemben a szerves városüzem a mélyebb és tágasabb, egy új szerves állam, a planétára kiterjesztett, az egyetemes önkormányzat biztató kezdete.





[27] Az önazonosságot bizonyos libertariánus megközelítések az azonosságtudattal azonosítják. E kényelmes elferdítésnek az okai között minden bizonnyal az is szerepel, hogy így a nemzetet a "nemzeti érzülettel" lehet azonosítani, s be lehet sorolni a baconi idolumok, közönségesen a babonák közé. Ezt teszi Tamás Gáspár Miklós is még a Párizsi Füzetek sorozatban megjelent Idola tribus című könyvében. Már eddig is láthattuk azonban, hogy a különböző létprogramok nem csupán eszmei léttel rendelkeznek, hanem létkarakterekké, létazonosságokká szilárdulnak, a következőkben pedig kifejtem, hogy a nemzet milyen emberi szövevényeknek lehet a szervezeti alakja. Így jogosnak tartom, hogy az azonosság, és nem csupán az azonosságtudat részeként nevezzük meg az említett "szeleteket", a létkarakter elemeket.

[28] Ezt a kifejezést Eff Lajos kézirataiból kölcsönöztem.

[29] A közvetlen és az elnyúló antagonizmus jellegzetességeinek leírásakor a Népművelési Intézetnél 1983-ban megjelent Ökológiai kapcsolatok című kötethez Eff Lajossal közösen írt utószavunk általam írt részeit használtam fel.

[30] Max Webernek A protestáns etika című könyvével indul ez a vonulat. Társadalomtudományi Könyvtár, Gondolat Könyvkiadó, 1981.

[31] Heidegger beszél így a helyről a Költőien lakozik az ember című, az Atheneaum Könyvek sorozatban, 1994-ben megjelent művében, annak A művészet és tér című tanulmányában, a 211-219. oldalakon.

[32] E néprajzos körökben ismert tényt Pap Gábor és Molnár V. József előadásai erősítik meg, akik szerint a "tiszta szoba" tegnapig őrizte és néhol ma is őrzi az otthon szentségét.

[33] György Péter járja a nyilvánosság tereit ezzel a címmel tartott előadásaival.

[34] Ez téveszti meg a dekonstruktivistákat is: a térben is és az időben is, mert csupán üres tartályok, a középpont kijelölése önkényes, s mint minden önkényt, ezt is megilleti a megkérdőjelezés. Ahol azonban téved a dekonstrukció, az az a pont, ahol a létező nem önmagába zárul, hanem kiszabadul a közvetlen antagonizmus hatalmából, s megnyílik az egyetemesre és az örökkévalóra, azaz a létre. Ahol azt tudni kell, hogy sem az egyetemes, sem az örökkévaló nem a zártságot, nem a mozdulatlanságot jelenti, hanem a minőségek szerinti mérték alkalmazását. Ennek következtében a dekonstrukció által ajánlott terápia: az önkények korlátozatlansága, a hatalmasabb önkényt intézményesítő középpont felszámolása helyett a megoldás a létigazsághoz, a létmérték alkalmazásához, a létszabadsághoz való áttérés.

[35] A létező megformált anyag, s mint ilyen, a formába rejtett lét. Amikor a puszta megvalósíthatóság kezd működni, akkor a megformált anyagnak - a különböző fizikai, kémiai és biológiai tulajdonságoknak egy olyan együttesbe szerveződése, amely egy speciális létezőt ad ki - a léttől elszakadt puszta szubsztrátumát hozza működésbe. Ugyanazon anyagokból más létező is formálható. Ezért a létező formája a benne felhasznált tulajdonságú anyagoknak a rögzítése, és egyben e különálló tulajdonságok elrejtése a létezőben mint megformált egészben. Ugyanakkor mint megformált lét is olyan szerkezet, amely az örökkévaló egyetemes egy részét és ezen keresztül az egészet is ebbe a formába rejti el. A megvalósíthatóság még csak a tulajdonságok szerkezetét képező formába tör be, de nem nyitja meg a létet, még nem hozza felszínre az éppen abban a létezőben lévő örök egyetemest. Azt majd csak a szabadságnak egy felsőbb foka, a folytathatósági szabadság nyitja meg s hozza felszínre a létezőben való rejtekéből. Ugyanakkor az ember által csinált létező tárgyiasított ábránd is lehet. S kérdés az is, hogy hogyan lehet tárgyiasítani, megvalósítani egy téves ábrándot, a mechanikai ész tévedését? Erre ad választ az, hogy a megvalósíthatóság feltételét teljesítenie kell, a folytathatóság viszont az elnyúló antagonizmus mértékéhez érve derül ki: ott kell majd választani az önmagunkhoz való alkalmazkodás és önmagunk megváltoztatása között.

[36] Ezzel korántsem azt állítom, hogy az analogikus beszédet napjainkban is régi alakjában kellene feleleveníteni; azt azonban látni kell, hogy törés következett be a létviszonyokat és létkaraktereket elbeszélő analógiás gondolkodás és beszéd és a léttelenített létezőről szóló - azaz létfeledt - logikus gondolkodás és beszéd között. Ezt a törést a "dialektikus logika" próbálta megszüntetni, az analógiát elmélyítve továbbfolytatni. Úgy tűnik, hogy a létfolyamatok elbeszéléséhez ezen az úton kellene továbbjutni.

[37] A léttörvény alkalmazására szervezett közösséget jelentette - a poliszt a törvény különböztette meg a barbárok telepeitől. A törvényt azonban nem egyszerűen a jogalkotók akaratának intézményesítéseként fogták fel, hanem a megértett léttörvények intézményesítéseként. Az persze igaz, hogy a hellenizmus korára a polisz törvényei is a jogalkotók akaratát fejezték már ki.

[38] Hannah Arendt hívta fel a figyelmet arra, hogy a "logon ekhon" éppúgy a görög önazonosság része volt, mint a "politikon", csak mindkettő mást jelentett, mint ahogyan a mai újbarbár nyelv alkalmazásával azt érteni lehet.

[39] Az istenek "antropologizáló" értelmezéséről szóló felfogást nem mindenestől kell elvetni. Azt azonban érdemes észrevenni, hogy "viszályaik" nem csupán emberi gyengeségek, irigykedések, hatalomféltések, hűtlenkedések és bosszúállások, ezek inkább a képivé válást, a megszemélyesítést szolgáló eszközök. Az istenek emberi gyengeségei és erői mögött a létminőségek közötti viszonyoknak és folyamataiknak a megszemélyesített elbeszélését ismerhetjük fel: a léterőszak emberi döntések alakjában való elbeszélését.

[40] Itt a mennyiség matematikája és a számosság algebrája különbségéről írott megjegyzéseimre támaszkodom.

[41] A "másrésztre", a folyamatosság törvényére a harmadik nagytörténelmi tett kapcsán térünk ki.

[42] Ez a tévedésük a külterjes kecsketenyésztéshez kapcsolódik: túlszaporításuk - a jól-ét csábítása - és az állatok legelési szokása, hogy a füvet nem leharapják, hanem tövestől kihúzzák, a hegyek földjét megtartó növényzet lelegelése miatt azzal a következménnyel járt, hogy a talajeróziós erőknek már nem tudott a föld ellenállni, s ebből lettek a híres - tarkopasz - fehér görög hegyek.

[43] Idézi Martin Heidegger, a Költőien lakozik az ember című válogatás 198. oldalán, T-TWINS, Pompeji, 1994.

[44] Hamvas eredetileg itt erőt ír, mert nem különbözteti meg az elbizakodott erőszakot és az alázatos erőt, a létező formájának feltöréséhez szükséges elbizakodott erőszakot és a létbe való beilleszkedéshez és a léttörvények működni engedéséhez szükséges alázatos erőt. Ez azonban fontos különbség, mert a létbe való alázatos beilleszkedésnél egyfelől a megnyitáshoz, a lét működni engedéséhez mérhetetlenül nagy erőre van szükség, másfelől pedig az alázatossághoz, amely a megvalósíthatóság kísértésének való ellenállásban és a létmegértés pályáján való maradásban nyilvánul meg, van szükség az igazi erőre, az isteni erőre. Ezért a szövegben az eredeti erőfogalmat az erőszak fogalmára módosítottam.

[45] Hamvas Béla: A VII. szimfónia és a zene metafizikája. A láthatatlan történet, Akadémiai Kiadó, 1988. 191. old.

[46] "Pokolra kell annak menni", mondják a bölcsek.

[47] Ez utóbbi fogalmat Eff Lajos kézirataiból kölcsönöztem.

[48]] Az aszkéták között is két típus van: a bölcs, aki a pusztító javakban való szűkölködés mellett az építő javakban való bővelkedést tartja kívánatosnak; ilyen például a kolostorlakó szerzetesek egyik része is, hogy számunkra ismerősebb európai példát hozzunk. Ez a magyarázata annak is, hogy a főurak egy része szerzetessé vált: a szakrális javakban való bővelkedés vonzotta őket, ezért a pusztító eszközökről való lemondás nem volt számukra igazán szűkölködés. A másik aszkétatípus mit sem tud a szakrális javak valódi természetéről, ezért ő nem egyszerűen a pusztító eszközökről mond le, hogy a szakrális javakban bővelkedhessen, hanem az emberiség bűnéért magára vállalt önsanyargatással akarja önző én-jét a mennyországba bejuttatni.

[49] A Bevezetés a metafizikába című művének a füziszről szóló fejezetében fejti ki ide vonatkozó nézeteit, a romantikus humanizmus által elferdített, Szophoklész-féle Antigoné kardalának értelmezésekor, amikor az új utakra való kitörés kudarcait Diké túlhatalmával magyarázza. Heidegger e magyarázata során az egyéni élet végességének következetesen végigvitt értelmezését adja: az egyéni halál elkerülhetetlenségét gondolja kérlelhetetlen következetességgel végig. Amiről ebben a kötetben szó van, azonban nem az önmagában vett egyéni élet, hanem az "emberi faj" életével összefüggésben tárgyalt élet. Ebből a nézőpontból, amelyből nézve a halál túlhaladottá válhat a faj számára, az egyéni élet is új értéket és új értelmet nyer: ha a faj elpusztítható, de nem feltétlenül kell elpusztulnia - ha az elnyúló antagonizmusokon túli jövőt feldolgozó tanulási, ellenőrzési és irányítási intézmények közösségévé, a létszabadság közösségévé képes magát szervezni az emberiség -, akkor a véges egyéni élet számára felelősségi kérdéssé válik, hogy a faj életének folytathatóságáért - a szabadság magasabb fokának eléréséért, a folytathatósági szabadságért - mit tehet. S ebből a nézőpontból Diké túlhatalmának természete kiismerhetővé s alkalmazhatóvá válik. Amit másként úgy is mondhatunk, hogy az egyén ugyan nem, de a faj Diké túlhatalmát a maga javára fordíthatja. E kötetet a faj túléléséről szóló elbeszélésként is értelmezhetjük.

[50] E fogalmat már sok alkalommal leírtam. Most értünk el azonban annak jelzéséhez, hogy a harmónián nem szimpla egyensúlyt értek. Az entrópia törvényének fényében erről nem is beszélhetünk. A létharmónia nem is a közönséges egyensúlyt, hanem az erők összeilleszkedését, a mozgás és változás egyensúlyát jelenti. Nem azt, hogy az erőknek egymást ki kell egyenlíteniük, hanem azt, hogy az erőknek összeegyeztethetőknek, illeszkedőknek kell lenniük. Erő és erőszak azonban nem illeszkednek, hanem idegenek egymástól, ezért az, amelyik a gyengébb - s ez mindig csak az erőszak lehet, mert az erőszakot csak a létező fejtheti ki -, a léttel szemben mindig alul kell, hogy maradjon.

[51] Kiss Endre érdekes, F. N. filozófiája című könyvében mutatta ezt ki. Gondolat, 1992.

[52] A fizika, azaz a füzisz eredeti értelmében a létet jelenti, amelyben objektum és szubjektum egyek, s amely maga az istenség is. A rossz értelemben vett metafizika viszont a natúra és az individuum felett elképzel egy ezektől különböző és felettük álló isteni birodalmat, amelyet a csoda legitimál. Ez azonban a lét megkettőzése. Ami korántsem istentagadást jelent, hanem azt, hogy isten minden, és ezért mindennek isteni természete van. S ennek a szakrálisan felfogott létnek nincs szüksége a megkettőződésre, a rossz értelemben vett "természetfeletti"bevezetésére.

[53] Nemcsak arról van itt szó, amit az ideológia-kritikusok mondani szoktak, hogy gondolatban kettőzi meg a valóságot. A hibás gondolatokat is intézményekké lehet szervezni, azaz a társadalmi valóságot is meg lehet kettőzni, s mint a stoff és a matéria különbségéről láthattuk, még a "természeti anyag" is megkettőzhető, így a gondolati mellett a társadalmi és a "természeti valóság" is megkettőzhető.

[54] A Világhelyzet évenként kiadott sorozatára gondolok.

[55] Hamvas Béla idézett, a titánokról szóló írásában szól a szirénről is. Id. mű 91. old.

[56] Hamvas Béla, id. mű 91-92. old.

[57] E fogalmat Eff Lajostól kölcsönzöm.

[58] A magyar nyelvben, mert a mi nyelvünk panteisztikus, nem tudjuk megkülönböztetni azt, ami a németben készen áll: az anyag két megjelenését: a puszta szurrogátumot, amelyet "stoff"-ként zokás emlegetni, és a létező értelmében vett anyagot, a "matériát". Anyagon ebben az írásban a "stoff"-ot értjük.

[59] Ha értenék az etimológiához, mondhatnám: a szer-szám annak a számnak a működtetése, amely a létet mérni képes, s ezért a szerszám a létmérés működtetésének eszköze, s mint ilyen, az őrült méricskélést kivitelező gép kontráriusa.

[60] Lázár Imre írt szép tanulmányt az udvarházról, mint a művelés intézményéről az Ökotáj 1996. 12-13. számának hasábjain.

[61] Ahogyan a Szentkorona regnálása idején a hungarus sem leszármazást, hanem a Szentkorona elfogadóját jelentette.

[62] A nyitottságnak is kölcsönösnek kell ugyanis lennie. Nem elegendő, hogy a haza legyen nyitott a világra, a világ is nyitott kell hogy legyen a hazára, különben az nem világ, legfeljebb "planetáris" méretű birodalom.

[63] A technika mai jelentése szerint valaminek az előállítását is asszociálja, de csak a kézzelfoghatóság értelmében. Ennél többet jelentett a görögöknél a hét szabad művészet egyike, a techné: a létmélységből való előhívást, azaz a lét mélyebb szintjén keletkező fényesebb fénybe való előállítás tudását.

[64] Az ezután következőkben, akárcsak korábban, Heideggertől és Hajnal Istvántól idézek; de akárcsak Heideggernél, Hajnalnál sem töröm szét az olvasást lábjegyzeteléssel. Azt közlöm csak, hogy az idézetek főként a Technika, művelődés című posztumusz könyvéből valók. História Könyvtár, 1993.

[65] A birodalomból való kitörésnek, míg valóban csak láncait veszítheti, valóban a bérmunkás a gyújtópontja; a létfeledtségből a léthez, a szállásról az otthonhoz, a kiúttalanságból a kiúthoz való áttéréshez, és onnan a földmély haladottabb világának felépítéséhez azonban meglehetősen hosszú utat kell még végigjárnia, amely úton a pars szervezetei, bárhogy hangoskodjanak is, aligha segíthetik.

[66] Imreh István A törvényhozó székely falu című kitűnő könyvében dokumentálta a falusi önkormányzatok törvényeit.

vissza