I. KÖNYV

A MEGVALÓSULT METAFIZIKA BIRODALMA

[Rich Text formátumú, tömörített változatban letölthető]

Sok van, mi hátborzongató
De az embernél nincs semmi hátborzongatóbban otthontalan...
Mindenhová kimenvén úton van, tapasztalat híján kiúttalanul
a semmihez jut...
hazátlan,
Akinek az létező, ami nem létezik

(Szophoklész)[11]


I. rész

AZ ÖNPUSZTÍTÓ JÓL-ÉT,
A MODERNIZÁCIÓ ALAPPARADOXONA

Két út van előttem,
melyiken induljak

(magyar népdal)


A globalizáció a modernizáció hálátlan és rettenetes gyermeke. Alighogy felcseperedett, rögtön szülője ellen fordult, s leverte. Igaz, hogy ebben csak jó tanítványnak bizonyult: amilyen kegyetlenséggel pusztította a modern a hagyományost, éppoly kíméletlenül, sőt rajta is túltéve rombolja a gyermek-globalizáció az elaggott-elavult modernizációt. Ahhoz, hogy megérthessük, hogy a globalizáció miben tesz túl szülőjén, s hogy miért rettenetesebb gyermek, mint amilyen szülője volt, mindenekelőtt a modernizációt kell megértenünk. E megértéshez azonban nem elegendő - amint azt készséges, de ostoba propagandistaként a modernizáció önmagával kapcsolatban tette - teljesítményének csak a kényelmes, a régi kínaiak által a kicsinyke jól-ét birodalmának nevezett rontásban elért sikereit szemügyre venni. De ugyanígy elégtelen létteljesítményeinek megértéséhez az is, ha a modernizációnak csak az árnyoldalait ostorozzuk, bárha erre jócskán rászolgált. Egyszerre, egyetlen pillantásba összefogva tanácsos előnyeit és rontásait meglátnunk: alapparadoxonát kell megértenünk.

Ennek az alapparadoxonnak a megvilágítására egy ökológiai példát veszek alapul. Egyrészt mert kiválóan alkalmas annak megvilágítására, hogy ez a paradoxon miért és hogyan is állhatott elő egyáltalán. Másrészt pedig azért, mert e választással is tisztelegni kívánok az Ökotáj Könyvek sorozat előtt, és e kötetben erősen támaszkodom az Ökotáj folyóiratban megjelent tanulmányaimra.

Mielőtt rátérnék a modernitás alapparadoxonának jelzésére, még egyszer felhívom a figyelmet arra, hogy a felvilágosodástól örökölt és modernné csiszolt nyelvünk alkalmatlan e teljesítmények elbeszélésére. Olyan rég elfeledett, pontosabban tanulni vágyásunk elől elfedett nyelvhez kell visszanyúlnunk, amelynek elfeledettsége ellenére is alapvető szerepe van abban, hogy a dicső Európává tudtunk emelkedni. Az ógörögök nyelvéhez fordulok Martin Heidegger segítségével, bár a keleti és a pusztai népek nyelvében még az ógörögnél is felismerhetőbbek ugyanezek a vélekedések, e nyelvekben azonban - iskoláink mulasztása következtében - még kevésbé vagyunk jártasak, mint a szintén kevéssé ismert ógörögben. Minthogy azonban ez utóbbi nyelvről az elmúlt tíz évben elérhető kézikönyvek, jól hasznosítható tanulmányok jelentek meg, ezt a nyelvet választottam mondandóm elbeszéléséhez.


I. A KORAEMBER KÉT PROGRAMJA


1. Az ember nagytörténelmi vagy létteljesítményei

Az emberiség története sok ezer évet ölel át. E sok ezer év alatt számtalan elkápráztató tettet hajtott végre, amelyek eredményeként azután könyvtárnyi feljegyzés készülhetett e dicső cselekedetekről. Nincs is mit szégyellni e cselekedetek jó részét illetően; ha lenne orákulum, amely a valóban pozitív tettek jegyzékének összeállítására vállalkozna, ezek mind bekerülhetnének e jegyzékbe is. Az emberiség sorsát meghatározó nagytörténelmi teljesítmények azonban, a számtalan kistörténelmileg feljegyezni érdemes eseménnyel szemben, meglehetősen kevesen vannak. Nem is egyetlen ember nevéhez fűződnek, legyen az bármilyen zseniális is. A nagytörténelmi teljesítmények - látjuk majd, hogy ez nem is lehet másként - mindig közösségi teljesítmények. Ami nem azt jelenti, hogy a személyiségnek nincsen szerepe a nagytörténelemben, hanem hogy e személyiségek teljesítményei is csak a közösségek révén válhatnak valóban történelmi jelentőségűvé.

Ha egy szorgalmas könyvelőre bíznánk, tegyen jelentést e nagytörténelmi közösségi teljesítményekről, könnyű helyzetben lenne. Mostanáig ugyanis három ilyen nagy teljesítményt vehetne számba. A számtalan kistörténelmi tett és folyamat csak ezeknek a nagytörténelmi teljesítményeknek a kibontását és véghezvitelét jelenti.

A nagytörténelmi tettek és a kistörténelmiek között az a különbség, hogy míg a nagytörténelmiek a lét újabb szintjeire való átlépést eredményezik, addig a kistörténelmi tettek az ezen a kiküzdött létszinten lehetséges cselekvések eredményei. E cselekedetek közelíthetnek a már megalkotott létszint felső, rossz esetben alsó határához, vagy toporoghatnak akár évezredekig egy helyben is. Amikor a felső határhoz közelítenek, lehetőséget adnak arra, hogy egy újabb létszintbe mélyüljön el az emberiség, s ott alkossa meg életének intézményes kereteit.

Amint jeleztük, könyvelőnk három esetben jegyezhetne fel a már belakott létszint felső határán történő túllépést. A most következőkben röviden felvázoljuk az említett három létszinthez tartozó nagytörténelmi teljesítményeket.


1.1. A bennerejlőt gondozó és ápoló természetadtaság

Az emberi-társadalmi valóság egyszerre objektív és szubjektív. Benne az emberi és az embertől független csak az okoskodás révén különböztethető meg, létszerűen nem. Ez azt jelenti, hogy a különböző társadalmi valóságok középpontjában különböző valóságszervező alapfogalmak állnak. Amilyen alapfogalom mellett kötelezi el magát egy emberi közösség, vagy amilyen birodalomszervező fogalmakat kényszerítenek rá, olyanok lesznek létszerűen is intézményei, cselekvései, kapcsolatai és értékei.[12] A nagy- és kistörténelem változásai ebből a szempontból a nagy- és kisvalóság-szervező szavak történetei. Ahogyan azt Martin Heidegger mondja: "Az alapszavak történetiek. Ez nemcsak azt jelenti: a számunkra történetileg, múltjukat illetően áttekinthető korszakokban mindig más és más jelentésük volt, hanem azt is: most és a jövőben is történelmet alapoznak meg, aszerint, hogy milyen értelmezésük válik meghatározóvá."[13]

A füzisz alapszó. A lét görög neve: füzisz. A füzisz az az elsődleges valóság, amelyet megelőzően sem időben, sem logikailag nincsen más. A füziszen belül nincs értelme objektum és szubjektum, ember és embertől független létező, anyag és szellem, test és lélek szétválasztásának. Ezért az ember a görögök szerint a létnek része, mégpedig olyan része, amely belőle kiszakíthatatlan, tőle elválaszthatatlan. Aki ezt a kiszakítást mégis elvégezné, nemcsak a lét, de az ember mibenlétét is eltévesztené.

A lét ugyanakkor az ógörögök számára az, ami a létezőben elrejtve van jelen, a létezőben benne rejlő. Ami azt jelenti, hogy amit közvetlenül, kéznéllévőként tapasztalunk, még elrejti a létet; hogy ha a léthez el akarunk jutni, a létező mélyére kell tudnunk lépni, s onnan kell felszínre segíteni a rejtett, de megnyilvánulásra kész létet. És éppen mert a létező mélyén rejtekező lét kész a megnyilvánulásra, ezért a lét - a füzisz - a keletkezés is, a rejtőzködőből való előállítás.

A lét e természete döntően meghatározza azt is, hogy hogyan gondolhatunk az igazságra. Mert abban az esetben, ha a megismerő ember kiszakíthatatlan része a létnek, akkor az igazság sem lehet egyszerűen egy, a léttel szembeállított észnek vagy értelemnek a teljesítménye. A léttel dolgozó értelem, a "létmegértés", amelyet logoszként ismerünk, a görögök számára azonos a léttel, magával. Azonosságuk azonban a különbözők azonossága. A logosz, miközben azonos a füzisszel - a létmegértés a léttel -, segítség is a lét számára. Segítség ahhoz, hogy rejtőzködéséből, a létezőben való elrejtettségéből előálljon. Amikor a lét a létezőben előáll, amikor ennek következtében az új keletkezik, az az igazság történése. A létmegértés az igazságtörténés segítője. A tevékenység pedig, amelyen keresztül a logosz az új létet elő-állítja az elrejtettségből: az alkotás. A logosz révén történő alkotás ennek következtében nem szembeszegülést, nem erőszaktételt jelent a léttel szemben, hanem a megnyilvánulni akaró, keletkezésre kész lét megnyilvánulni, keletkezni engedését.

A lét keletkezni engedése, azaz a létigazság megtörténni engedése egy olyan további sajátossággal is bír, amit a felvilágosodáson tompult modern ésszel legalább olyan nehéz követni, mint a léttel, értelemmel és igazsággal kapcsolatos ógörög felfogást. Ez a sajátosság pedig az, hogy az ógörögöknél a lét keletkezni engedését, az igazságtörténést nevezték szabadságnak.

A logosz - azaz az igazságtörténés, a lét mélyebb és mélyebb rétegeinek a rejtettségből a felszínre való emelése, azaz a szabadság - azonban nem azt jelenti, hogy a logosz kilép a füziszből,[14] hogy a létet megértő értelem elhagyja a létet. Ellenkezőleg, az alkotás, az igazság felszínre emelése nem egy a léttől önmagát függetlenített zseniális megismerő ész magányos teljesítménye, hanem a magát a keletkezésre és az elrejtettségből elő-állításra összeszedett lét alkotása.

A nemcsak az ógörögök, hanem minden keleti és pusztai nép számára - akik a füziszt kozmoszként, csillagmítoszi hagyományként örökítették meg - a magától értetődőség erejével bíró lét-felfogás meghatározza, hogy mik is lehetnek az emberiség nagytörténelmi tettei, szabadságának elmélyülő teljesítményei: a létezőben bennerejlő létnek az egyre mélyebb rétegeiből való felszínre segítése, a létmély megnyilvánulásának, s az ennek nyomán lehetségessé vált új létharmónia keletkezésének alkotó segítése, a létszabadság elmélyítése.

A létezőben elrejtett léthez való szabad, alkotó viszonyulásnak az első teljesítményét "természetadtaságként" szokás megnevezni. Ez a természetadtaság azt jelenti, hogy az ember arra még nem képes, hogy valami újnak a keletkezését, az elrejtettségből való előállását tudja segíteni. Szabadsága még csak arra terjed ki, hogy a létezőben bennerejlőt ápolni és gondozni tudja. (Az ápolni és gondozni megnevezése eredetileg colere és cultura volt.)


Közbevetés a kultúráról

A kultúrát a modern német felfogásban a magas művészettel és a vallással, az angolszász felfogásban a mindennapokban is fellelhető értékekkel és normákkal, intézményesült szellemi teljesítményekkel szokás azonosítani. Az ógörögök kultúrafelfogása ettől azonban lényegét tekintve tér el. Lényegét tekintve, mert sem a magas művészeteknek, sem a mindennapokat átható értékeknek nem tulajdonsága sem az, hogy a léttel állnának összefüggésben, sem pedig az, hogy a szabadság lenne feltételük. Az ógörögök számára, azaz a szó eredeti értelmében, viszont a kultúra, annak elemi formájában is, a léthez való viszonyulás módját jelenti: a szabad viszonyulást a léthez. Amikor szigorúan meghatározott fogalmakat akarunk alkalmazni egy-egy folyamat elbeszélésére, akkor voltaképpen a modern kultúrafogalmat sem használhatjuk, az ógörög kultúrafogalomhoz kell fordulnunk.

Visszatérve a természetadtaság létteljesítményének felvázolásához, az általános megfogalmazásban adott meghatározásra nézzünk egy nagyon egyszerű példát: a földben rejlő növénymagok - hiszen az élet élni akar - anélkül is kikelnek, hogy bárki akár egy ujjal is hozzájuk nyúlna. Még az is lehetséges, hogy e növények olyan bőséggel teremnek emberi beavatkozás nélkül is, hogy tenyészetükből bőséges táplálék jut a környezetükben élő embereknek. E bőség azonban a véletlenen, az időjárás és a csapadék szeszélyes váltakozásán múlik. Az első nagy lépés a biztonságos élethez, s az első nagytörténelmi tettek közé tartozik az, amikor a földben rejtekezőt és amúgy is felnövekvőt gondozni és ápolni kezdi az ember. E gondozás és ápolás eredménye, hogy a földben bennerejlő és amúgy is felnövekvő többé már nem a véletlennek van kitéve, hanem biztonsággal teszi lehetővé az életet. Ettől kezdve az élelmiszer ugyanis megfelelő minőségben és megfelelő mennyiségben áll a gondoskodó és ápolni kész közösség rendelkezésére.

Az ápolással és a gondoskodással az ember már túllép a tenyészeten élősködő rablógazdálkodáson, s engedi megtörténni a létigazságot a földben rejtekezőn. Az ápolás és a gondoskodás nem csak azt jelenti ekkor, hogy a növényeknek megadják, amire szükségük van. Ezt természetesen megteszik. Azonban úgy teszik meg, hogy tudják: mikor a gondoskodás és ápolás révén engedik megtörténni a növény felnövekvését, akkor az egész kozmoszt alakítják. Az egész kozmosz alakítása pedig éppen a gondoskodás és az ápolás következtében harmóniájának új módon való megtörténtét jelenti. Így az amúgy is felnövekedőről való gondoskodás a létbe való beilleszkedést és ezen keresztül a szabadság megtörténését jelenti. S mert a lét Isten műve, s a "termés" a teremtés isteni művének a legalsó foka, e program embere úgy érezheti, hogy amikor gondozza és ápolja az amúgy is felnövekvőt, Isten közelébe kerülhet, az ő művének beteljesedését, a "teremtés legalsó fokát" segítheti. S mert a teremtés művének segítésében vehet részt, ezért Isten által érintetten létezhet. A cselekvést szabályozó legfőbb szabállyá ezért a gondoskodás és ápolás, másként a létszabadság, a létharmónia megtörténésének segítése válik: Istennek tetszően cselekedj! Amin természetesen nem egy zsarnoknak való feltétlen engedelmeskedést, hanem a tenyészet kifosztásán alapuló létrontástól való szabadságot értették e program közösségei.


1.2. A bennerejlőt felszínre emelő társadalmi természetadtaság

A második nagytörténelmi tett, a létmélység újabb szintjére történő átlépés akkor következik be, amikor az ember már nagyrészt kimerítette az amúgy is felnövekvő gondozásával és ápolásával elérhető lehetőségeket, s az ezzel párhuzamosan végzett kísérletezése során eljut oda, hogy a létezőben bennerejlőt felszínre tudja emelni.

Az új létszintre való lépéshez szükség van mindkét említett összetevőre. Arra, hogy kimerüljön az előző létszinten elérhető lehetőségek tára, azért van szükség, mert az ember nemcsak a jóllakottságot, hanem a biztonságot is kedveli. Ezért a bizonytalan jövőért a biztos kényelmet még akkor sem szívesen adja fel, ha az a jövő még nagyobb kényelemmel kecsegtet. Mivel azonban a gazdagság és a hatalom olyan fura jószágok, amelyekkel nemhogy eltelni lehetne, hanem a rabságukba esett embereknek egy bizonyos szinten túl már semmi sem elég belőlük, a kimerített lehetőségeken túl hajszolja őket ez a két feneketlen bendő. És e ponton válik fontossá a másik feltétel is, hogy a kimerülő teljesítményű gondozással és ápolással szemben, azok kimerülésével párhuzamosan új lehetőségekkel is kísérletezzenek. Ezek a kísérletek teszik ugyanis lehetővé, hogy a kimerített lehetőségek helyén új lehetőségek megvalósításához lásson hozzá az ilyen vágyakkal bíró ember.

E kísérletek kudarcai után és felhalmozódó eredményeként jutott el az emberiség oda, hogy a létezőben bennerejlőket fel tudja fedni, és felszínre tudja segíteni. A bennerejlő felszínre emelése a lét egy mélyebben fekvő rétegével való kapcsolatba kerülését jelenti az embernek. Itt már nem elegendő az, hogy az amúgy is felnövekvőhöz hozzá sem nyúlva, annak körülményeit és környezetét alakítsa gondosan, hanem a létezőben, magában rejlő tulajdonságokat engedje mozgásba lendülni.

Ennek a második létszintnek a működni engedése már nagyon korán megkezdődött. Andrásfalvy Bertalan a Duna menti ártéri gazdálkodásról írott könyvében[15] elemzi a "fok" jelenségét. A "fok" a paraszthalásznak a "szerszáma", amellyel az áradó, azaz pusztító vízben rejtekező életet, a víz nevű létezőben rejtett létet segíti működésbe lépni. Az a szerszám, amely nevében is viseli a lét megnyitását: a foknyitás a víz nevű létező olyan megnyitása, amely a kozmikus élet megnyilvánulását és keletkezését teszi lehetővé. Oktatásunk gyengéje, hogy a "fokgazdálkodás" és annak ökológiai jelentősége az áradó vízzel erőszakoskodó mechanisták "gát" rendszerével szemben - amely mint ismeretes, környezetrontó hatású - nagy többségünk számára mindmáig ismeretlen maradt. Sokkal ismerősebb lehet viszont az a szintén a természettel erőszakoskodó eset, amikor a firenzei kékfestők a maguk festékeit készítették, s ezzel a különleges színezékkel hozzájárultak kelméik világpiaci terítéséhez. Ebben a kékfestői mechanizmusban is működött a bennerejlő felszínre emelése. Rendszerbe állításához azonban még évszázadokat kellett várni - elsősorban azért, mert a mechanikai, technikai újítások, amiként a bennerejlő felszínre emelését nevezték, csak akkor képesek elterjedni, ha társadalmasításuk feltételei is készen állanak. Mert Héron labdájának, az első gőzgépnek az elterjedéséhez a görög társadalom még nem volt felkészülve, s mert akkor még működtek a később felvázolandó létvédelmi hálózatai, az első gőzgép a műszaki tárgyak múzeumának lehetett csak lakója. A kapitalizmusnak kellett elérkeznie ahhoz, hogy a gőzgép úgy - olyan romboló módon - kerüljön elterjesztésre, ahogyan az történt.

A bennerejlő felszínre emelésével az ember már nemcsak az isteni képesség legalsó fokának, a termésnek a segítésében vehet részt, hanem az isteni képességnek is egy magasabb fokára hághat fel, szinte már a csodatétel közelébe juthat. A csoda ugyanis valami magától működőt is magába foglal, amikor is az isteni erő úgy nyilvánul meg, hogy ahhoz az isteneknek nem kell az emberek számára egyedül lehetséges anyagi módon cselekedniük. A bennerejlő felszínre emelésében pedig az ember már nem vesz részt, hanem csak a feltételeket alakítja úgy, hogy az megtörténjen: úgy nyitja fel a létező zárait, hogy az általa akartak történjenek meg. S e felnyitás után már "magától megtörténik", amit az ember akart. A létezőben felnyitott zárakon át, a létező tulajdonságainak segítségével a kozmikus egész lendül mozgásba, és hoz létre új harmóniát. Aminek következtében az igazság mélyebb szintje történik meg, az ember szabadságának mélyebb rétegét valósítja meg, s ezért ismét csak úgy érezheti, hogy mindezek következtében a teremtésnek is a felsőbb fokára léphetett, a csoda egy újabb összetevőjét hozza működésbe: már nem csupán segíti a termést, hanem a rejtettnek a felszínre emelését valósítja meg.


1.3. A bennerejlőt átalakító hatalom

Az emberiség harmadik nagytörténelmi teljesítménye már a létezőben bennerejlő léttulajdonságok felszínre emelésén is túl van. Erre a létszintre való átlépéskor már nem volt szükség arra, hogy kimerüljenek a felszínre emelésnek a lehetőségei; e lépés megtételéhez a feltételek már gyorsabban előálltak. Arra sem volt már szükség, hogy társadalmi elterjedésének együtt álljanak a feltételei, mert ekkorra készen álltak azok a hatalmak, amelyeknek elegendő hatókörük volt ahhoz, hogy ezen új teljesítmény köré intézményeket s azokon túl társadalmat szervezzenek. Ezt a rendkívül kényes és még annál is veszélyesebb lépést az újabb létszint felé a globalizáció tette meg napjainkban. Veszélyes, mert ezen az újabb létszinten már nemcsak a bennerejlő felszínre emelése, hanem a bennerejlő átalakítása történik meg.

Ismét csak nagyon egyszerű példákkal szemléltetjük a létezőben bennerejlő lét átalakításának a megtörténtét. Az első ilyen példa a "műanyag". A műanyag gyártása - a polimerizáció - során egy meglévő anyag belső szerkezetét alakítják át úgy, hogy abból olyan új anyag áll elő, amely egyfelől különbözik az őt hordozó anyag tulajdonságaitól, azaz új anyag keletkezik, másfelől pedig olyan felépítésű, amilyen addig sehol sem volt található "kozmosz szerte". A másik példa is legalább ennyire ismerős: a génsebészet példája. Ez a "tudomány" már nemcsak az élettelen, hanem az élő anyag olyan átalakítására képes, amely a műanyagéhoz hasonló: sosem volt élőlénnyé képes átalakítani meglévő élőket. A "birkecs" például mind a birkától, mint a kecskétől különbözik, miközben azokkal részben azonos is, s korábban sosem volt a Földön még "birkecs" fajtájú élőlény.

A felszínre emelt bennerejlő elterjedéséhez arra is szükség volt, hogy társadalmasulásának feltételei készen álljanak. Ugyanakkor még természetadta is volt ez a felszínre emelés, mert általa az ember még nem távolodott el az "eszes állat" birodalmától. Ezzel szemben a bennerejlő átalakítása, mint utaltunk rá, már nem igényli a társadalmasítás előzetes feltételeit: hatalmával (vissza)élve, az ember maga alakítja ki azokat a társadalmakat, amelyek éppen ezt a létképességet, a bennerejlő átalakítását működtetik. Ugyanakkor ennek a képességnek a működtetése már bizonyos értelemben eltávolodást jelent az "eszes állattól". Csak az ember képes ugyanis eleddig arra, hogy a létezőben bennerejlő lét átalakításával kísérletezzen. Ennek következtében a bennerejlő átalakítása csak az embert jellemző, olyan képesség, amellyel először sikerült félreérthetetlenül kilendülnie a "természetadtaságból", egyértelműen megkülönböztetni önmagát az eszes állattól. Ráadásul ezzel a teljesítménnyel az ember nemcsak az eszes állat voltától távolodott el egy lépéssel, de a "teremtésnek" egy még magasabb fokát kísérti. Igaz, még csak alulról közelíti, de már úgy érezheti, hogy csak egyetlen lépés választja el az istenek eme képességének elorzásától.[16] A bennerejlő átalakítása ugyanis a csodának még egy elemét képes megvalósítani: a sosem voltat képes előállítani. Igaz, ehhez az embernek még szüksége van valamilyen előzetes anyagra, és csak azt tudja belőle előállítani, ami abban amúgy is benne van, míg az istenek a semmiből teremtenek akármit. Az amúgy is bennelévő által meghatározott sosemvolt előállítása azonban, még ha az "anyag" uralma alatt áll is, a teremtésnek a bennerejlő felszínre emelésénél is magasabb foka, az isteni képességekhez még közelebbi állapot. És vele a létigazság és a létszabadság még mélyebb szinten történő megvalósítása.


2. A koraember két programja

Az előző fejezetben azokat a nagytörténelmi teljesítményeket vettük sorra, amelyeket az emberiség eddig már véghezvitt: a létezőben rejtekező lét egyre mélyebb rétegeit engedte működésbe jönni, s ezáltal a füziszt engedte keletkezni. E keletkezés, a lét e megnyilvánulása - s ennek a megállapításnak súlyponti jelentősége van a továbbiak szempontjából, ezért kiemelten hangsúlyozzuk - azért mehetett végbe, mert a létezőn keresztül a kozmosz egészének mozgását engedte megnyilvánulni a létmegértésre, a logoszra rátalált ember. Ennek a programnak az embere is alakít, pontosabban szólva: hagyja megnyilvánulni a létezőben rejlő lét egyre mélyebb szintjeit. Ahhoz, hogy ezt megtehesse, fel kell nyitnia a létező "befejezettségében", formáltságában lévő zárakat, hogy a megnyilvánulni, fénybe kerülni akaró lét megnyilvánulhasson, s a rejtettségből a fényre emelkedhessen. E zárak felnyitásához erőre van szükség. Különösképpen akkor, ha nem akarunk az elbizakodott varázslóinas sorsára jutni, aki a létező forma zárait feltörte, de nem volt képes a kozmikus lét harmóniáját is megnyilvánuláshoz segíteni. Ennek következtében a feltört zárakon a rontott lét ömlött ki, számára feltartóztathatatlanul, mígnem őt is és a világot elpusztítással fenyegette. Az erő éppen ezért nem is a létező zárainak felnyitásához szükséges, hanem csak akkor válik erővé a zár felnyitása, ha az erő a kozmikus lét harmóniáját engedi megnyilvánulni. Az erő ennek következtében a zárak felnyitásának és a létegység megnyilvánulni engedésének a programja. Így a koraember előtt álló egyik út - nevezzük most meg ezen a néven is a végtelenül soknevűt - az "erő útján" való járás programja: hogy a létező befejezett formájának zárait - amelyek a létet a rejtekezéshez segítik - úgy nyissa fel, hogy e nyíláson keresztül a kozmosz egészének mozgását engedje megnyilvánulni, hogy a létezőn megnyitott nyílásokon kiáramló lét új, haladottabb kozmikus harmóniába rendeződhessen. Az erő a lét túlerejének a megnyilvánulni engedése, s ezért a lét ereje.

A léthez való viszonynak azonban minden szintjén ott kísért a bűnbe esés veszélye: az ember, felbuzdulva elért sikerén, elbizakodottá válik, s az új lehetőségben működő lét megértése nélkül veszi használatba a felnyitott létező mélyéről kiáradó újabb-újabb lehetőségeit. Úgy véli, hogy győzelmet aratott, hogy e győzelem révén most már hatalmat szerzett, s mert tévedéséért az árat csak jóval később kell megfizetnie, bele is fekszik tévedésébe, s e tévedésben rendezi be életét. Ez a program azonban az időleges sikerek ellenére is csak a varázslóinas önhittsége: nem erő alkalmazása, hanem betörés a létezőbe, s az ott rejtekező tulajdonság kikényszerítése a létezőből. Nem a lét zárainak felnyitása, hanem a létező zárainak feltörése, nem a kozmosz egésze mozgásának megnyilvánulni engedése, hanem a létező kizárólagos tulajdonságának kiragadása a létteljességből, nem a létharmónia mélyebb szinten történő újrarendeződésének a segítése, hanem a kiragadott tulajdonság kihasználása: erőszak. Az erőszakban nem a lét ereje, nem az isteni teremtő erő nyilvánul meg, hanem az elbizakodott - de még csak varázslóinasságig jutott - koraember önhittségéből táplálkozó létrontás. A koraember előtt álló másik út így a bűnbeesés, az erőszak útja. Az erőszak a betörés, a kiragadás, a kihasználás alkalmazása a léttől elválasztott létezővel szemben, s ezért az erőtől semmi sem áll távolabb, mint az erőszak. A koraembernek e két, egymástól messze vezető út között kell választania. A választás elkerülhetetlen, és az ember sorsa függ tőle: életben marad vagy elpusztítja magát, s önmagával az élet lehetőségét is Földünkön.


2.1. A természet feletti hatalmaskodás programja

A minden létszinten kísértő bűnbeesés mögött mindig a létmegértés hiányát találjuk. E létmegértés hiánya rombol a "füzisszel" kapcsolatban is. A füziszt nem a görög "lét" fogalmával adják vissza mifelénk, moderniában, hanem a "természet" szavával szokták lefordítani - tévesen. A lét meg nem értésének tévedését persze nem a mi modern korunk követte el először; már az antik Rómában is natúra volt a neve a görög füzisznek. S bár ez a római - s tegyük hozzá: egyfajta keresztény - ferdítés is történelemformáló alapfogalommá vált Európa számára, csak éppen egy másféle történelemé, azt kell mondanunk: távolabbra nem is kerülhetett volna a pusztai népek ártéri gazdálkodást alkotó, csillagmítoszi bölcsességétől és a görög Európától. Nem, mert a római natúra több léthibát is hordoz magában.

A római natúra-fogalom egyik léthibája, amit a modern Európában már szinte felfogni sem tudunk, abban áll, hogy létet és létezőt egymástól elválasztotta. Nehezen tudjuk felfogni, mert egész "kultúránk" ennek a léthibának a kibontása csupán, a létfeledésnek a kultúrája, ezért a létezőben rejlő lét szinte felfoghatatlan számunkra, s vele együtt lét és létező elválasztásának problematikussága is. Holott ennek az elválasztásnak a következményei igen messzemenőek. Azt is mondhatjuk, hogy az ókori Róma az eredendő bűnt követte el ezzel az elválasztással, mert az elválasztás után megfeledkezett a létről. A létfeledést követően pedig az egyedi, önmagában létezőt fogadta el az egyedüli valóságnak.

Ebből az eredendő bűnből azután már szinte végzetszerűen következett a második léthiba: a létezőt is tovább bontották. Szétválasztották az embertől függetlenül létező természetre - ezt nevezték el az ókori Rómában natúrának - és a természettől és a többi embertől elkülönített individuumra. Miután a létből kitépett individuumot és natúrát vélte létezőnek Róma, a léthiba sorsszerűen futott tovább: az individuum számára a natúra - s a natúrának tekintett többi nép - feletti uralom programjává torzult. A natúrába való betörés, az erővel szemben álló erőszak létrontó programja szerveződött birodalommá, a lét és a szubjektum feletti erőszak szervezetévé.


2.2. A létbe-illeszkedés szabadságprogramja

Individuum és natúra szembeállításából - a világuralmat kergető Róma számára - az a kérdés következett, hogy melyiknek van a másik felett hatalma. Ennek a kérdésnek az eldöntéséhez egy olyan képesség kínálkozott, amelyet az ógörögöknél ugyan ismertek, de meglehetős megvetéssel kezeltek: a létfeledt ész. E létfeledt ész, amelyet mechanikának neveztek, azért nem volt becsben Athénban, mert csupán azt a ravaszkodó agyafúrtságot jelentette, amellyel az ember erőt vehetett a léttől függetlennek vélt létezőn. A mechanika ugyanis számukra, mielőtt az agyafúrt erőszak eljárása lett volna, a tudásnak egy típusát jelentette: a rossz tudást. Éppen azért volt rossz ez a tudás, mert mit sem tudott a létről, ezért azt hihette, hogy a létezőn erőszakot tehet, hogy felette hatalmaskodhat. A rossz tudással szemben azonban nemcsak a pusztai népek, de az ógörögök is ismerték azt a tudást is, amely a létmegértésen alapult, s a létező alakítására szolgált. A létmegértő tudás, mint erre már korábban hivatkoztunk, a logosz. A logoszt azonban aszerint, hogy milyen létezőre irányult, különféle nevekkel nevezték meg. A lét keletkezését és a tárgyakon való megnyilvánulását megengedő tudást "techné"-nek nevezték, amelyre a ma technikainak elkeresztelt tudás cseppet sem emlékeztet, mert ez a létfeledett mechanikai tudás egyik változata csupán. A techné a hét szabad művészet egyike volt, amely éppen azért volt szabad, mert annak volt a tudása, hogyan kell megnyilvánulni engedni a létet a tárgyakon. Amikor pedig a logosz nem tárgyakra, hanem emberekre irányult, ezt a tudást "peidagogénak"nevezték, s szintén a szabad művészetek tudásai közé tartozott. A peidagogé annak tudása volt, hogy hogyan kell engedni az embert szabaddá válni, azaz hogyan lehet az emberben megnyilvánulni hagyni a létet. Végül megemlítjük, hogy azt a képességet is a logosz részének tekintették, amely a mechanikai hatalmaskodás helyett a létmegértésre törekszik. A létmegértésre való törekvés lehetőségének és szabadságának a tudását - amelyet ma a keresztény vallás az erkölcs fogalma alá sorol - nevezték "fronézisz"-nek. Így a logosz, azaz a létmegértés, miközben a lét megértése volt, a létező értése is volt: a létszabadság elérésének - a fronézisznek - és a különböző létezőkön való megnyilvánulni hagyásának - például a technének és a peidagogénak - az egysége volt.

Róma azonban jobban szerette a hatalmaskodást, ezért a technénél jobban szerette a mechanikét, azt a fajta agyafúrtságot, amellyel a létező felett hatalmat lehetett nyerni. Le is fordította a maga nyelvére a mechanikét, amelyet azóta is változatlan értelemben használunk; a fordításban a valaha megvetéssel kezelt görög mechaniké a dicsőséges rációvá, az untig sulykolt ésszé lett. Az ész révén már nem a létezőben rejtett lét felfedése, felszínre emelése valósul meg, a római igazság az észnek az az agyafúrtsága, amellyel önmagában úgy képezi le a természet egyes tárgyait, hogy azokon megvalósíthassa akaratát. Ezzel pedig el is dőlt az a kérdés, hogy natúra és individuum közül melyik az erősebb, melyik hatalmaskodhat a másikon: az ésszel bíró individuum feladatává ettől fogva a természeten, a natúrán való erőszakoskodás lett. Ezzel viszont egyfelől kiteljesedtek a léthibák, másfelől beteljesedett Európa sorsa: Rómának az akkor ismert világ feletti hatalmával Európa a létrontás birodalmává vált.

Az ógörögség és a létrontó Róma közel egy időben, kistörténelmi mércével mérve egymáshoz közel létezett, habár nagytörténelmi szempontból egymással ellentétes utakon jártak. E két ellentétes út voltaképpen a koraember számára lehetséges két létprogramot jelenti. A koraember az emberi nagytörténelemnek az a létkaraktere, aki már kiemelkedett a léthez való viszonyulásra képtelenségből, de még nem döntötte el, hogy a két lehetséges út közül melyiken járjon: a létmegértés alapján a lét egyre mélyebb rétegeibe illeszkedés útját válassza, s maga mögött hagyja koraemberségét, vagy a létező feletti hatalmaskodás tévútján járjon, s mint érett emberré válásának lehetőségét eljátszott koraember essen áldozatául a lét "túlhatalmának".


2.3. A kozmikus létben önmagát élő ember

Korábban azt írtuk, hogy a koraemberre nagytörténelmi tetteinek mindegyikén, az egyre mélyebb létszintekre érvén egyaránt leselkedik a bűnbeesésbe való kísértés. S meggyőződéssel állíthatjuk azt is, hogy a kimeríthetetlen mélységű lét minden további szintjén szembe kell néznie a létezőn való hatalmaskodás kísértésével. Ezért nem gondolhatjuk azt, hogy az ember akkor válik majd éretté, ha mentes lesz a bűnbeesésnek még a lehetőségétől is. Nem, mert a lét maga olyan, hogy erre a kísértésre mindig kapható, hogy benne a bűnbeesés, a létrontás is megtörténhet - amely bűnbeesésért azonban a lét mindig visszavág. A létnek ezzel a kísértő természetével szemben az ember, amint azt Nietzsche írta, önmagában kevés: "... az ember kevés... Embernek csak akkor van értelme, ha isteni lény, aki a nagy kozmikus lét sorsában önmagát éli."[17]

Ahhoz, hogy az ember önmagát a kozmikus lét sorsában élhesse, arra van szüksége - s ez alapvető emberi szükséglet -, hogy a létrontással szemben kiépítse azokat a tanuló, irányító és ellenőrző intézményeit, amelyek az "isten általi megérintettség"[18] állapotában tartják, amelyek a természeten és más emberen való basáskodás csábításával, a létrontás kísértésével szemben a létszabadság útján tartják.

A koraember még nem döntötte el, hogy a két út közül melyiken járjon: az erő működni engedésének, a létbe illeszkedés szabadságának útján, vagy az erőszak, a természet feletti hatalmaskodás útján. A koraember e két programjának "létértéke" azonban nemhogy egyforma lenne, de egyenesen ellentétes egymással. S az ember sorsa a kezdetektől fogva máig e két út közötti választáson múlik.


II. ELTORZULT EURÓPAI ALKAT, ZSÁKUTCÁS EURÓPAI FEJLŐDÉS


A cím Bibó Istvánnak egy, a magyar demokrácia esélyeit taglaló tanulmánya címének parafrázisa. Azért választottuk ezt a parafrázist, mert úgy véljük, híven fejezi ki mindazt, amit Európa nagy létteljesítményeivel tett, és azt is, hogy miért tette. Minden nagytörténelmi tett a lét egyre mélyebb rétegeit emeli felszínre és engedi keletkezni. Ugyanakkor minden létszinten ott leselkedik a kísértés a létmegértés elhagyására, az agyafúrt ész csapdájába sétálásra: a természeten való hatalmaskodásra. Minden létteljesítményben ott lapul ellentétébe fordításának csábítása is.

A létteljesítmények ugyanis nem a világbajnokságokhoz hasonlatosak, mikor valamely csúcs elérésének vagy túlszárnyalásának híre pillanatokon belül körbeszáguldja egész planétánkat, s mindenki számára ismeretessé válik e mutatvány, kivitelezőjének nevével együtt. Ellenkezőleg, a nagytörténelmi teljesítmények - Hajnal Istvánnal szólva[19] - a történelmi "aprómunkának" a szinte észrevétlen, de létformáló erővel rendelkező teljesítményei. Észrevétlenségük annak köszönhető, hogy aprómunka eredményei, azaz alig észlelhető változást visznek véghez korábbi megszokott eljárásokon. Minthogy azonban ezek a megszokott és elfogadott eljárások is már sok nemzedék "aprómunkájának" változtató hatásaira tetéződnek rá, azt a mértéket, amelyet az előző nemzedékek még csak közelítettek, de el még nem értek, ez az apró változtatás már eléri és át is lépi. Apróságuknál és egyszeriségüknél fogva kezdetben ezek a nagytörténelmi tettek - amelyek mint felidéztük, valójában nemzedékek egész sorának aprómunkája eredményeként állnak elő, a keletkezés hosszú történelmi folyamatában - még meglehetősen esendőek. Hatalmasságuk és esendőségük egyszerre van jelen a kezdeteknél: átlépik az addig elérhetetlennek vélt mértéket, és ez adja hatalmasságukat, de egyszeriek még, s ettől esendőek. Hatalmasságuk abban is áll, hogy megmutatják: van a létezőn belül további elérhető létszint is; gyengeségük viszont abban, hogy még nem állnak készen azok az irányító és ellenőrző intézmények, amelyek megakadályoznák, hogy az agyafúrt ész ki ne sajátíthassa e teljesítményeket. A magát a létmegértés révén megnyilvánító mélyebb létréteg lelepleződik ezáltal, s kiteszi magát a hódító, hatalmaskodni vágyó erőszakos ész rohamainak. Az új létező, amelyben a lét mélyebb rétege nyilvánul meg, ennek következtében kitéphető a létből, a kozmikus harmóniából, s léttelenségében sorozatgyártás tárgyává tehető. Aminek következtében a nagytörténelmi tettet lehetővé tévő szabadság ellentétbe fordul, s létrontássá torzul.


1. Az amúgy is felnövekvő ápolását és gondozását kisajátító alkat és fejlődés

A létnek a rontásra csábító természete mutatkozik meg az első nagytörténelmi tettel, a bennerejlő és amúgy is felnövekvő gondozásával és ápolásával szemben is. Ahhoz, hogy az ápolás és gondozás igazsága megtörténhessen, sok, a lét természetét megértő lépésnek kell már végbe mennie.

Hogy a földben amúgy is felnövekvő gondozását és ápolását kifejleszthesse, az embernek mindenekelőtt azt kellett megértenie, hogy mi is a föld. A modern ész számára a föld egyszerűen csak talaj. Önmagában álló, más létezőktől, emberektől, állatoktól, házaktól, gépektől elválasztott anyag, amelyet ha megfelelően kezel, akkor abban a kívánt növények elegendő mennyiségben megerednek, és hasznosíthatóvá válnak. A talaj önmagában állása a ráció számára azt jelenti, hogy a talajművelés nincsen hatással, például a városok nagy értékű telkeire, legfeljebb akkor, ha művelésük és beépítésük között kell választani, ezért a talajműveléskor elegendő a talaj termőképességének megőrzése. Szó se róla, mai gyakorlatunk a földet valóban ily módon teszi puszta talajjá, ám ezzel még a talaj természetét sem érti meg.

A föld ugyanis nem talaj. A föld - ezt modernia szállásának szolgáin kívül minden nép pontosan tudja -, a kozmikus lét része. Amit ezért a föld mibenlétével kapcsolatban elsőként kell megérteni, az az, hogy a Föld nem önmagában létezik, hogy a Föld a kozmikus egész része. Mikor a Földet műveljük, akkor az egész kozmikus létet engedjük mozdulni, rejtekezőből felnőni, a kozmikus egészt hozzuk mozgásba. Ezért a földművelés csakis akkor lehet eredményes, ha a kozmikus egész rendjét a benne felnövekvő ápolásával és gondozásával visszaállítjuk.

A második megértő lépés, amelyre szükség van, éppen ennek a kozmikus harmóniát a változásokban is visszaállító gondozásnak és ápolásnak a megértése. Az ápolás és a gondozás révén történő visszaállítás a cselekvéseknek egy sajátos típusa: a lét-esítés. A létesítés során a létező és a lét egyesítése történik meg. A létesítő tevékenység révén lehet ugyanis a létezőben rejlő rejtekező létet mozgásba hozni, s ezen keresztül a kozmikus lét harmóniáját a változásokban is visszaállítani. A létesítő cselekvés a szabad cselekvés. E szabadság ellentéte viszont a koraember másik létprogramja szerinti cselekvés, amely a létbe a mechanikus ész fortélyával erőszakot alkalmazva betör, s a létezőt letépi létalapzatáról. Ezért ezt a cselekvéstípust - a létesítéssel szemben - létrontásnak nevezhetjük. Föld és létesítés a létszabadságban éppúgy összetartoznak, mint ahogyan talaj és létrontás fonódnak egymásba a mechanikus ész jegyében.

Ahhoz, hogy a létesítő cselekvés ne tévessze el célját, hogy a cselekvés valóban agrikultúra, földművelés lehessen, egy harmadik létsajátosság megértésére is szükség van: a földművelő cselekvést szabályozó mérték mibenlétének megértésére. A koraember negatív programja, a létrontás: mértéktelenség, a mérték nélküli cselekvés. Amikor a mechanikai ész a természet felett hatalmaskodni akar, akkor létet és létezőt, a létezőn belül pedig embert és természetet választja szét erőszakosan. Hogy ezt a létbe történő erőszakos betörést véghezvihesse, fortélyt kell alkalmaznia. A fortély: az a léten elkövetett csalárdság, amelynek célja a mértékvétel, a mérték alkalmazásának elkerülése, létrontó akaratunk véghezvitele a létezőn, annak megragadása, magunkhoz vonása. A mérték nélküli fortélyos mértékvételt a mechanikai ész súlyarányokkal, rezgésszámokkal, távolságokkal véli megoldhatónak. Csakhogy a súlyarányokból, rezgésszámokból, távolságokból, ha csak önmagukban vesszük azokat, éppen a mérték hiányzik. A mérték nélküli mérés viszont puszta számosságok összehasonlításává torzul. A mechanikai ész fortélya az, amikor az összehasonlítás a mérték figyelmen kívül hagyásával, a mértéktelenség alkalmazásával megy végbe. Ezért a mechaniké mint hatalmaskodó akarat: a lét és a létező szétválasztásának a tudása; a mechaniké fortélyként pedig a mérték nélküli mérés tudása, a rezgésszámok, súlyarányok, távolságok méricskélése.

A lét-esítő cselekvés ezzel szemben a mérték alkalmazása. A létszabadságot a hatalom akarásával előnyben részesítő ember mindig valami égihez, valami égivel mérte magát. Ebben a mérésben a mérték: a lét, az égi, az istenség. A mérték valójában az a mód, ahogyan a létezőben rejtekező lét, az égben lévő istenség nyilvánvalóvá lesz. Ezért a mértékvétel a létezőnek a létre, az embernek istenre vonatkoztatása: létminőségek egymáshoz viszonyítása. A mérték ezért, amellyel az ember magát és világát mérheti: a lét, az istenség. A lét-esítés ennélfogva a szakrálison alapuló létmérték működni engedése, a már idézett, Istennek tetsző cselekvés. Amit évezredeken át így fogalmaztak meg: cselekedj istennek tetszőn.

A létmegértés eredményeként eddig így áll előttünk: A föld: a kozmosznak a része; a kozmosz részeként hozzá tartozik a mérték is, amely szerint művelni lehet, ezért a föld mérték is; de nemcsak mérték, hanem cselekvés is, a föld a szakrálisan alapozott létmérték szerint alakító lét-esítő cselekvés, a gondozás és ápolás.

A föld azonban nemcsak rész, nemcsak mérték és nemcsak lét-esítő gondoskodás és ápolás, hanem ennél több: a föld az alap. Alapként azonban még csak a kiindulás, amire alapozhatunk. Ami viszont benne nyeri el alapját, az a világ. A föld így nemcsak rejtekező, hanem nyitott is. Föld csak az, ami egyszerre rejtekező és nyitott, föld és világ egyek, együtt pedig a kommunió.

És ezzel a kommunióval függ össze a földnek még egy, a sok megértésre váró létsajátosságai közül most utolsóként kiemelt tulajdonsága is: az, hogy a föld nem egyszerűen a porhanyó, termőre fordítható anyag - a föld mint hely nem különbözik azoktól, akik rajta, vele és belőle élnek, a föld egy ezekkel. A mérték szerinti lét-esítő cselekvés összegyűjti ezeket a létezőket, összekapcsolja az összetartozókat. A föld mint rejtekező lét és megnyílt világ kommuniója: a kommunitás.[20] A kommunió lét és létező, ember és isten mérték szerinti egymásra vonatkozása. A kommunitás pedig az az emberi közösség, amely a mérték szerinti létesítő cselekvést társadalmasítja; a kommunitás a kommunió közösségszervezete. Mindezek következtében a föld a kozmosz része; a rejtekező lét; eget és földet, létet és létezőt egybe foglaló mérték; létesítő cselekvés; alap a rejtekező megnyílására, világgá kibomlására; közösségszervezet, amelyben a kommunió elnyeri emberi formáját. És végül az a hely, ahol a szent a mérték, a szabadság és az igazság, s ezért a termés történik. A föld ezért az a hely, ahol az élet a halál elől elrejtőzhet, s a halálból a mérték szerint létesítő közösség gondoskodó és ápoló tevékenysége révén visszatérhet. A föld a lét keletkezésének rejtekhelye, ahol az kibomolhat, virágba borulhat, ahol a felnövekvő felnövekedhet, ahol az igazság megtörténhet.

Amint a bennerejlőt és amúgy is felnövekvőt gondozó és ápoló cselekvést és annak alapját. a földet leírtuk, szóba hoztuk a kísértésnek engedő ember és cselekvéseinek tulajdonságát is. A gondozás és ápolás eredménye a mérték szerint növekvő élet. Amikor ez a mérték szerint növekvő élet megjelent az emberiség lehetőségei között, rögtön kiszolgáltatottá is vált a másik létprogram, a létfeledt erőszaktevés programja számára.

A létfeledtség ebben az esetben mindenekelőtt azt jelentette, hogy mindabból, ami a föld és ami az amúgy is felnövekvő mérték szerinti gondozásához és ápolásához szükséges, a mechanikai ész letépte a létet, és ezzel együtt lehasította a mértéket. Ennek következtében a Föld puszta talajjá, a kultúra, a mérték szerinti gondozás és ápolás mértéktelen kiterebélyesítéssé romlott. Az amúgy is felnövekvő mértéktelen kiterebélyesítése látszólag ugyanolyan földművelő tevékenység, mint a lét-esítés. De csak látszólag.

Elsőként azért, mert a földbe került mag nem a földben rejtekező élet hordozója ebben a létmódban, hanem a föld által elfedett tenyészés. A tenyészés az élet mértéktelen kiterebélyesítése, amely más életek elől elveszi az életben maradás lehetőségét. De nemcsak tenyészet, hanem e tenyésztő tevékenység és a tenyészet felélése is. A tenyészet felélése pedig, amikor ez is mérték nélkül történik, a rablógazdálkodás. És nemcsak rablógazdálkodás, hanem a tenyésztő és rablógazdálkodás létrontásának az emberi szervezete: társadalom is.

Két példával világítjuk meg az amúgy is felnövekvő gondozásával és ápolásával szembeni kísértés, a tenyésztésnek és a rablógazdálkodásnak a természeten erőszakot tévő létrontó voltát. Az első a viszonylag közeli múltból, a török hódítások idejéből való. A török hódítás sajátossága volt, hogy egy elfoglalt területen addig engedték a "tenyészést", amíg az számukra annyi rabolni valót eredményezett, amivel újabb hódításokra készülő birodalmi központjukat bőséggel elláthatták. Majd egy-egy meghódított terület tenyészetét olyannyira kifosztották, hogy az már önmaga újratermelését sem tudta megoldani. Amikor ez az állapot bekövetkezett, a török hódítók továbbálltak, s maguk után csak a pusztulást, a halódó életet hagyták. S mert képtelenek voltak tanulni ebből a pusztító életből, felélték saját tartalékaikat. S mert egy idő után képtelenek voltak újabb tenyészetekre alkalmas helyeket meghódítani, tartalékaik felélése jelentősen hozzájárult birodalmuk bukásához. A török hódítások módja a tenyészet rablógazdálkodással történő felélésének, s vele a létrontásnak akár klasszikus példája is lehetne. Hogy mégis hozunk egy másik példát is, annak két oka is van. Egyfelől hogy az eddig csak pozitív összefüggésben emlegetett ógörögök egy természeten hatalmaskodó korszakának felidézésével a hitelességet helyreállítsuk. Másfelől mert az önmagát is felélő, birodalmát a pusztulásba hajszoló török példával szemben a görög történést tartjuk klasszikus értékűnek, azaz olyannak, amelytől nemcsak elhatárolódni, de amelyből tanulni is lehet. Az ógörögök voltak ugyanis azok, akik elkövetett tévedésüket, a létfeledés csapdájába esésüket gondolatilag feldolgozták, s a gyakorlatba átültetni is megkísérelték.

Az eset a következő volt: A görögök éppen akkortájt fedezték fel a nagy tengeri hajók építésének módját, s vele a tengeri hadviselés lehetőségét. A tengeri hadviselés azután lehetővé tette számukra a Földközi-tenger egész medencéjében való hódítást, s ha ez a lehetőség megnyílott előttük, ki is akarták használni. A hódításokhoz flotta kellett, a flottához viszont kemény, szilárd, mégis hajlékonyan rugalmas, ugyanakkor viszonylag könnyű fára volt szükség. E speciális fafajta, a vasfa - a kezdetekkor úgy tűnt legalábbis - bőséggel állt rendelkezésre abban a tenyészetben, amelyet sokan a bibliai Kánaánnak gondoltak. Ezért aztán nagy hévvel fogtak hozzá a vasfa kitermeléséhez. A kitermelésben, akárcsak hódításaikban, azonban mértéktelennek bizonyultak. Mértéktelen fafelélésük viszont azzal a következménnyel járt, hogy az egykori tejjel-mézzel folyó Kánaán helyén holdbéli tájra emlékeztető kősivatag maradt csak. A lét túlerejével szemben a mértéket kikerülni akaró fortélyos mechanikai ész, mert a létet és a létezőt egymástól elszakította, s csak a talaj tenyészetének tartott egyes fákat látta maga előtt, összetört.

Az európai alkat - a törököknél, de a görögöknél is - eltorzult. Az első programot megvalósító létkarakter, az isteni lény, aki a nagy kozmikus lét sorsában éli önmagát, elbukott az új keletkezésekor lehetővé vált uralom megvalósíthatóságán, s a létrontás karakterévé torzult. Ez a karakter a középkori törököknél nem is tudott visszatalálni a létmérték szerint létesítő cselekvéshez, s lét és létező kommuniójának közösségszervezetéhez, ezért eltorzult alkata zsákutcás fejlődésbe kergette, amelynek végén a bukás várta. Eltorzult alkat és zsákutcás fejlődés összekapcsolódása esetükben még nem jelentette a végleges pusztulást. Önmagukat nem, csak meghódítottaikat zabálták fel, így lehetőségük maradt arra, hogy visszavonuljanak egy olyan előző létszintre, amelyen a vegetálásuk biztosítva maradt. Ezzel szemben a görögöknek még egyszer sikerült eltorzult alkatukat, létkarakterüket - igaz, inkább csak gondolatban - helyrehozni, és fejlődésüket a zsákutcából a létszabadsághoz visszavezetni. És ezzel a gondolati feldolgozás, a létmegértés fontosságánál is lényegesebb teljesítményt véghezvinni: bizonyították, hogy a természeten való hatalmaskodás társadalomszervezetéből vissza lehet térni a létbe illeszkedő kommunió közösségszervezetéhez.


2. A bennerejlő felszínre hozatalát eltorzító alkat és fejlődés

A lét kísértő, eltorzulásra csábító voltának az amúgy is felnövekvő gondozását és ápolását művelő kereszténység ellen tudott állni. A keleti népek példáján okulva - a kolostorgazdaságok gyakorlata igazolja ezt[21] az okulást - később pedig az ógórög példából is tanulva - Szent Ágoston Civitas Dei, Civitas Populi-ja, illetve Szent Tamás Summa Theologiája ennek legismertebb példái - megalkotta azt az egyházi világtársadalmat, amely, amíg állta a másik létprogram világszervezetének, a kereskedelmi világtársadalomnak a rohamait, a létbe illeszkedés kölcsönös gondoskodáson és felelősségen alapuló közösségét hozta létre. Sőt ennek a középkori egyháztársadalomnak a teljesítménye nemcsak az volt, hogy megalkotta az amúgy is felnövekvőről való gondoskodáson és annak ápolásán alapuló közösségi társadalmat, hanem arra is lehetőséget biztosított, hogy e közösség adta biztonságon belül meginduljon, s célt is érjen az újabb létszintet elérő kísérletezés.[22]

A modernizáció nyugati típusa, akárcsak tovább romlott, kelet-európai változata, hírhedett arról, hogy mindent, ami hatalmát a világ felett igazolhatóvá tehette, megpróbált a saját teljesítményeként elkönyvelni. Ennek a kisajátításnak a következménye az is, hogy a modern iskolákban pallérozott gyermeki ész úgy hiszi, hogy az ipar és a gyár a modernizációnak minden korábbi társadalommal szemben előnyt biztosító sajátos teljesítménye. Ebben a magyarázatban a gépek zseniális és magányos feltalálók leleményei, amelyeknek az ellenséges érzületű nagyközönséggel történő elfogadtatása újabb megpróbáltatásokat jelentett ezeknek a nagyszerű "korunk hőseinek".

Amint utaltunk azonban már rá, az ipari újdonságok nem magányos hősök zseniális találmányai, nem a természet leigázásához adott egyéni többletek, hanem közösségi alkotások. Hajnal Istvánt idézzük, aki szerint a gép a paraszt és ifjabb testvére, a kézműiparos évezredes munkájának és munkaszervezetének az eredménye. Ők voltak azok, akik a második nagytörténelmi tettet véghezvitték. E nagytörténelmi tett véghezvitelét azonban nem a modern feltalálók mítoszai szerint kell elképzelnünk, nem egyszeri nekirugaszkodás kivételes képességgel megvalósított "nagy ugrásának" a következményei. A nagytörténelmi tettek nemzedékek hosszú sorának "történelmi aprómunkájából"[23] állnak össze. E történelmi aprómunkának két olyan lehetőség is áll rendelkezésére, amelyet a modern feltaláló és a köré szerveződött karakter-együttes - a létviszony e létrontó "osztályainak" hordozói - már nem valósíthatott meg.

Az első, hogy kísérletezgetéséhez, amelyet a modern tudomány híján a próba-szerencse módszerével végzett, de amely éppolyan eredményes volt, mint amit a tudomány volt képes produkálni - elegendő idő állt rendelkezésére. Nekifogott, amikor életproblémái azt elkerülhetetlenné tették, s addig próbálkozott, amíg meg nem találta a megoldást.

S ebből, a kellő időből következik a másik lehetőség is. Ennek megemlítéséhez előbb vessünk egy pillantást a létmozgások természetére, azok időigényére. Amikor csak a létezőt hozzuk mozgásba, ahhoz nincsen több időre szükség, mint amennyi e mozgásban tartáshoz szükséges. Amikor azonban a kozmikus létet lendítjük mozgásba, annak "reakcióideje" van: előbb a létező, majd a közvetlen, azután pedig a távolabbi környezete mozdul, mindaddig, amíg maga a lét nem mozdul. A lét megnyilvánulni hagyásához szükséges erő a mérték szerinti alakítást jelenti; a mérték viszont, mint idő, éppen ezt a mozgásba lendítési ritmust is jelenti. Amikor a próba-szerencse módszerével kísérletezik a közösség, akkor - ha a létmegértésben nem is jutott volna el addig, hogy a létmozgás ritmusára is tekintettel legyen, bár mint láttuk, tisztában volt azzal, hogy az egész kozmoszt hozza mozgásba, mikor valamit tesz - van ideje arra, hogy megtapasztalja a lassan mozgó környezet válaszait. S mert megtapasztalhatja, kiépítheti azokat a tanuló intézményeket, amelyek révén e tapasztalatokat feldolgozhatja, azokat az irányító intézményeket, amelyek révén a közösség életét e tudáshoz igazíthatja, s végül ahhoz is, hogy a közösség cselekvéseit e tapasztalatokból okulva ellenőrizze, azaz kiépítse a létigazság történésén, a létszabadság mélyülésén őrködő ellenőrző intézményeit. Ez a közösség, a kommunitás rendkívül nagyra értékelte azokat a tagjait, akik a létmegértés és a létszabadság elmélyítésével kísérleteztek, s ezáltal a közösség életét emberhez méltóbbá, mert istenhez hasonlatosabbá[24] tették. Ellenőrző hálózatának működése tette lehetővé, hogy ezeket a tagjait a létrontásba bódultaktól megkülönböztesse, s az egyiket tisztelettel jutalmazza, a másikat a máig élő "nem komoly ember" minősítéssel büntesse.

Amikor a modern magányos zseni a színre lép, akkor már nincs idő a kísérletezgetésre, akkor céltudatosan az újdonság megvalósításán kell munkálkodni. Ez a hamari munkálkodás azonban azzal a következménnyel jár, hogy nincs lehetőség még arra sem, hogy a létező környezetének a válaszait megértsék és feldolgozzák,[25] nemhogy a létmegértésig eljussanak. A modern korban a feltaláló arra van kényszerítve, hogy kíméletlen erőszakkal betörjön a létezőbe, s onnan felszínre erőszakolja azt a kiválasztott tulajdonságot, amely ahhoz szükséges, hogy megbízói előnyeiket és ezzel hatalmukat őrizhessék. Ennek következtében a modern birodalmak lemondanak a létritmus követéséről, s ezzel a létmérték alkalmazásáról. A létmérték alkalmazása esetében ugyanis egy "időegység" a lét "reakciójának tartamával" egyezne meg, mint az erő alkalmazásának programját vivő mérték szerint alakító ember esetében, aki azért tud erőt alkalmazni, mert ezt az időmértéket használja működése során. A létező megneszelt tulajdonságának felszínre kényszerítésével megbízott magányos feltaláló számára azonban ezzel a mértékegységgel szemben a tartam felszámolása ad mértéket: a pillanatot. Az e pillanatokban mért idő azonban a kísérletek esetében, hasonlatosan a futóversenyekhez, csak arra ad lehetőséget, hogy a másik feltaláló legyőzését mérhesse vele, de a létfolyamatokkal kapcsolatban e mérték alapján még csak kérdéseket sem lehet feltenni. S míg a közösség történelmi aprómunkájával kidolgozott találmány a létmegértést teszi lehetővé, s ezen keresztül a létmérték - a mozgásba hozott lét válaszához szükséges időtartam - alkalmazását, addig a pillanatra zsugorított mértékegység a létfeledt mérték alkalmazása, a mérték nélküliség. A modern valóság azonban éppen ennek a mértéktelenségnek a valósága, amiből az is következik, hogy ebben a valóságban éppen azt a létkaraktert jutalmazzák, akit az erő programjának elkötelezettjei minősített megnevezéssel "nem komoly ember" jelzővel intettek meglettebb viselkedésre. A modern valóság tanuló és irányító intézményei is úgy épülnek fel, hogy ezt a gyors sikert tegyék lehetővé, az ellenőrzés pedig elsősorban a siker gyorsaságának megvalósulására, s ezzel arra terjed ki, hogy mások meg ne szerezhessék az éppen készülő ipari titkot, a modern társadalmat éltető egyik alapintézményt. Ennek megfelelően a jutalom is azoknak a feltalálóknak, irányítóknak és ellenőröknek jár ebben a valóságban, akik a létezőbe betörést, az elszigetelt tulajdonság kiragadását és az azonnali megvalósítást tudják biztosítani: jutalmuk a piacon beszerezhető extraprofit. A bennerejlő felszínre hozatalát eltorzító alkatot, azaz létkaraktert, a magányos vagy esetleg csapatos feltalálót[26] jutalmazza az erőszakon alapuló, modern birodalmi valóság, s vele nem a létszabadság elmélyítését, hanem a létrontásban való előretörést ismeri el fejlődésként. Ezért a feltalálás, ez a modern anyagi valóságot megvalósító alaptevékenység nem nevezhető történelmi aprómunkának, ellenkezőleg, a létrontás kiemelkedő jelentőségű állomásaként tartható számon. Annak azonban, hogy ellenőrző rendszere csak a létrontás ezen állomásainak védelmezésében áll, s csak az önmagához való alkalmazkodás sikerét tudja megoldani, az a következménye, hogy mindkét fő törekvésében, a természet leigázásának megvalósításában és a jól-ét növelésében kudarcra van ítélve.

A felszínre emelkedéshez szükséges léterő segítésével szemben a létező elszigetelt tulajdonságát kikényszerítő erőszak egyrészt azért vezet kudarchoz, mert olyan pusztító erőszakot valósít meg, amelynek hatalmától még az is megriad, aki pedig kikényszeríti ezt az erőszakot. Amikor csak a létező elrejtett tulajdonságát akarják kikényszeríteni, akkor a fegyverből atombomba lesz. Az atombomba pedig - s a hidrogénbomba még inkább - a fegyvernek az a változata, amely egyfelől minden életet elpusztít, másfelől pedig alkalmazója ellen is fordul: győztes alkalmazóját is elpusztítja.

Másrészt azért is kudarcra van ítélve ez az erőszak, mert a felszínre kényszerítés olyan hatalmas étvágyat kelt fel, amelyet nem lehet kielégíteni, s mert nem lehet, ezért vezet pusztításhoz. A modern jól-éthez szükséges javak ugyanis a természettől elrabolt, elrejtett tulajdonságokat hordozó anyagból olyan mennyiséget használnak fel, amelyhez az egész Föld minden kincse, minden természeti jószága is kevés lenne, ha az amerikanizált jól-étet minden földlakóra ki akarnánk terjeszteni. Azaz a modernizáció egyfelől fegyvereivel jutott el oda, hogy elpusztíthatja a földi életet, másfelől jól-éti programjával élheti fel a Föld minden természeti kincsét. A felszínre kényszerítés így "mindkét végén" fegyveres, és jól-éti végén is a földi élet pusztulásához vezet, ha nem sikerül megfékezni. Az önmérséklet önmagában ebben az esetben sem elegendő: ha minden változatlanul maradna, ha a léterőszakot alkalmazó karaktert s a létrontásban való előretörésben kimerülő fejlődési programját nem változtatnánk meg, akkor az önmérséklet egyszerűen csak megnyújtaná az agóniát.


3. A léterőszak dominánssá válása

Az emberlét két programjáról beszélnek a modernizáció nyelvén is. Ebben az elbeszélésben a két programot "hagyományosnak", illetve "modernnek" nevezik. Az elnevezés azonban nem leíró, hanem értékelő fogalmakkal történik ebben az elbeszélésben is. Mégpedig kettős értelemben. Közvetlenül a szubjektív értékelés tűnik fel e megkülönböztetésben: a modernek önmagukat értékesnek, haladónak nevezik, ezzel szemben a hagyományost megkülönböztetés nélkül visszahúzónak, maradinak, csököttnek tartják. E szubjektív értékelésen viszonylag könnyű átlátni. Nehezebb felfedezni benne az egzisztenciális értéktartalmakat. Azt, hogy e különbségtétel során korántsem a két program leglényegesebb vonását emelik ki, ellenkezőleg, csak azokat a vonásokat, amelyek a modernizációt előnyös színben tüntetik fel. Az egzisztenciális értékek azonban így rejtve maradnak: azt fedi el ez a megkülönböztetés, hogy a hagyományos társadalmakon belül is voltak olyanok, amelyek a létbeilleszkedés programját, s voltak, amelyek a természet feletti hatalmaskodás programját társadalmasították, s hogy ennek következtében a hagyományos társadalmak egy része, leglényegesebb tulajdonságát tekintve, megegyezett a modern társadalommal. Azzal a modern társadalommal, amely a természeten való hatalmaskodás útjára való lépést vállalta magára a koraember számára lehetséges két út közül. Ezért a "modern" és a "hagyományos", még ha maguk nevezik is így önmagukat e társadalmak, csak a létfeledtség nyelvén elbeszélt különbségek. Amiben az az igazán problematikus, hogy ezzel a létfeledt megkülönböztetéssel hamis alternatívák közötti választásra kényszerítik az emberiséget a modernizáció vezérpropagandistái. Mert amikor a természeten való hatalmaskodásnak az első történelmi tetthez kapcsolható módja, az amúgy is felnövekvő kiterebélyesítő tenyésztésén és annak rablógazdálkodással való felélésén alapuló hagyományos társadalmak (mint amilyenek az elrettentő példaként emlegetett középkori oszmán török, vagy a követendő mintául ajánlgatott hellenisztikus görög társadalmak), illetve a bennerejlő felszínre hozatalát eltorzító (az atomfegyvert és a demokratizálhatatlan jól-étet hozó) modern társadalmak között kell választani, akkor a választás: ugyanazok közötti választás. A megszokott bolsevik választási metódus szerint: egy közül választhatsz.

A valódi alternatíva a két létprogram közötti választás lenne. Ezt a választási lehetőséget azonban nem kínálja fel a modern választási propaganda-gépezet. Nem, mert voltaképpen a két programot társadalmasító szervezetek közül ma csak az egyik van a szemünk előtt, jól szervezett állapotban.

Amint már utaltunk rá, ez nem mindig volt így. Egész történelmi korszakok voltak, amikor a koraember két létlehetősége közül a létbeilleszkedés programjának társadalomszervezete volt erősebb, amikor ez a társadalomszervezet került domináns helyzetbe. A modernizációval azonban megváltozott a helyzet: a természet feletti hatalmaskodás programját társadalmasító szervezet vált dominánssá a létbeilleszkedés társadalomszervezete felett. Ami már önmagában is meglehetősen drámai fejlemény az emberiség történetében. Ebben az eltolódásban mégsem az az igazán problematikus, hogy dominánssá vált, hanem az, hogy az újabb létréteget már ez a program érte el, s ez a program kezdte el kifejleszteni a harmadik nagytörténelmi tettnek s az általa megalkotott újabb létrétegnek a társadalomszervezetét - a globalizációs világtársadalmat.


III. A MODERNIZÁCIÓ ALAPPARADOXONA


A bennerejlő felszínre emelésének ellentmondásait, az erőszak hatalmába kerítéséből származó veszélyek két oldalát már kiemeltük az előző fejezetekben. A természet feletti erőszaktétel programjának modern társadalommá való szerveződésében az igazi problémát azonban nem is ezek, hanem a modern lét egy másik vonása jelenti. Az a vonása, hogy a kozmikus létből kiszakított valóság, ahogyan már jeleztük, "mindkét végén" az élet elpusztításával fenyegeti a Földet. Az atomfegyver és a pótolhatatlan természeti javak mértéktelen rablógazdálkodással történő felélése csak az egyik, és nem is a leglényegesebb sajátossága ennek a létezésnek. Nem a leglényegesebb, mert nem a természetét, nem a lényegét képező tulajdonságból, hanem e lényegi tulajdonság működéséből következik "csak" a pusztulás. Van azonban a modern létezésnek egy olyan katasztrofális vonása is, amely viszont éppen a lényegéből következik, és ez a "környezeti válságnak" nevezett jelenséggel áll összefüggésben.

A környezeti válság megtévesztő kifejezés; azt sugallja, hogy a válság a környezetünkben állt elő, s alkalmat ad arra, hogy a nagyvárosokban és a természetvédelmi területeken elszórt szemétre irányítsa a veszélyekből mit sem értő laikus közönség figyelmét és indulatait. S az indulatokat ezzel visszavezesse abba a társadalmi szegmensbe: a laikusok körébe, akik akár szemetelnek, akár nem, mindenképpen áldozatok. A szemetelést, mondanunk sem kell, indokolt tiltani, egészségtelensége és esztétikátlansága miatt is. Azonban a probléma valójában nem a környezet válsága, hanem a modern létezésnek a válsága, ezért indokoltabb, ha nem is pontos, ökológiai válságként megnevezni. Arról van szó, hogy a modern nagyipar olyan módon működik, hogy nemcsak az ember környezetének tisztaságát kérdőjelezi meg, nemcsak az emberi egészségre ártalmas melléktermékeket halmoz egyre nagyobb mértékben, hanem - az atomfegyverrel és a mértéktelen feléléssel megegyezően - arra is képes, hogy az emberi élet lehetőségeit megszüntesse bolygónkon. Ez pedig meglehetősen nagy ár azért a csekélyke jól-étért, amit helyette rövid időre és keveseknek kínál. A sokat emlegetett ökológiai válságnak éppen ez a tétje és veszélye: a földi élet elpusztulása a modern nagyipar működésének következményeként. Annak következtében viszont, hogy a modern nagyipar a modern létezés lényegi eleme, nem lehet vele úgy eljárni, mint a működési módját képező fegyverkezéssel vagy a jól-ét növelésével. Ez utóbbiak káros hatásait az enyhe vagy radikális visszafogással, a fegyverzet-ellenőrzéssel és a jól-étet a kiszolgáltatottak oldalán korlátozó önmérséklettel ideig-óráig vissza lehet fogni. De nemcsak visszafogni lehet ezeket, hanem le is lehet róluk mondani. Az atomfegyverek gyártásával kapcsolatos tilalmak, önkéntes korlátozások helyett e fegyverek gyártását - a középhatalmak tülekedése ellenére - le lehet állítani. A jól-ét növelését vissza lehet fogni, vagy esetleg - amint erről az eshetőségről később még szólunk - a jól-étre vágyók számát lehet radikálisan csökkenteni. Az a veszély azonban, amely a létfeledt iparosodásból származik, megoldhatatlan: az ipar visszafejlesztése a modern létet számolná fel. Előrefelé pedig ezen az úton, az erőszak útján csak a még hatékonyabban pusztító iparosítás irányába van, amely ugyanúgy járhatatlan, mint a létezőbe rejtett tulajdonság kiragadásából származó pusztulás veszélyes útja. Csak hamarabb fejezné be a földi élet elpusztítását, mint amennyi időre az egyébként nagyon serény modern iparnak lenne szüksége e szó szerint is vehető befejezéshez.

A modernizációnak ugyanakkor nemcsak ez az árnyoldala ismeretes, de a másik, fényesebbnek vélt oldala sokkalta ismertebb. Mert annak ellenére, hogy a modern nagyipar a földi élet elpusztításával fenyegeti az emberiséget, a kicsinyke jól-ét, a semmire sem jó kényelem birodalmában óriási haladást tett meg. Életünk hasonlíthatatlanul biztonságosabb és kényelmesebb, mint a modernizáció hatalomra jutását megelőzően volt. Ennek a kényelem- és biztonság-növekedésnek a tényeiből már azok is, amelyek a felsőbb helyzetű csoportok lehetőségeitől elzárt közemberek számára ismeretesek, elegendőek ahhoz, hogy ne kelljen azokat e helyütt bővebben részletezni.

E két tulajdonság együttes megléte adja a modernizáció alapparadoxonát: a modernizáció az önpusztító jól-ét birodalma. Minél inkább növeli a jól-étet, annál közelebb kerül a földi élet elpusztításához, s minél inkább igyekszik megőrizni a földi életet, annál inkább le kell mondania a jól-ét növeléséről, vagy egyáltalán megtartásáról. Amivel kapcsolatban fel kell tennünk azt a kanti kérdést, hogy: rendben, az alapparadoxon kétségkívül fennáll, de hogyan lehetséges?





[11] Az idézet Heidegger fordításán alapul, aki a Bevezetés a metafizikába című könyvében közölte ezt a változatot, Ikon Kiadó, Matura Bölcselet sorozat, 1995. 75. old.

[12] A társadalomszerveződés e sajátosságát A társadalmi tér, a társadalmi idő és a társadalmi cselekvés ontoszociális elméletéhez, illetve A középkori egyházi világtársadalom és a kereskedelmi világbirodalom harca című, megjelenés előtt álló kötetekben fejtettem ki részletesebben.

[13] Martin Heidegger: Nietzsche, I. 169. old. Neske, 1961. (Idézi Vajda Mihály: A posztmodern Heidegger, T-Twins, 1993.)

[14] Ebben az ismertetésben Vajda Mihály már idézett könyvének 78-79. oldalain található fejtegetéseire támaszkodtam.

[15] Andrásfalvy Bertalan: A Duna menti ártéri gazdálkodás, 1975. Tolna Megyei Múzeumok.

[16] A nagytörténelmi teljesítmények, azaz az újabb és újabb létszintek elérése rövid felvázolásának végére érve jelzem, hogy az itt elmondottak csak rövid jelzései e létteljesítményeknek. Voltaképpen e kis kötet úgy is tekinthető, mint e létteljesítményeknek és visszásságaiknak a kifejtése.

[17] Idézi Hamvas Béla, in: Hexakümion, 1993. Életünk Könyvek, 395. old.

[18] Hamvas Béla, ugyanott.

[19] Hajnal István, Az újkor története, Reprint kiadvány, Budapest, 1992.

[20] A kifejezés manapság lejáratott. Mint már eddig is kiderülhetett, ennek a fogalomnak a jelentése azonban meglehetősen távol áll sztálinista elferdítésétől. Jelen fejtegetéssel szeretném visszaadni eredeti, torzítatlan jelentését.

[21] Georges Duby: Emberek és struktúrák a középkorban. Magvető Kiadó, Gyorsuló idő sorozat, 1978. 27-50. old.

[22] Hajnal István írja le ennek a folyamatát. In: Technika, művelődés, História könyvtár, Budapest, 1993.

[23] Ez a kifejezés is Hajnal Istvántól való, aki idézett posztumusz tanulmánygyűjteményében és Az újkor története című nagy művében is rendszeresen használta e fogalmat.

[24] Talán elegendő itt az egész középkoron végighúzódó embereszményre, az istenember eszményére utalnunk.

[25] A leghaladottabb modern ellenőrző eljárás, a gyógyszerré minősítés is csak az egyedi ember szervezetére gyakorolt hatást ellenőrzi, azt sem teljes egészében. A találmányok túlnyomó többsége viszont még ennek sem jut a közelébe.

[26] A modern kutatóintézet a pillanatok számát minimalizáló létezőbe való betörést és onnan a szükséges tulajdonság kiragadásához szükséges pillanatokat is minimalizáló szervezet, nem pedig a történelmi aprómunkát végző közösség újraalkotása a próbálkozásnál haladottabb tudomány alapján.

vissza